Hozzászólás
Szerző: The Cleansing Fire » 2013. 06. 22. 07:56
Hohó, mégis megtaláltam. Mázli, hogy ez le volt mentve. Akkor örömmel közölhetem mindenkivel, hogy Hessa és én párhuzamos történetet írunk. Azaz két szemszögből. Így amit az egyik elmond, az a másik által kiegészül, és fordítva. JA, és előzőleg megállapodtunk, hogy ide teszem ki a részeket. Íme az én részem (Ugyanazzal a címmel, a forma kedvéért):
Klein's part 1.: Váratlan látogató
A gyönyörűen faragott fekete faajtón szinte dörömbölésnek hangzott a rézkopogtató hangja. Bentről hangok hallatszottak, először csak lépések, majd a kinyíló zárak hangjai. Az ajtó szélesre tárult az öltönyös férfi előtt. A hirtelen kicsapó fényözön közepén egy másik férfi alakja rajzolódott ki. Mikor a látogató szeme előtt visszaállt a rend, már felismerte a másik ruházatának darabjait: fekete garbó, fehér öltönynadrág, kényelmes otthoni cipő. Jobb kezén bőrkötetes könyv nyugodott, stílusosan takarva a pisztolyt. A háttérben bömbölt a Mozart zenei összes néhány válogatott darabja. A házigazda csak elmosolyodott, majd halkan érdeklődött látogatója célja felől:
- Mi tetszik? - ebben a kérdésben néma fenyegetés is volt, érdeklődés, és tisztelet is. Nem épp tipikus hozzáállás volt, de az idős zsoldos hozzászokott ahhoz, hogy hogyan fogadja a látogatóit.
- Mr. Klein, ha nem tévedek? - kérdezte nagy nyeldeklés közben a férfi.
- Fáradjon be! - bólintott a másik, befelé intve. Amint a férfi belépett, ő kinézett az ajtón, hogy figyeli-e őket valaki. Mikor elégedetten konstatálta, hogy nem, bezárta az ajtót és követte vendégét. Az még csak a hallban tartott. A padlót vörös szőnyeg borította, a falakat fehér fa. Szépen faragott bútorok, és csillárok tették ki a berendezést. A nappali rögtön a hallból nyílt, jobbra a konyha, balra az emeletre vezető lépcső volt. Az összes helység hasonló módon volt berendezve, régi fegyverek, könyvespolcok, és tálalóasztalok. A házigazda lenyomta vendégét az egyik fotelbe, gyorsan kitöltött egy pohár whiskyt, rárakta egy tálcára egy kis pohár víz, és némi fűszeres rágcsálnivaló társaságában, majd odaadta az ideges férfinak. Felrakott valami halkabb és kevésbé elegánsabb zenét, majd a saját pohár italával helyet foglalt a másik fotelben.
- Miben segíthetek? - tette fel egy percnyi vizsgálódás után a kérdést - Mert gondolom, hogy nem csak tiszteletét akarta tenni egy vadidegennek.
- Természetesen nem! - tért vissza az élet a férfiba - A nevem Paul Walker, bankár vagyok. Elmondom a történetemet, és az ajánlatomat. A fiamnak szüksége van egy új vesére.
- Bocsánat, hogy félbeszakítom, de az enyém nem eladó! És nem is vagyok a szervpiacban! - tiltakozott Mr. Klein.
- Nem is erre gondoltam. - legyintett Walker - A donor elvállalta, fölvette a pénzt, és eltűnt. Meg kéne keresni, elhozni a veséket, és visszahozni. Vállalja?
- Egy: Hogyan szedem ki a veséket én? Kettő: Hol volt eddig a donor lakása? Három: Mennyi?
- A maga dolga, hogy hogyan szedi ki, felőlem élve is leszállíthatja, de a fiamnak túl kell élnie! - ordította a bankár.
- Természetesen. - intette nyugodtan a zsoldos.
- A Hove Beach -i Cisco utca. És mennyit kér?
- Azt hiszem, hogy én és a segédem megérdemlünk ötszázat.
- Akkor fejenként ötszázezer! Rendben, bármennyit megadok! Csak találja meg.
Az idős zsoldos nem árulta el, hogy összesen akart ötszázezret, de amikor a bankár helyben akarta odaadni a pénzt, elhárította. Figyelmeztette, hogy tanuljon az előző hibájából. Elbúcsúztak, és az idős férfi fejcsóválva nézett a másik után. Az új nemzedék tűrhetetlen, gondolta magában.
