Így két hét után elérkezett a következő rész! Egyébként ez is ugyanolyan hosszú, mint az előző.
Szerk: Köszönöm László Hiller karakterét Niko Bellic1300-tól.
4. Fejezet: A mennyből jött angyal
Párommal elsétáltunk egy parkba, ahol leültünk egy padra, és átbeszéltük a teendőket. Az est gyönyörű színekben pompázott. A közelgő lágy esti szél átszelte az eget. Finoman borzolta barna szakállamat a levegő. Csókok százai csattantak el közöttünk. Liza jól csókolt. És ezt jobban tetézte az a tény, hogy őbelé is szerelmes lettem. Hiába ígértem meg Julietnek, hogy hűséges leszek hozzá, megvolt egyfajta nőcsábász hajlamom. Valahogyan ki akartam élni a szerelmet, mert kamaszkoromban senkim sem volt Juliet kivételével.
- Szeretlek – felelte. Hangja akár egy forró csók volt.
- Én is téged, bébi. – Megcsókoltam, majd elmondtam neki érzéseimet. - Sohasem voltam még ennyire boldog, Liza. Most mintha egy kicsit visszaszorult volna a depresszióm. Örülök, hogy megismertük egymást.
- Nagyon örülök, hogy így gondolod. Hálás vagyok, hogy megmentettél Jasontől! Többet nem kell őt látnom!
- Pontosan. Nem kell Jason feleségének lenned - mosolyodtam el.
- Inkább a tiéd leszek! - A mondat végére újból megcsókolt. - Bébi...
- Igen? - Abbahagytuk a smárolást.
- Te ma elmondtál magadról mindent, de rólam még nem tudtál meg semmit, így szeretném neked elmesélni az életemet.
- Hallgatlak. Kíváncsi vagyok - vidámodtam meg.
- Ugyebár azt te is tudod, hogy én Jason jegyese voltam, de én tényleg nem önszántamból választottam őt - vett egy nagy levegőt dühösen. - Apám adott engem hozzá, mondván, hogy ő nagyon gazdag, így a mi családunk egyesülni fog az övéjével, ha engem elvesz feleségül. Persze az más kérdés, hogy Jason egy maffiózó, akárcsak az apám.
- Várj, az apád egy maffiózó? - zavarodtam össze.
- Igen. Ő a Snow bűnügyi család vezetője, én pedig a lánya vagyok.
- Basszus, apád engem megöl, ha megtudja, hogy megvertem Jasont, és megdugtam a lányát. Picsába! - szomorodtam el.
- Engem ez nem zavar - fogta meg kezeimet. - Sem az apám, sem Jason nem érdekel! Én csak téged akarlak - vallotta be őszintén, miközben megint furdalni kezdett a lelkiismeretem Juliet végett. - Ketten szökjünk meg. Menjünk el messzire, ahol nem találhatnak meg minket. Mondjuk Ázsiába. Ott nincs hatalma a Cosa Nostrának.
- Elmennék én veled, de mi lesz a keresztszüleiddel? És nekem még végeznem kell az ellenfeleimmel, mert őmiattuk halt meg tegnap a mesterem. Várjunk vele, kérlek - könyörögtem neki szelíden.
- Rendben, de ígérd meg, hogy elmegyünk innen messzire!
- Megígérem - mondtam, mialatt finoman smaciztunk egyet.
- Na, ott tartottam, hogy... - törölte le szájáról a nyálamat. - Tehát, apám azt akarta, hogy hozzámenjek ehhez a szörnyeteghez. Én nem tehettem mást. Az anyám a születésemkor meghalt, érted? Nem ismerhettem az édesanyámat. Apám megváltozott anyám halála után. Megalapított egy maffiacsaládot Kanadában, mivel a családom kanadai, így én is az vagyok. Félig amerikai és félig kanadai a származásom - várt egy picit. - Szóval, a bátyám is erősködött, hogy hallgassak az apánkra, mert ő a családunk érdekeit szolgálja, holott ő is egy büdös maffiózó. Utálom a maffiózókat, ugye megérted?
- Senki sem szereti őket... a maffia tényleg veszélyes! - értettem egyet bólogatva.
- Hát igen. A maffia teljesen beleolvadt a bűnözésbe.
- Igen, tudom. Van a Cosa Nostra, akik öt családból állnak, illetve vannak azoknak kisebb szövetségeseik és ágazataik is. Ja, és léteznek arab, török, német, spanyol, albán, örmény, cigány, orosz, ír, izraeli, holland, indiai, macedóniai, korzikai, szerb és bolgár maffia. Emellett vannak mexikói és kolumbiai kábítószer kartellek, kínai triádok, kínai Tongsok, japán Yakuza, koreai Kkangpae, jamaicai-brit Yardies és más bűnözői szindikátusok, mint például az utcai és motoros bandák - soroltam fel őket okoskodva.
- Te honnét tudsz ennyit a szervezett bűnözésről? - nevette el magát.
- Korábban sokat olvastam az interneten. Érdekes dolgok vannak fent. Én nem a Lifeinvadernek élek, mint egyes emberek.
- Mindegy. Ez érdekes volt - vigyorgott. - Szóval, kényszerítettek, hogy fogadjam el Jasont férjemül. Nem tehettem mást! El kellett jegyeznie, mégis mikor megismerkedtem vele, akkor még nem volt ilyen. Én... én... szerelmes voltam belé - mesélte elandalodva.
- Szerelmes voltál belé? - lepődtem meg.
- Igen. Ő nem volt olyan, mint most. Tizenkilenc voltam, mikor elmentem vele és a haverjaival nyaralni egy szigetre. Tracey és Jimmy is eljöttek velünk, mert Michael korábbról ismerte az apámat, és jóban voltak. Bárcsak sohasem mentünk volna el arra az átkozott szigetre! - mérgelődött. - Azon a szigeten valójában terroristák és banditák voltak! Jason testvéreit, Petert és Harryt megölték, engem meg a többieket elraboltak. Később Jason elfoglalta az egész szigetet, és megmentett bennünket, viszont nem volt már olyan, mint azelőtt. A sok gyilkosság és szenvedés bolonddá tették őt, sőt még drogozott is a szigeten! Egyszerűen nem tudta feldolgozni, hogy elvesztette a fivéreit, és hogy rengeteg embert meg kellett ölnie miattunk.
- Azt a, ez nagyon durva! Most már megértem, hogy Jason miért ennyire őrült! Sajnálom - éreztem vele együtt. Valószínűleg Jason a szigeten eltöltött idő alatt depressziós is lehetett, a depi pedig nem jó dolog.
- Nem tehetsz erről. Jason lett ilyen, ez nem a te hibád, Robi... - sóhajtott. - Végül kijutottunk a szigetről. Eljöttek értünk, csakhogy Jason nem akart elmenni, de az apja utasítására visszatért velünk Los Santosba. Ez volt 2012-ben, azóta pedig már négy év telt el. Most tartottuk volna az esküvőt Vice Cityben, csak te bejöttél a képbe, és minden megváltozott.
- Liza, én nagyon örülök neki, hogy megismertelek - pirultam el. - Boldog vagyok, de tényleg.
- Én is, Robi. Nekem már Jason nem kell. Te más vagy, mint ő. Te jobb vagy! Kellesz nekem! - S azzal csókot leheltünk egymás szájára.
Elsétáltunk a Benedict Hotelbe, azonban útközben egy járda melletti sikátorban belefutottunk egy rövid, barna hajú nőbe. Haja piszkos és korpás volt, az arcán több seb díszelgett, a testét pedig ruhának alig nevezhető rongyok borították. Ránéztem, és elmerengtem. Olyan volt, mintha bántalmazták volna. Az asszony csak sírt és sírt, ekképpen Liza rákérdezett, hogy miért sírdogál.
- Hölgyem, minek itatja az egereket? Történt valami? – kérdezte Liza jószívűen.
- Kérem, ne bántsanak. Ígérem, jól fogok viselkedni, csak ne üssenek meg! – könyörgött dadogva.