A lakás berendezése festői összevisszaságban állt vagy éppen feküdt a padlón. Az ajtót bezárták, de Mr. Klein egy egyszerű rúgással kinyitotta. Néhányszor körbesétált a lakásba, hogy magába szívja a hely és a gazda hangulatát, majd elkezdett haladni nyomok után kutatva. Először a kellő hangulatról gondoskodott: nagyot kortyolt a laposüvegből, amit mindig magánál tartott, majd elővette jegyzetfüzetét, hogy abba írja azt, amit talál. Az előszoba nem hozott sok nyomot, konkrétan csak egy jegy másolatát találta meg a Perestroika egyik előadására, ami holnapra, vagyis alig 15 óra múlva volt esedékes. Egy új előadó jött a régi kontinensről, ezért lehetett már ennyire előrendelni a jegyeket, a dátum két héttel ezelőtti volt. Közbejöhetett a menekülés, gondolta Mr. Klein. A szoba nem hozott más hasznot, de azért Mr. Klein gondosan betette a noteszba a jegy másolatát, és folytatta a keresést. A nagyszobában álló íróasztalban talált néhány iratcsomót, ezeket gondosan átnézte. Talált is érdekességeket, konkrétan egy egészségi állapotot mutató papírt, amiből megtudta a pontos magasságot, hozzávetőleges súlyt, és egyéb kevésbé fontos tényezőket: szemszín, hajszín, stb.
További segítséget jelentett egy fotó, ami a falon függött. Szemüveges, barna hajú férfi volt, széles vigyorral. A zsoldos teljes erővel a földhöz csapta a képet, majd a szilánkok közül kivette a fotót, és azt is berakta az orvosi papír és a jegy másolata mellé, majd tovább kutatott. Komoly nyomot nem talált már sokat, bár néhány feljegyzést írt azért:
1.) Üres hűtő, minden romlandó élelmiszer kidobva, mint aki tartós távolmaradásra kényszerült.
2.) Tisztálkodószerek, borotvák, stb. hiányzik, ergo a hosszas távolmaradás bizonyított.
3.) Nehezen vihető és tárolható ruhák, vagyis öltönyök, és elegánsabb ruhák megmaradtak, néhány ing, póló, farmer és alsónemű hiányzik. A szokásosnál alsóbb, de még mindig színvonalasabb környezetben akar maradni.
Becsapta a noteszt, zsebre tette a tollal együtt, majd elment a lakásból.
A Perestroika tele volt emberekkel. Csak a forma kedvéért nem a fehér öltönyét vette fel, hanem egy szürke sportzakót, fekete garbóval, és fekete öltönynadrágot. A zakót le is adta a ruhatárosnál, majd belépett a terembe. Fürkész tekintete végigsöpört a termen, és mindent megjegyzett. Már látta is a férfit, amint az egyik asztalnál ül. Gúnyosan elmosolyodott az ostobaság láttán: Menekülnie kell, de ha már fizetett érte, akkor beül egy előadásra. Csöndben elhelyezkedett a bárpultnál, és rendelt egy kanadai whiskyt. Hosszú előadásnak, majd még hosszabb követésnek nézett elébe…
Az ajtó bezáródott előtte, így nem volt mit tennie, fel kellett vennie a harcot az üldözőkkel. Célszerűbb lett volna őket hódítónak hívni, bár egyáltalán nem volt biztos, hogy melyik csapat fogja megnyerni a csatát. Mr. Klein "várának" biztonságából, vagy a nagyszámú támadó sereg. Csak a pisztoly volt nála, a Mini-UZI még a házában hevert, csak a pisztolyt vette magához, amikor elindultak társával és a két vesével a megrendelőhöz. És a legrosszabb nem is csak az volt, hogy támadóinak jóval jobb fegyvereik voltak, de az, hogy a tizenhét töltény mellé csak két tár volt a zsebében. Ennyivel nem lehetett jól gazdálkodni, tehát inkább csak a pontosság lebegett szeme előtt: minden lövését megfontoltan adta le, hogy véletlenül se menjen mellé. Viszont egy kis oszlop és korlát takarásában, lefelé célozva és ellenséges fegyverek kereszttüzében nehéz volt pontosan lőnie. Átlagosan minden három lövése után jött egy pontos és halálos, a többi nem okozott sérülést, vagy nem véglegeset. Teltek a percek, és egy tölténye maradt... Ekkor villant be a szikra, az emlék. Ott áll a donor elhagyatott lakásában, s a ruhásszekrényből előhúz egy jókora Colt Python hatlövetűt... Révetegen benyúlt zsebébe, és előhúzta a félelmetes fegyvert. Hét tölténye volt még, és nagyjából két percet adott magának, amíg a lentiek is rájönnek, hogy nincs több lőszer. Ha ennyi idő alatt Phoenix nem végez a műtéttel, akkor nincs többé kaland. Fogta az utolsó töltényt a Glock17 be, kinézett, majd szélsebesen kihajolt a másik irányba, és lőtt. Egy férfi fájdalmas sikollyal a földre esett. Hat golyó, öt-hat perc. Fair play nincs.
A hozzászólást 3 alkalommal szerkesztették, utoljára
The Cleansing Fire 2013. 07. 17. 09:03-kor.