- De hát minek bántanánk magát? – vetettem oda a kérdést tátott szájjal.
- Kérem, segítsenek! A kisfiam és a kislányom szenvednek a betegségtől, ezért le kellett vágnom a hajamat, hogy prosti lehessek... - harapta el a mondat végét, miközben egy szakadt ronggyal törölgette a könnyeit. Megsajnáltam őt, ezért átnyújtottam neki egy tiszta zsebkendőt. Miután átvette, belenézett szemeimbe és felkiáltott.
- Maga... maga volt az! – jajgatott. – Maga ölte meg a férjemet! Gyilkos! Maga miatt kellett otthagynom az otthonomat, és utcalánynak állnom! – Szembeköpött. Erre a reakcióra megtöröltem szemeimet, és intéztem feléje pár szót.
- Hölgyem, nem értem, hogy miről beszél! Én nem öltem meg senkit.
- Tudja jól, hogy miről beszélek! Igen, maga volt az! – mutatott rám feszes ujjaival, morogva. – Elvágta a férjemnek, Cézárnak a torkát. Láttam a folyópartnál, ahogyan behúzta a sövénybe, és bedobta a vízbe. Én csupán megrémültem, és szaladtam a gyerekeimhez, azonban késő volt. Jöttek a Rascalsok, és megöltek mindenkit! Az egyik állat megtámadta a gyerekeket, engem pedig megpróbált megerőszakolni. Tudja maga, hogy milyen érzés volt ez? - kiáltozott. - Szégyellje magát! Kinyitotta a kaput, hogy bejöjjön a boszorkány a „kutyáival”. Meghalt a férjem!
- Nagyon sajnálom! Nem akartam megölni őt, de rávitt a kényszer!
- Majdnem meghaltam miattad! Mérgemben megfogtam egy kést, és beleszúrtam a támadóm nyakába, és a gyerekekkel kifutottunk az erődből. Aztán most itt vagyunk! Az utcán vagyok, ők meg egy nevelőintézetben betegeskednek! Elvették őket tőlem!
- Hölgyem, a férjét nem hozhatom vissza a halálból, de a gyerekeit és Önt is megmenthetem! Elviszem magát egy kórházba – tettem fel az ajánlatot segítőkészen, de visszautasította és elküldött bennünket.
- Takarodjanak innét! Nem volt elég, hogy elvesztettem a szeretteimet?! Hagyjanak meghalni! Soha többé nem akarom magát látni... - Leköpött újra, és elfutott. Liza pusztán csalódottan rám nézett, majd továbbment. Szegény asszony. Még cipője sem volt; mezítláb rohant a macskaköves utakon, miközben a talpa véres lábnyomokat hagyott maga után.
Megérkeztünk. Liza átölelte keresztanyját, Amandát. A hölgy eléggé aggódott iránta. Tudtam, hogy mérges lesz rám, mivel tönkretettem Liza házasságát. Jimmy eközben a szobájában játszott az ATG V-tel egy PS4 konzol segítségével, míg Tracey a Nappal-Éjjel Wintershore-t nézte a TV-ben. Sok fiatal szerette ezt a hülye sorozatot. A Nappal-Éjjel Wintershore egy baromság! Rossz példát mutatott a gyerekek számára. Egyfolytában szexeltek, buliztak, cigiztek, drogoztak és verekedtek benne. Nem is értem, hogy hová fajult ez az Adrwingtoni Média. Gusztustalan! Látszik, hogy elcseszett generációban élünk...
- Te ott! Mit képzelsz magadról?! Tönkreteszed a keresztlányom házasságát? És ilyen későn hozod haza?! - mordult rám a némber haragosan.
A harag sokkal jobban illett hozzá, mint a nyugalom. Nem mintha egyszer is láttam volna nyugodt állapotban. Mellesleg azzal szórakoztattam magam, hogy a drága díszítésű ruhája helyett öregasszonyos szoknyában és egy kendőben próbálta meg elképzelni a nőt. Olyan volt, mintha egy tehenet akartam volna öltöztetni egy öregasszonynak vagy Maminak. Kiabálni mégis tudott ez a tehén. Lábai duzzadtak a puha szövésű, kék nadrágja alatt, karjainak gyengéd izmai pedig megmerevedtek minden ütésénél, mellyel megpróbált engem megjutalmazni. Szerencsére lehajoltam, elkerülve fájdalmas csapásait. Noha kikiáltotta a fél éjszakát, a fáradtság egyáltalán nem látszott rajta, amit nem lehetett elmondani a férjéről, Michaelről, aki whiskyt ivott a konyhában. Michael egy nagy és erős idősödő úr volt, aki két kisebb pisztolyt szorongatott az asztalon.
– Hölgyem, ne haragudjon, de maga egy tehén, aki úgy öltözik, mint Mami – tréfálkoztam kacarászva.
– Hogy mi? Én vagyok tehén?! Te gyökér gorilla, én nem öregasszonyosan öltözöm! Büdös paraszt...!
– Hogy a... – Épp indultam meg felé, de a férje, Michael közbeavatkozott.
– Most már hagyjátok abba! Nem elég az nekem, hogy a fiam füvezik és videojátékkal játszik egész nap, a lányom pedig a Lifeinvaderen tölti az idejét és hülye valóságshowkat néz a TV-ben?! – szólalt meg Michael indulatosan. – Amanda, fogd be azt a lepcses pofádat, és menj aludni! Inkább örülj, hogy otthon van a lány, és őszintén elmondom, hogy utáltam Jasont! Tehát, én örülök Liza boldogságának! Most pedig kuss legyen! – parancsolt rá a férfi türelmetlenül. Látszódott, hogy Michael is depressziós volt, akárcsak én.
– Elválok tőled, Michael! – fenyegetőzött a hárpia. Michael visszafordult és lekevert egyet neki.
– Váljál, de a pénzemtől búcsút mondhatsz! – Azzal vissza is ment, és nem foglalkozott a külvilág zajaival. A nőszemély összevonta szemöldökét, könyörögve Lizának, hogy szakítson velem, és hogy menjen vissza Jasonhöz.
– Kérlek, Liza. Ne találkozz többé ezzel a barommal, mert ő rosszat akar neked, de én segítek! Ez a férfi szegény, nincs pénze; egy büdös paraszt! Tőle akarsz gyerekeket? Unalmas életed lesz, ha őt választod. Menj vissza Jasonhöz, és nagyon gazdag leszel – biztatta nagyravágyóan.
– Nem! Sajnálom, de nem – mondott ellent Amandának, aki figyelte feltüzelten szerelmem érveléseit. – Rosszat akar nekem? Ő, aki megmentett az életemet? Így is unalmas életem volt, de most elkezdődött valami! Ez a férfi életkedvet adott nekem! A pénz nem boldogít, keresztanyu, viszont ő itt igen – büszkélkedett, lecsókolva engem. – Ettől a férfitól akarok gyerekeket.
– Én pedig ettől a nőtől – feleltem, majd másodjára is csókolóztunk. Amanda végső elkeseredésében sírva felfutott az emeletre.
Elhagytuk a hotelt, mert úgy gondoltuk, hogy a házamban nyugodtabban tudnánk szeretkezni. Így is lett. Elvittem a legénylakásomba, ahol nem bírtunk vágyainkkal. Megint megtettük. Másodjára is eggyé váltunk. Letéptük egymás ruháját, és az ágyamban folytattuk tovább a pásztorórát meztelenül.
Éppen az orgazmusnál voltunk, mikor is kilépett lakrészéből a barna, kissé göndör frizurájú Leandros egy pizsamában, aki úgy sikított, mint egy asszony. Mikor ezt megláttam, azonnal ordítottam vele, megparancsolva, hogy forduljon és takarodjon el. Liza csupán nevetett jókedvűen.
Végül Leandros elvégezte a dolgát és visszarohant az alvóhelyére. Furcsa, de én biztos voltam benne, hogy kiverhette Lizára, mert folyton-folyvást megzavart bennünket, mondván, hogy kidobná a „taknyos” zsebkendőit a kukába. Nem voltam benne biztos, hogy a látottak vagy a hallottak alapján tudott-e aludni, de az biztos, hogy nem tartott sokáig ez a szex, mert a kutyapóz alatt bealudtam. Körülbelül két perc volt az egész.
Az irodámban ültem, miközben meséltem az izgalmas kalandjaimat a fiaimnak, Rileynak és Lyonelnek. Ugyanakkor nem figyeltek rám. Riley egy kézikonzolon játszott, míg az öccse, Lyonel a legófigurákkal szórakozott. Mérges és dühös voltam, ellenben hamar boldog lettem, mert az egyik dadus berontott a szobába, és kijelentett, hogy a feleségem szülni fog. Elmosolyodtam, és már futottam is. Jóllehet a srácokat visszatartottam, mert túl kicsik voltak még, de akárcsak az anyjuk, ők is makacsok voltak.
– Apa, kérlek, vigyél minket magaddal! – mondta lelkesen a fekete hajú Lyonel.
– Apu, légy szíves! Ígérjük, többé nem fogunk rosszak lenni! – kérte tőlem Riley. Érdekes módon Riley fehér hajszínnel született. Nagyon ritka volt a fehér szín a gyerekeknél.
– Fiaim, maradjatok a dadával. Anyátok szülni fog; öcsétek lesz.
– Apa, én akarok szülést látni! Trevor bácsi mesélte, hogy milyen, és arra ösztönzött, hogy megnézzem én is – rukkolt elő Riley vidáman.
– Riley, hagyd azt az idióta öreget! Trevor egy barom! Mérges is vagyok rá, hogy elmondta neked, hogy hogyan születik a gyerek... haragszom rá! Nem akartam, hogy nyolc-kilencévesen megtudd ezt a szörnyű dolgot... – Úgy éreztem, hogy Trevor most túllőtt a célon.
– Ugyan, már négyévesen is tudtam!
– Elég szomorú. Mindegy, most hagyjatok! Majd megnézhetitek a babát. – Öles léptekkel megindultam az ajtó felé, mikor Lyonel megállított, és feltette perverz kérdéseit.
– Fater, szexelni akarok! Kívánom anyát... – kacsintott, azt okozva ezzel, hogy ideges lettem. Mérgemben majdnem megöltem Trevort.
– Tessék? Négyéves vagy!
– Öt leszek – javított ki Lyonel mosolyogva.
– Ebből elég legyen! Mami, vigyázzon rájuk, de nehogy bedrogoztassa a gyerekeimet. Ha megteszi, számíthat rá, hogy megölöm! – Azzal pedig már rohantam is ki a teremből.
Erősen és zihálva vettem a levegőt. Minden egyes lépésnél egyre jobban elfáradtam. Az izzadság verejtékezett az arcomról. Nem akartam lemaradni a fiam születéséről, mert egy gyermek születése maga az élet ajándéka. Tudtam, hogy ez most egy fontos esemény lesz az életemben, ezért minél hamarabb kellett odaérnem. Mikor már teljesen elfogyott az erőm, benyitottam az ajtón és odarohantam Lizához. Liza nagyon félt, és fájt neki a szülés. Magamra voltam mérges. Talán nem kellett volna teherbe ejtenem harmadszorra is, de a háború után aktuális volt.
Ő csak sírt és sírt, végül pedig már én is sírtam. Annyira rossz volt nézni, hogy a nőt, akit szeretek, éppen szenved egy babával.
– Nyomd ki azt a gyereket! Hallod, nyomd! – biztattam, miközben erősen szorítottam a kezét.
– Te aztán könnyen beszélsz! Te tetted ezt velem! – óbégatott most már hangosabban.
– De hát te akartad! – üvöltöttem vissza, míg Liza jobban ordítani kezdett. – Bébi, kérlek, ne add fel! Ígérem, többé nem kell szülnöd! Nem kell több bálna, csak ez az egy!
– Meghalok! Gyere már! Gyere már ki, te bálna! – visongott fülsértő hangerővel. Legnagyobb meglepetésünkre egy rögtönzött nyomás után kipottyant a gyermek.
– Fiú! – mondta boldogan az öreg Mami 2.
– Fiú lett! Hallod, fiú lett, drágám!
– Több bálnát nem szülök... többet nem... – hebegte szerelmem kimerülten.
– Most pedig elvágjuk a köldökzsinórt. – Mami 2 egy ollóval elszakította a köteléket. A látványtól sajnos elájultam, és a kezemben tartott pisztollyal véletlenül lábon lőttem az öregasszonyt, aki kifeküdt a földre. A vénlány kiáltozott, és úgy viselkedett, mintha ő is szült volna.
– Mami 2, jól van? – kérdezte Liza nehézkes és aggódó hangon.
– Jól vagyok, lányom, csak ez a barom férjed lelőtt! – bőgte el magát a fájdalomtól. – Mindegy, keltsétek fel ezt a disznót, hogy adjon nevet az óriásnak! – A többi dada talpra állították Mami 2-t, utána pedig egy pohár hideg vizet öntöttek rá az arcomra, hogy felébredjek. Pár percig gondolkodtam a fiú nevén, aki csak zokogott.
– Megvan! Matthew! Matthew lesz a neve! – álltam elő vele felhőtlenül. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog.
– Tessék?! Milyen név ez? Nem hagyom, hogy a fiamnak ilyen neve legyen! – állt ki az igaza mellett Liza.
– Ez lesz a neve és kész! A másik két fiút te nevezted el, a harmadikat már én fogom! – tiltakoztam, majd a babához fordultam. – Matthew Snow, a fiam vagy! Még a szemeid is az enyémek! – pillantottam rá a csecsemőre. Gyönyörű volt. Barna haja és barna szemei voltak. Ő hasonlított rám legjobban a másik kettő fiú közül. – Nem hagyom, hogy azt tegyék veled, amit velem tettek! Segíteni fogok neked! Bízhatsz bennem, fiam – súgtam neki, és megpusziltam arcát. Ő ebből nyilván nem értett semmit, ezért is bőgött tovább.
A telefonom csörgése ébresztett fel. Nem esett jól a korai ébresztés, főleg, hogy nem volt eléggé korán. Ránéztem a telefon kijelzőjére, hajnali hármat mutatott. Felvettem. Egy ismeretlen férfi szólt a kagylóba, és miközben beszélgettünk, Liza is felébredt, aki figyelte társalgásomat az idegennel.
– Helló. Ki maga? – Ásítoztam.
– Egy barát vagyok. – Hangjából boldogság és biztonság lövellt.
– Bővebben?
– László Hiller a teljes nevem. A United Adrwington Especiánál dolgozom – mutatta be magát megkomolyodva. Egyből kiszúrtam, hogy egy zsaruval van dolgom.
– Tehát maga egy rendőr. Mit akar már megint Necrosmoke? Mondja meg neki, hogy szarok a hülyeségeire! Viszlát! – Éppen nyomtak ki volna a mobilt, mikor a férfi megállított.
– Várjon! Ne nyomja ki! Segíteni szeretnék! – vett egy nagy levegőt. – Figyeljen, Mami királynőt el kell távolítani, Hakyt és Necrosmoke-ot pedig likvidálni kéne! Tönkreteszik az országot, de én segíthetek magának. Bosszút állhat az ellenfelein. Én támogatni fogom Önt, csak kérem, jöjjön el a Bucher parkba – hadarta el gyorsan. Valamit titkolhatott, ezért megpróbáltam óvatosabb lenni.
– Rendben, de ha átver, megölöm magát! Hányra jöjjek?
– Tíz perc múlva találkozzunk a parkban, és kérem, ne késsen! És egyedül jöjjön! Én megbízom magában, Ön is bízzon meg bennem! – bontotta a vonalat.
– Ki volt az? – kérdezte Liza egy nagy ásítás közepette.
– Egy rendőr, aki segíteni akar nekem. Drágám, mennem kell! – Azzal pedig visszahúztam kék pólómat, fekete zakómat és fekete öltönynadrágomat.
– Ne menj! Nem voltam veled megelégedve! Rövid volt, tartozol nekem! – mondta gúnyosan.
– Unalmas volt, nem akartam tovább csinálni, bealudtam. – Az igazság valójában az volt, hogy furdalt a lelkiismeretem Juliet miatt.
– Épp ez a baj! Hogy lehet ezen bealudni? Minden férfi ezt akarja, de te... más vagy – szomorkodott tréfálkozva.
– Ígérem, egyszer bepótoljuk, de most mennem kell! Bár nem volt olyan rossz, de az első az jobb volt.
– Mivel az tovább tartott – nevette el magát.
– Amúgy álmodtam valamit... érdekel?
– Persze.
– Fiúnk született! – Mikor elhangzott az előző mondat, totálisan meglepődött.
– Arról álmodtál, hogy fiút szültem neked?
– Igen, a harmadik fiúnk volt. A feleségem voltál, egy tanyán laktunk, és Mami és a nővére, Mami 2 is benne volt, illetve Trevor is, de őt csak említettük.
– Három fiú? Tudtam, hogy fiúkat fogok neked szülni, de hogy hármat? És a szülést bírtam?
– Hát izé... Fájt neked; nagyon rosszul viselted, de végül kijött! Gyönyörű baba lett, de az én barna szememet örökölte, ahogyan a másik kettő is.
– Láttál te már szülést? Egy olyan pici lyukból kipréselni egy gyereket, plusz minden csupa vér és az orvos jobban izzad, mintha vízzel locsolgatnád, a leendő anyuka meg sír és az apuka is, ha az asszony kezét fogja – viccelődött humorosan.
– Hát igen, az előbb láttam.
– Bírom a humorodat.
– Bocs, de nekem mennem kell! – Felálltam, és felvettem negyvennyolcas cipőmet. – Vigyázz a házra. Ha baj van, csak szólj Leandrosnak. Szia.
Beszálltam egy taxiba, ahol több percig gondolkodtam a találkozóval kapcsolatban.
Vajon tényleg jót akar? És ha csapda? – villant át agyamon. –
Nem, jó embernek tűnt. Biztos, hogy nem verne át. Kizárt!
Hamar abbahagytam azonban a gondolkodást, hiszen a sofőr megérkezett a helyszínre. Átnyújtottam neki a pénzt, és kiszálltam a járműből. A park nem volt elég nagy, viszont a táj gyönyörű volt. A fák lehullt levelei elborították a talajt, és a korai emberek indultak dolgozni, az öregek pedig összeszedték a faleveleket.
Igazi őszi hangulat – mondtam magamban. Hál’ Istennek nem kellett sokat keresgélnem, ugyanis a megbízom egy régi padon ült. Az ötvenes évei elején járhatott. Százhatvankilenc centiméter lehetett. Nálam biztosan nem volt nagyobb; harmincegy méterrel magasabb voltam nála. Elegánsan öltözködött. Az a drága barna öltönye, a fekete öltönynadrágja, a fehér inge, a hosszú, zöld nyakkendője és a divatos cipője is erről árulkodott. Sőt, őszülő bajusza is volt. Számomra szimpatikus ipse volt. Intett nekem, én pedig helyet foglaltam.
– Pontosan érkezett, egy percet sem késett: példátlan.
– Hmmm... gyerekkoromban mindenhol elkéstem – sóhajtottam. – Remélem, jó oka volt rá, hogy találkozzunk.
– Érdekes ember maga... a magassága is példátlan! – mondta dicsőítve. Valószínűleg kedvelhetett engem, de én azért megpróbáltam óvatosabb maradni.
– Ezt már sokan mondták nekem... – böktem oda lenézően, de ő még most is udvarias és kedves volt velem.
– Szeretnék magának elmesélni valamit. Meghallgatja?
– Hallgatom magát. – Hátrébb dőltem a padban, hogy jobban tudjak figyelni.
– Tudja, fiatalként nem rendelkeztem nagy fizikummal, viszont becsületem és akaraterőm az volt. Szerettem volna nagy és erős lenni, mint maga, azonban nem sikerült. Sokan bántottak és meggyaláztak; nem akartam senkit sem bántani! Apám szégyellt is engem, annyira, hogy kitagadott a családból. Az utcára kerültem, anyám pedig könyörgött az apámnak, hogy fogadjon vissza, de nem tette. Csupán megpofozta anyut, és megerőszakolta. Másnap reggel értesítettek, hogy apámat letartóztatták, viszont anyám már meghalt – szorult össze a szíve, és könnyek között folytatta. – Tudja, az élet kegyetlen...
– Ismerős érzés... engem is bántottak, sőt apám engem is szégyellt elég gyakran. Nem túl jó viszonyom volt apámmal, mert ő nagyon konzervatív. Részvétem az anyja miatt, Hiller – éreztem együtt vele. – Utána pedig mi történt?
– Apám sok évet kapott, de bosszút álltam! Vártam pár évet, míg megerősödtem. A fiúból férfi lett! Megtaláltam apámat. A kocsmában tengette a napjait. Megfogtam, és elvittem őt a közeli folyóhoz, ahol a nyakától fogva megemeltem, és mélyen belenéztem szemeibe. Azt akarta, hogy öljem meg, DE nem tettem meg! Nem akartam olyanná válni, mint ő, ezért elengedtem. Apám azonban nem bírt a lelkiismeretével, így a folyóba vetette magát; megfulladt – mesélte visszaemlékezve. Nagyon megsajnáltam őt. Ő is ugyanolyan őszinte és érzékeny volt, mint én. – Igazából nem éreztem semmit. Elmentem, és többé nem beszéltem róla senkinek, mostanáig. Ezután rendőr lettem, és Necrosmoke hadnagy előléptetett. Büszke volt rám, annyira, hogy kivitt magával Amerikába, ahol Henry Platz és emberei után nyomoztunk. Henryék egy Los Santos-i bankba törtek be. Megpróbáltuk megakadályozni őket, de már késő volt. Elmenekültek, Necrosmoke-ot pedig legyőzték, azonban meghagyták az életét.
– Aha, értem. És mi történt utána? – Most azért már sokkal jobban érdekelt a meséje, mint az előbb. Kíváncsi is voltam.
– Napokkal ezután Necrosmoke megtalálta Henryt és a keresztapját. Üldözte őket, majd mikor már elfáradtak, megálltak egy hídnál, ahol szembeszálltak egymással. Henryék azonban legyőzték őt másodjára is. Necrosmoke annyira el volt keseredve a vereségtől, hogy beugrott a közeli folyóba, és elmenekült. Hat héttel ezután aztán megtaláltuk, de már nem volt meg a jobb keze, mert levágták. Állítása szerint banditák vágták le a kezét.
– Az szép. Ezt én sem gondoltam volna.
– Bizony, mi is meglepődtünk, mikor megtaláltuk őt – mondta, majd folytatta. – Chicagóba utaztunk utána, ahol találkoztunk az alvilág egyik legnagyobb urával, Rodrigo Burnerrel, aki felajánlotta, hogy segít visszaadni a bejtársam kezét, de csak egy feltétellel. Megtettük, amit kért, és fémkezet csináltatott neki.
– Tehát ezért van Necrosmoke-nak ilyen robotkeze! Most már mindent értek, Hiller.
– Örülök, hogy megértette – bólintott helyeselve.
– Amúgy már hallottam ennek a Rodrigónak a nevét egy beszélgetés során, de még most sem tudom, hogy ki ez a Henry Platz. Annyiszor hallottam már a nevét...
– Henry Platz egy gengszter, helyesbítek: 2013-ban lett az. Egy Monk nevű férfitól vett fel kölcsönt, de csak akkor adta volna oda a pénzt, ha megölt volna egy politikust. A merénylet sikertelen volt, majd kiderítették Henryék, hogy Monk állt a dolog mögött, így egy helikopteres üldözést követően megölték őt. Szóval nem meglepő, hogy hallotta ezt a nevet. Van ám róla sok történetem, mert ezzel még nem fejeződtek be a kalandjai. Elmeséljem azokat is?
– Nem, nem kell, inkább térjünk a tárgyra! Minek hívott ide? – mondtam lényegre törően.
– Szeretnék magának segíteni! Ha segítség kell, vagy azt akarja, hogy ne üldözzék magát a rendőrök, akkor hívjon fel ezen a számon, és a körözést eltüntetem – nyújtotta át a névjegykártyáját, elbúcsúzva.
– Köszönöm – feleltem egy széles mosollyal az arcomon, miközben Hiller felállt a helyéről.
– Ég veled, Róbert Bock. Örülök, hogy megismertem magát. – Hiller épp megpróbált volna elsétálni, de megállítottam őt.
– Hiller, ne higgye azt, hogy egyedül van. Én is ugyanolyan érzékeny és őszinte vagyok, mint maga. Megértem, hogy nehéz dolgokon ment keresztül. Tudom, hogy milyen érzés, mikor elveszítünk számunkra fontos embereket. Én a nagyanyámat vesztettem el hat éve. Tüdőrákban halt meg. Sohasem mondhattam el neki, hogy szeretem, ezért is vagyok depressziós. Együtt érzek magával – jelentettem ki vigasztalóan.
– Köszönöm, Róbert. Rendes ember maga. Nem olyan, mint amilyennek Haky és Necrosmoke mondja! Magát meg kell becsülni! Az őszinte embereket mindig meg kell becsülni, és mi ketten azok vagyunk! Örülök is, hogy maga nem olyan, mint a korosztálya. A mai fiatalok nagy része egy tiszteletlen páva, de maga nem olyan! Példát kéne vennie mindenkinek magáról! – dicsért meg. Jólestek kedves szavai.
– Jólesnek a szavai, Hiller! Maga is egy remek ember! Na, de akkor menjen csak! Viszlát.
László elhajtott egy fekete szedánnal, mely márkája alapján Schafter volt. Én csupán céltalanul bóklásztam, miközben beírtam a névjegyzékembe Hiller számát. Ő volt a második elmentett személy a telefonomon, a másik Liza volt.
Időközben egy zsákutcába keveredtem, ahol furcsa hangokat hallottam. Közelebb mentem, és elbújtam egy oszlop mellett. A tegnapi hölgy volt ott és egy suhanc. A huligán gonosz volt. Fekete, göndör haja volt. Egy sárgásbarna bőrdzsekiben és egy kék farmerban tündökölt.
Valahányszor ez a nő elment előtte, a ficsúr odaböfögte cigarettájának füstjét és valamiféle alpári megjegyzéseket böffentett oda, mint például: – Egy k**va vagy! – Szívd ki a vetőmagot! – Fogad sincs! – és így tovább. A férfi bemutatkozott, István Vektornak hívták. Az asszony nem válaszolt neki, nem nézett rá, csupán ballagott szomorúan. A nőt borzasztóan ingerelte ez a bunkó pasas, aki annyira szemétláda volt, hogy nevetését elfojtva lehajolt, és egy marék sarat szedett fel, melyet becsúsztatott célpontja mellei közé. A célszemély ordibálva rávetette magát a támadójára, éles körmeit belemélyesztette arcába. Én leblokkoltam. Megfordult a fejemben, hogy segítsek neki, ugyanakkor a rendnek az őrei kitódultak autóikból a lárma végett. Necrosmoke lépett oda, megragadta a nőt és odaszólt neki: Kövess!
– Necrosmoke, el sem tudja hinni, hogy mi történt. Csendesen sétáltam a sötétben, és ez a prosti megtámadott. És ezt tette velem! – István megállította a hadnagyot és kihasználta a helyzetet, miközben mutogatta a nő által okozott sebesüléseit.
– Nyugodjon meg, István. A nő megfizet tettéért! Menjen haza, majd mi elrendezzük, valószínűleg börtönbüntetésben részesül – nyugtatta meg a hazugot, és rángatta a nőt a kocsiba.
– Két gyermekem van! Kérem, uram, engedjenek el! Ha nem kegyelmez meg, akkor ők meghalnak! – mondta reszketve.
– Na, persze! Azt hiszi, hogy elhiszem? Húsz éve ezt mondják nekem... Én vagyok a rendnek a szabad híve, én nem dőlök be ilyen hazugságoknak! Szálljon be a kocsiba! – dirigált hideg hangon. A nő már kezdte feladni a küzdelmet. Mikor a kocsi felé indult, beavatkoztam a jelenetbe.
– Megbocsátana nekem egy pár szóra, Necrosmoke? Én hiszek ennek a nőnek! – védtem meg az ártatlant.
– Mr. Bock! – mennydörögte. Annyira hangosan kiabált, hogy legszívesebben még a mentőben is ütöttem volna.
– Elvégezte a kötelességét, most pedig engedje el! Kórházba kell őt szállítani, nem pedig börtönbe!
– Mr. Bock!
– Ez lehetséges? – csodálkozott az asszony.
– Szenvedő gyermekei vannak neki, és ha ő meghal, akkor ki viseli gondjukat? – érveltem, majd kacsintottam a tisztnek, hogy tudja, hogy ha nem hallgat rám, akkor kiderül a titka, ezért kénytelen volt elhallgatni. – Figyeljen rám, hölgyem. Én nem akarok magának rosszat, csak segíteni akarok – fordultam a koldushoz, aki a dühtől majdnem szétrobbant.
– Ne gúnyolódjon rajtam, Uram! Le kellett vágnom a hajam, hogy a férfiak elfogadhassanak engem, és pénzt fizessenek! Tudja, hogy ez milyen érzés? – vett egy nagy levegőt, hangosan kiabálva. – Megölte a férjemet! Segített a vénszatyornak elfoglalni Wintershore-t! Igen, maga volt az! A gyermekeimet pedig az intézetben őriztetik! – Leköpött, és a többi rendőrhöz fordult. – Láttátok, ti kutyák, hogy az arcába köptem? Óh, Róbert Bock, idejöttél, hogy megijesszél? Csakhogy én nem tőled félek! Én Necrosmoke Úrtól félek! Én csak a kedves és aranyos Necrosmoke Úrtól félek!
– A kötelességemnek kell engedelmeskednem. Az én kötelességem azt parancsolja, hogy ez a nő fegyházat érdemel – kotnyeleskedett bele Necrosmoke.
– Idehallgasson. Nem hagyom, hogy börtönbe kerüljön! – mondtam az asszonynak, aki egy kicsi mosolyt erőltetett magára.
– Köszönöm! – súgta oda boldogan, azonban annyira gyenge volt, hogy hirtelen elájult. Villámgyorsan elkaptam, és kihívtam a mentőket. Öt perc alatt elértek bennünket. Felrakták a hordágyra, én pedig beültem a szenvedő mellé.
– Ezért még megfizet, Mr. Bock – tette rá vállamra a fapálcáját Smoke.
– Legalább most már tudja, hogy mi merre hány méter, Smoke. Megölöm magát hamarosan, ne aggódjon! – csipkelődtem, mire ő vad tekintetével elhagyta a területet feletteseivel és Istvánnal.
Fél órával az események után eljutottunk a közeli kórházhoz. A hölgyet elvitték az egyik kórterembe, ahol gyógyítani kezdték. Fáradtan leültem az egyik székre, és vártam. Közben megcsörrent a telefonom, Liza volt az.
– Liza, történt valami?
– Hol vagy? Nálunk nem történt semmi. A haverod még mindig alszik. Hol voltál ennyi ideig?
– Hosszú, majd elmesélem... – tértem el a tárgytól. – Figyelj, pár óra múlva hazaérek. Ha baj van, csak szólj Leandrosnak, oké?
– Nő van a dologban, ugye? – hülyéskedett röhögve.
– Én csak téged szeretlek, Lizám. Nincs semmilyen nő... – Megálltam, és úgy gondoltam, hogy bevallom. – Vagyis egy nőnek segítek! Tudod, annak a tegnapi koldusnak, aki elfutott.
– Mi van vele?
– Egy rendőr le akarta tartóztatni, de megmentettem az életét. A nő jelenleg nagyon rossz állapotban van! Éppen most a kórházban pihen.
– Te is a kórházban vagy?
– Igen, és most arra várok, hogy felébredjen, és megtaláljam a gyermekeit. Tudod, nagy bennem a bűntudat.
– Óh, tudtam, hogy becsületes férfi vagy – hatódott meg. – Nem csalódtam benned, harcosom. Segíts neki, és gyere haza! Meglepetésem van számodra.
– Meglepetés? Talán folytatjuk a tegnapit? – vörösödtem el.
– Majd meglátod! Szia.
Egy ételautomata felé vettem az irányt a folyosón, tudniillik megéheztem. Nem volt valami nagy választék. Kizárólag szendvicsek, sütemények és üdítők. Ezzel szemben enni akartam, így hát vettem mindegyikből, elfogyasztva őket. A szendvics tartalmazott egy füstölt szalámit, pirospaprikát, hagymát és paradicsomot. Én a paradicsomot mindig kivettem a szendvicsből, mert nedvessé tette a szalámit és a zsemlét. Aztán a tiramisu és a házi krémes rettentően ízlett. Szerettem mindkét sütit. A házi krémes tejszínhabbal, míg a tiramisu babapiskótával, feketekávéval és kakaóporral készült. Továbbá üdítőként egy kólát ittam. Én ritkán iszom kólát. Szomorú, de az öcsém és a bátyám szerették a kólát, én nem. Ők folyton csak azt itták. Később persze meg is lett az eredménye a sok kólának...
Elaludtam, és csak három óra múlva tértem magamhoz, mikor is az orvosok megengedték, hogy bemehessek a lányhoz. Benyitottam, és helyet foglaltam az ott heverő széken, előtte viszont ráterítettem a fekete zakómat a szék támlájára.
– Köszönöm, hogy eljött. – Mosolya megmutatta, hogy hálás volt, amiért megmentettem.
– Ez természetes. Hogy van?
– Jól vagyok, és maga? – kérdezett vissza.
– Én is.
– Hálás vagyok, hogy megmentette az életemet. Köszönöm.
– Szóra sem érdemes, ennyivel tartozom a múltkori miatt. Sajnálom, hogy megöltem a férjét, nem akartam... – sajnálkoztam, de ő már nem haragudott rám.
– Nem haragszom, nem tehet róla – bocsátott meg.
– Hölgyem, megkérdezhetem, hogy hogy hívják magát?
– Fanni.
– Örülök, hogy megismerhettem, Fanni.
– Én is szintúgy, Róbert – felelte felhőtlenül. – Amúgy ki volt az a lány, aki magával volt tegnap? A szeretője?
– Igen, az.
– Szép lány. Szerencsés lehet, hogy ilyen férfi szereti őt.
– Ugyan, még csak alig ismerem őt. Két és fél napja találkoztunk – legyintettem egyet szerényen.
– Bár olyan volt, mintha már évek óta ismerték volna egymást.
– Lehet. Viszont nem szabadott volna összejönnöm vele. Eljegyezték, én pedig megvertem a vőlegényét, aki mindig megcsalta.
– Jól tette. Az ilyen férfiak nem érdemelnek egy ilyen gyönyörű lányt! Hány éves maga, Róbert?
– Tizenkilenc leszek novemberben. – Mikor ezt meghallotta, máris elcsodálkozott.
– Tizenkilenc? De hát idősebbnek néz ki...
– Tudom, valószínűleg a magasságom miatt, és még pár métert nőni fogok.
– És a párja hány éves?
– Huszonhárom lesz. Mégsem kellett volna beleszeretnem – keseredtem el, lehajtva fejemet.
– Hogyhogy? Annyira szépek pedig együtt!
– Fanni, volt nekem egy másik szerelmem Liza előtt, Juliet Collins a neve. Én megcsaltam őt! Megígértem neki tavaly, hogy hűséges leszek hozzá, de megcsaltam. Elbasztam mindent! – közöltem vele zabosan.
– Mi?
– Igen, jól hallotta! Nekem Juliet az igazi szerelmem, nem pedig Liza, de elkapott a hév Liza látványától. Lefeküdtem vele kétszer is! Segítsen! Mit tegyek? Nem bírok a tükörbe nézni!
– Róbert, ezt sajnálattal hallom, de tényleg.
– Fanni, én nagyon sokat szenvedtem gyerekkoromban! Meghalt a nagyanyám hat éve. Rákos volt! Nagymamám szeretett engem. Én voltam a mindene, de sohasem mondhattam el neki, hogy mennyire szeretem őt! Aztán a gimnáziumban lévő éveim katasztrófák voltak! Bántottak és kihasználtak engem! Antal, György, Kristóf és Richárd kihasználtak, mikor kilencedikes voltam. Ők hatosztályosba mentek, míg én négybe. Ugye érti, hogy én nem akartam rosszat? Csak egy másik arcomat akartam megmutatni a világnak, de nem sikerült... Az osztálytársaim tudták, hogy érzékeny és őszinte vagyok. Mindent elmondok mindenkinek, mert barátokat akarok! Senkim sincs! – mérgelődtem. – Nem tartom azóta a kapcsolatot a gimis barátaimmal, mióta Wintershore-ba jöttem. Kirúgtak az egyetemről, mert fellázadtam a rendszer ellen, a szüleim meg mérgesek rám! Fanni, segítsen!
– Róbert, együtt érzek magával! Nem is ismerek magánál őszintébb embert, de nem tudok segíteni! Sajnálom.
– Megértem. Remélem, érti, hogy én barátokat akartam! Gyuriékban kerestem a barátot, Anitában meg a szerelmet. Anita egy másik lány. Ő is Gyuriék osztálytársa volt. Anita tetszett nekem, ezért vettem neki egy képeslapot Berlinből és egy csokit, sőt a képeslapra írtam egy verset. Én jól tudok írni. Verseket és regényeket is írok. Az egyik versem szerepelt a Tolkavi Népújságban, mert Gyuriék osztályfőnöke beletette az újságba, aki az irodalom, nyelvtan- és történelemtanárom volt. Ez a tanár szeretett engem, de Gyuriék miatt megutált. 2013. március 18-án és 19-én összevesztem Gyuriékkal, ezért írtam róluk egy novellát az osztályom Lifeinvaderes csoportjában. Az osztálytársaim örültek nekem, és kiálltak mellettem, de Gyuri később írt nekem üzenetet, hogy beszélni szeretne velem, mert bántja, amit róluk írtam. 19-én kibékültünk, de a tanárnőnek elmondtak mindent, aki megbeszélte velem és Szilárddal a dolgokat, mert azt mondtam, hogy Szilárd mondta ezeket nekem, pedig az igazság az, hogy a mesterem, Achilles volt a felbujtó – kapkodtam a levegőért. – Fanni, ezután Anita visszautasított, és elmondott engem mindennek, majd májusban az osztályomból Eszter, Petra, Szandi, Fruzsi és Redzsio mérgesek voltak rám, mert összevesztem velük. Felidegesítettek mindenféle faszsággal, én meg be akartam küldeni anyámat, ezért az igazgatónővel és az osztályfőnökömmel fenyegetőztek! Velük is ki kellett békülnöm, de az utolsó tanítási napon betettem énekórán a Trónok harca főcímdalát és a Castemere-i esőket, melynek köszönhetően kinevettek és kicsúfoltak! – könnyeztem. – Gúnyoltak a lányok a Trónok harca miatt, pedig az új töritanárom, Péter volt rá a példa, hogy a Trónok harca igenis jó sorozat! Ez a tanár tizedikben jött át. Ő szerette a Trónok harcát, és amiatt is nevettek rajtam, mert megkérdeztem tőle, hogy ő is nézi-e a Trónok harcát.
– Szemetek. Nem is értem, hogy hová fajul ez a világ...
– Egyetértek magával, Fanni. Az élet kegyetlen! Mindig csak a gazdag és az erős győz. Én sohasem győzhetek, mert nem vagyok páva és izmos!
– Nem, ez nem igaz, Róbert! Maga igenis győzhet! Maga jobb, mint a többi fiatal! Maga egy példa! – pátyolgatott. – Ilyen emberek kellenek a világnak, mint maga!
– Köszönöm, Fanni. Ez tényleg jólesik. Bárcsak mindenki megértene engem. Bárcsak mindenki elfogadna. Sohasem ér véget a depresszióm...
– Róbert, egyszer mindennek vége lesz, meglátja – istápolt bölcselkedve. – Ha Julietet szereti, akkor menjen vissza hozzá, Gyuriékat és a régi osztálytársait pedig szarja le! Ők gyökerek és neveletlenek! Elrontják a jövő generációját!
– Igen, azok. Meg kell halniuk! A pokolban kell égniük!
– Nem, azért ők sem érdemlik meg a halált. Csakis Isten adhat és vehet el életet. Ne aggódjon, a sors meghozza majd mindenkinek a jutalmát. Gyuriék és azok a szemét lányok szenvedni fognak, majd meglátja – támogatott, miközben megszorította kezeimet. – Keresse fel a régi barátait! Ők nem használták ki magát! Ők szeretik magát! Beszélgessen velük az interneten, ne hagyja ennyibe az igazi barátait!
– Igaza van, Fanni. Felkeresem őket. Sok barátom lett Gyuriék után. Ott volt az osztályomból Máté, Patrik, Gergő – aki kilencedik után elment –, aztán a lányunokatestvérem, Tess és Gyuriék osztályából Jozsó, a B-ből pedig majdnem mindenki! De nálam fiatalabb barátaim is voltak a gimiben. Szerintem felkeresem őket újra. Ők sohasem bántottak engem, mindig mellettem álltak!
– Helyes – rázta meg fejét. – Most pedig segítenie kell nekem! Figyeljen rám! Nekem már nincs sok vissza! Érzem, hogy hamarosan elmegyek. Kérem, mentse meg a gyermekeimet. Hozza ki őket az intézetből, és vigyázzon rájuk! Nem akarom, hogy a terhére legyenek, mivel tudom, hogy még nagyon fiatal, de fogadja be őket vagy adja át egy másik családnak, akik szeretni fogják őket! Csupán ennyi lenne.
– Megteszem, ígérem! – tettem ígéretet, majd folytattam. – Elmegyek a gyerekekért, csak mondja meg, hogy melyik intézetben vannak, és hogy mi a nevük.
– Martinnak és Izabellnek hívják őket. A Wintershore Szeretetszolgálati Intézetben megtalálj őket. Adja át a gondviselőknek ezt a papírt – adta át remegő mancsaival a borítékot, benne a papírral.
– Ez mi?
– Ebben benne van az aláírásom. Megegyeztem az ottaniakkal, hogy ha el akarom vinni a gyerekeimet, akkor átadom nekik ezt az iratot, és vihetem is őket. Kérem, segítsen!
– Segítek, nyugodjon meg. – Megtöröltem izzadt homlokát egy zsebkendővel.
– Maga egy mennyből jött angyal. – A lány mosolya tükrözte a vidámságot és a közelgő halált is.
– Kérem, Fanni. Ne menjen el! Küzdjön! – Próbáltam erőt adni neki, de már késő volt. Leállt a szíve. A gép csipogni kezdett, és csak egy utolsó szót tudott mondani: – Sok sikert!
A látvány roppantul megrázott. Nem bírtam szóhoz jutni, körülöttem pedig a nővérkék csak rohangáltak. Ugyanakkor a hátam mögött egy mély férfi hangja hallatszott, Necrosmoke volt az.
– Bock, vagy tán, Róbert Bock! Platz, esetleg Henry Platz! Az álarc hát elbújt! – leplezett le rikácsolva. Idegesítő volt, hogy már megint ordítozott.
– Hallgasson meg mielőtt szól, Necrosmoke. Mielőtt láncra ver egy lázadót, mutassa meg, hogy van Önben emberség! – könyörögtem neki imádkozva, de ő nem adta meg a tiszteletet. – Ez a nő rám bízta a gyermekeit! Meg kell, hogy mentsem őket a nyomortól! Engedjen el, csak egy kis időre még! – közelítettem meg óvatosan a kijáratot. – Visszajövök, esküszöm rám! Higgyen nekem! – Épp léptem előre, mikor visszalökött a fapálcájával.
– Te megőrültél! Üldöztelek, napokon át, egy bűnöző vagy, semmi más! A bűn mindig visszatér! – A végét már hisztérikusan ordította.
– Már leszarom, hogy minek vél! – mentem hozzá közelebb, és egyszerre kiabáltunk egymással. A tekintetünkkel képesek voltunk megölni egymást.
– A játéknak már úgyis vége!
– Nem tudsz semmit a múltamról, te seggfej!
– Jöjjön velem, Mr. Bock – mondta határozottabban, míg én hátráltam. – A törvény szent, mennünk kell, Bock!
– Tűzzel játszik, Necrosmoke. A tűz most pedig a két kezem! Most már van mit vesztenem! – Visszaléptem hozzá, és üvöltöttem vad szemeibe.
– Haky már elmondott mindent! Jönnie kell!
– Ne álljon az utamba, Necrosmoke! Elsöpröm egy ütéssel! Értse már meg, hogy élni szeretnék! Ha nem enged el, akkor megölöm! – Mivel nem engedett el, teljes erőmből bevágtam a hadnagynak, aki kifeküdt a földre. Egy utolsó kenetként a pálcájával rácsaptam a fogaira. Csak zuhantak ki szájából a véres fogak. Sőt, kiugrottam az ablakon, mert az emberei felém tartottak.
Ráestem egy szemétszállítóra, elbújva a hulladékok között. Sikerült megmenekülnöm a veszedelemtől. Szerencsém volt, hogy másodjára is egy szemetesen landoltam, az első alkalom még a Parlamentnél volt. Egyedül csak azt bántam, hogy a kórházban hagytam a zakómat, pedig milyen csodálatos zakó volt az!
Leugrottam a kukásautóról és felhívtam Hillert, aki a segítségemre sietett: eltörölte a körözésemet és egy piros szedánnal, egy Admirallal ajándékozott meg. Amint átvettem a jutalmamat, elköszöntem tőle és elindultam a gyerekekért.
Miután elértem a célomat, jobban szemügyre kezdtem venni az épületet. Az intézmény kívülről elég piszkos és csúnya volt. Összefirkált falak, rozsdás kerítések és betört ablakok jellemezték. Vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam a kapun. Amint beléptem, megláttam a recepciós nőt egy íróasztal mögött. Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, hogy merre találom az igazgatót. A recepciós mellesleg fiatal volt. Rövid, vörös haja és egy szemüvege volt. Valójában hipszterként öltözködött. Alig volt huszonöt éves.
– Jó reggelt! Elnézést a zavarásért, hölgyem. Meg tudná mondani, hogy hol találhatom az igazgatót? – kérdeztem rá kissé szégyenlősen.
– Jó reggelt! Fent, a hatvankilences szobában.
– Köszönöm.
Megkerestem a termet, és bekopogtam.
– Szabad! – mondta teátrálisan egy öltönyös öregember. Ő is szemüveges volt, akárcsak az a hipsztercsaj.
– Jó reggelt! Róbert Bock vagyok. Egy Fanni nevezetű nő gyermekeiért jöttem.
– Micsoda véletlen! Én is Róbert vagyok, csak az én vezetéknevem Rákos – kuncogott. – Martinra és Izabellre gondol?
– Igen. Az anyjuk kérésére elvihetem őket. Tessék, ezt küldi magának. – Átadtam neki az iratot. Az úr megigazította olvasószemüvegét, és elolvasta magában.
– Aha. Rendben, viheti őket. Szólok nekik.
– Köszönöm. Lent megvárom őket. – Elhagytam az emeletet és visszamentem a földszintre, ahol a csajszi megkínált egy kávéval.
– Uram, megkínálhatom kávéval?
– Persze, köszönöm.
– Fehéren jó lesz?
– Persze. És legyen benne egy kis cukor is. Köszönöm.
– Amúgy hogy van? – érdeklődött elpirulva. Kissé szégyenlősen tette fel a kérdést. Lehetséges, hogy szerelmes volt belém.
– Voltam már jobban is – válaszoltam kurtán.
– Tessék, itt van. – Egy kicsi bögrét nyomott a kezembe. Megkóstoltam. Semmi íze sem volt. Mindig is gyűlöltem a kávét, most mégis megittam.
– Áh, ez nagyon munkahelyi. Bocsánat, hogy ezt mondom, de ez nagyon szar – undorodtam el, miután visszaadtam a bögrét.
– Hát igen. Egyetértek magával. – Letette a bögrét az asztalára, de mégsem bírt belenézni barna szemeimbe. – Hmmm... hogy hívják magát?
– Róbert Bock. És Önt? – kérdeztem lágyabb hangnemben.
– Kamilla.
– Kamilla... Óh, nagyon szép neve van – dicsértem meg mosolyogva.
– Köszönöm, Róbert.
– Szólítson Robinak, Kamilla. – Mélyen belenéztem a lány szemeibe, de ő erre olyan nagy izgalmi állapotba került, hogy menten elájult. Én csak röhögtem. Mindig is furcsák voltak a hipszterek.
– Gyermekek, ez a bácsi itt Bock úr. Anyukátok küldte, hogy hazavigyen benneteket – mondta az öregúr.
– Hát, bácsi még nem vagyok – vihogtam. – Gyertek, gyerekek, menjünk. – Megfogtam a két árva kezét, és az autómhoz vittem őket. Sajnos útközben az árvák kérdezősködni kezdtek.
– Hol van anyu? – kérdezte a kisfiú. Göndör, barnásfekete haja volt, míg a kislánynak hosszú, fekete. Kis szeplős tökmagok voltak mindketten. Óvodások lehettek.
– Miért nem ő jött el értünk? – mondta Izabell, rácsapva térdeire.
– Gyerekek... – Megálltam, és belegondoltam abba a ténybe, hogy az anyjuk már meghalt. – Anyátok engem küldött, hogy neveljelek fel benneteket. Ő már nincs köztünk, mert elment... fenn van az angyalokkal – böktem ki szomorúan, de nem értették, hogy mit beszélek.
– Ugye még visszajön? – kérdezte aggódva a fiú.
– Nem tudom.
– Meghalt, igaz? – leplezett le a leánygyermek.
– Meg. Részvétem...
– Sejtettem – köpte oda flegmán.
– Figyeljetek. Anyátok jó barátom volt! Engem kért meg, hogy vigyázzak rátok. És ezt tiszteletben tartom. Mindjárt hazaérünk...
– Persze. Lefogadom, hogy egy hazug tolvaj vagy! Gyilkos! – kiáltozott makacsul a kisasszony.
– Nem öltem meg őt! Éppen ellenkezőleg, megmentettem az életét, kórházba vittem, de már késő volt...
– Apánkat ölted meg! – vádolt meg Martin, így teljesen összeszorult a szívem.
– Nem akartam... jó ember lehetett. Parancsból tettem! Jó, tudom, nincs ezért nekem kegyelem, DE jóváteszem! – vigasztaltam őket, mégis a fiúcska elátkozott.
– Ha eljön az ideje, agyonlövetlek, és a késemmel átszúrom a koponyádat a szemgolyódon keresztül! – fenyített meg, de én egy szót sem szóltam, csak erősen lefékeztem, mivel otthonom lángokban állt.
Egyből Lizára és Leandrosra gondoltam. Kirohantam a járgányból, de előtte megparancsoltam az ördögöknek, hogy maradjanak a kocsiban. Kirúgtam a piros színű ajtócskát, de a bent lévő látványtól sírni tudtam volna: tűz volt mindenhol, a lépcső használhatatlanná vált, ezért megfogtam az ajtónál heverő poroltót, és már oltottam is. Tulajdonképpen a földszintet megtisztítottam a perzselő lángoktól, ekképp felmentem a szobámba, de Liza nem volt sehol. A szekrények feldobálva voltak, az ágyamon pedig a tűz pusztító ereje hevert. Aggodalmaskodni kezdtem, főleg, hogy az asztalon megtaláltam Leandros ujjait. Undorító és gusztustalan volt! És ha ez nem lett volna még elég, akkor ordibálásokat hallottam a bajtársam lakosztályából. Berontottam. Liza egy székhez volt kötözve, a száját pedig egy rongy eltakarta. Letéptem róla, szájba csókolva egyetlenemet.
Csókolózás közben azért felfigyeltem, hogy jelezni próbált nekem. Kiabált, hogy a hátam mögött egy férfi áll. A kopaszodó, öreg hapsi megütött egy baseballütővel. Összeestem, és rugdosni kezdett. Legnagyobb szerencsémre leszakadt egy törmelék. Ellenfelem hátranézett, én pedig egy gyors mozdulattal elkaptam, és nekivágtam a földnek. Egyre jobban ütöttem, a végén pedig már vért köpött, de nem akartam ennyibe hagyni. Felemeltem a magasba, és megpróbáltam eldobni, azonban elővett egy pisztolyt a farzsebéből, és meglőtt. A lövéstől nekiestem az ajtónak, a fejemet bevertem. A gazfickó közelebb lépet, fojtogatva a nyakamat. Kapálództam, ahogyan csak bírtam, de ez mégsem segített. Éreztem, hogy meghalok. A fogaimat összeszorítottam, és már készültem a halálra, azonban Liza eloldozta magát, és egy kést szorított a férfi hátába. Felsikított. Volt időm rá, hogy megöljem. Felállt, és szeretőmre figyelt. Minden erőmet latba vetve öklömmel behúztam egyet neki, majd belelöktem az égő tűzbe. Imre Késes a lángok martalékává vált. Szörnyethalt a tűzben.
Átöleltem Lizát csókok kíséretével, azonban sietnünk kellett. Megemeltem, és futottam ki vele a házból. Siettem, ahogy csak tudtam, mindazonáltal a lépcsőre rászakadt egy újabb törmelék. Visszaszaladtam a szobámba, és kivittem az erkélyre, ahol letettem szerelmemet, és meglöktem. Egyszerre estünk rá az Admiralra. A tető tompította az esést.
Fáradtan vettük a levegőt. Örültünk, hogy túléltük a veszélyt. Mégis a gyerkőcök mentették meg az életünket, hiszen rosszalkodásból beindították az autót, miközben a kulccsal szórakoztak.
– Nem hagylak többé magadra! – súgtam a fülébe az Admiral tetején.
– Leandrost elvitték, az ujjait pedig levágták! – motyogta hátborzongatóan.
– Kik voltak azok?
– Rendőrök voltak. Volt közöttük egy fémkezű pasas és egy alacsony krapek, aki pedofilnak tűnt.
– Necrosmoke és Haky!
– Igen, ők... – nyögte ki reszketve.
– Figyelj, elviszlek a keresztszüleidhez a gyerekekkel együtt, rendben?
– Rendben. – A mondat végére a két hülyegyerek miatt leestünk az Admiralról, mert rátapostak a gázra. Csúnyán összetörtük magunkat.
Összevéve ez egy húzós reggel volt. Most is furdalt a lelkiismeretem Juliet miatt, ezzel szemben Lizát is belekevertem az egészbe! Nem akartam, hogy ez legyen, de már késő volt! Megtörtént az, amit nem akartam...
Az idő csak robog, az élet temető...