Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

[Stan98]

Te úristen neked aztán volt türelmed xDDD
Különben nagyon tetszik,hogy hasonlóan írsz mint Hessa:) (mármint,hogy egyes szám,első személyben)

[Hessa]

Áhh... Már megint nem írtam, csak olvastam... Ne haragudj, Kingi, tudod, hogy követem a történetet, de szólj rám legközelebb, ha nem írnék rá.
Ismételten jól szórakoztam és bár ezt már mondottam, de dobtam egy hátast, mikor megérkezett a másik Mami. XD Dikk... XD

Stan: Nem csak Kingi és én írunk egyes szám elsőben. Terjed ez az írásmód, akár a nátha.

[realostew]

Nem mostanában kezdett el terjedni az egyes szám, első személyes írásmód. Szerintem a 20. századtól kezdve elég sok írót lehet felsorakoztatni akik használják/használták. Főleg talán a '60-as, '70-es évektől, de azért biztosan voltak jóval hamarabb is.

[The Cleansing Fire]

Szerintem most az oldalon írókra gondolt.

[NikitaDragovich]

Stan: Hát, sokszor nincs türelmem, azonban attól tartok, hogy ennél még hosszabb rész is lesz! Egyszer volt olyan, hogy majdnem bealudtam írás közben a gépnél. Örülök, hogy tetszett!

Hessai: Semmi baj, direkt nem szóltam, mert nem akartalak zaklatni. Így is mindennap rád írok privátban

Bizony, Nox is egyes szám, első személyben ír (Chronicle from the Messina).

Nox: Szerintem is, bár én is összekeveredtem elsőnek.

[Hessa]

Kingi, azért legközelebb szólj, mert tényleg vakegér vagyok. Nox-szal is már vagy ezerszer megcsináltam, pedig napra kész vagyok minden részből...

[Stan98]

Hessa: hát Noxius új sztoriját nem igen olvasom,de most hogy mondtátok így már tudom,hogy Hessa "stílusa" is terjed:D

[NikitaDragovich]

Így két hét után elérkezett a következő rész! Egyébként ez is ugyanolyan hosszú, mint az előző.

Szerk: Köszönöm László Hiller karakterét Niko Bellic1300-tól.

4. Fejezet: A mennyből jött angyal
Párommal elsétáltunk egy parkba, ahol leültünk egy padra, és átbeszéltük a teendőket. Az est gyönyörű színekben pompázott. A közelgő lágy esti szél átszelte az eget. Finoman borzolta barna szakállamat a levegő. Csókok százai csattantak el közöttünk. Liza jól csókolt. És ezt jobban tetézte az a tény, hogy őbelé is szerelmes lettem. Hiába ígértem meg Julietnek, hogy hűséges leszek hozzá, megvolt egyfajta nőcsábász hajlamom. Valahogyan ki akartam élni a szerelmet, mert kamaszkoromban senkim sem volt Juliet kivételével.

- Szeretlek – felelte. Hangja akár egy forró csók volt.
- Én is téged, bébi. – Megcsókoltam, majd elmondtam neki érzéseimet. - Sohasem voltam még ennyire boldog, Liza. Most mintha egy kicsit visszaszorult volna a depresszióm. Örülök, hogy megismertük egymást.
- Nagyon örülök, hogy így gondolod. Hálás vagyok, hogy megmentettél Jasontől! Többet nem kell őt látnom!
- Pontosan. Nem kell Jason feleségének lenned - mosolyodtam el.
- Inkább a tiéd leszek! - A mondat végére újból megcsókolt. - Bébi...
- Igen? - Abbahagytuk a smárolást.
- Te ma elmondtál magadról mindent, de rólam még nem tudtál meg semmit, így szeretném neked elmesélni az életemet.
- Hallgatlak. Kíváncsi vagyok - vidámodtam meg.
- Ugyebár azt te is tudod, hogy én Jason jegyese voltam, de én tényleg nem önszántamból választottam őt - vett egy nagy levegőt dühösen. - Apám adott engem hozzá, mondván, hogy ő nagyon gazdag, így a mi családunk egyesülni fog az övéjével, ha engem elvesz feleségül. Persze az más kérdés, hogy Jason egy maffiózó, akárcsak az apám.
- Várj, az apád egy maffiózó? - zavarodtam össze.
- Igen. Ő a Snow bűnügyi család vezetője, én pedig a lánya vagyok.
- Basszus, apád engem megöl, ha megtudja, hogy megvertem Jasont, és megdugtam a lányát. Picsába! - szomorodtam el.
- Engem ez nem zavar - fogta meg kezeimet. - Sem az apám, sem Jason nem érdekel! Én csak téged akarlak - vallotta be őszintén, miközben megint furdalni kezdett a lelkiismeretem Juliet végett. - Ketten szökjünk meg. Menjünk el messzire, ahol nem találhatnak meg minket. Mondjuk Ázsiába. Ott nincs hatalma a Cosa Nostrának.
- Elmennék én veled, de mi lesz a keresztszüleiddel? És nekem még végeznem kell az ellenfeleimmel, mert őmiattuk halt meg tegnap a mesterem. Várjunk vele, kérlek - könyörögtem neki szelíden.
- Rendben, de ígérd meg, hogy elmegyünk innen messzire!
- Megígérem - mondtam, mialatt finoman smaciztunk egyet.
- Na, ott tartottam, hogy... - törölte le szájáról a nyálamat. - Tehát, apám azt akarta, hogy hozzámenjek ehhez a szörnyeteghez. Én nem tehettem mást. Az anyám a születésemkor meghalt, érted? Nem ismerhettem az édesanyámat. Apám megváltozott anyám halála után. Megalapított egy maffiacsaládot Kanadában, mivel a családom kanadai, így én is az vagyok. Félig amerikai és félig kanadai a származásom - várt egy picit. - Szóval, a bátyám is erősködött, hogy hallgassak az apánkra, mert ő a családunk érdekeit szolgálja, holott ő is egy büdös maffiózó. Utálom a maffiózókat, ugye megérted?
- Senki sem szereti őket... a maffia tényleg veszélyes! - értettem egyet bólogatva.
- Hát igen. A maffia teljesen beleolvadt a bűnözésbe.
- Igen, tudom. Van a Cosa Nostra, akik öt családból állnak, illetve vannak azoknak kisebb szövetségeseik és ágazataik is. Ja, és léteznek arab, török, német, spanyol, albán, örmény, cigány, orosz, ír, izraeli, holland, indiai, macedóniai, korzikai, szerb és bolgár maffia. Emellett vannak mexikói és kolumbiai kábítószer kartellek, kínai triádok, kínai Tongsok, japán Yakuza, koreai Kkangpae, jamaicai-brit Yardies és más bűnözői szindikátusok, mint például az utcai és motoros bandák - soroltam fel őket okoskodva.
- Te honnét tudsz ennyit a szervezett bűnözésről? - nevette el magát.
- Korábban sokat olvastam az interneten. Érdekes dolgok vannak fent. Én nem a Lifeinvadernek élek, mint egyes emberek.
- Mindegy. Ez érdekes volt - vigyorgott. - Szóval, kényszerítettek, hogy fogadjam el Jasont férjemül. Nem tehettem mást! El kellett jegyeznie, mégis mikor megismerkedtem vele, akkor még nem volt ilyen. Én... én... szerelmes voltam belé - mesélte elandalodva.
- Szerelmes voltál belé? - lepődtem meg.
- Igen. Ő nem volt olyan, mint most. Tizenkilenc voltam, mikor elmentem vele és a haverjaival nyaralni egy szigetre. Tracey és Jimmy is eljöttek velünk, mert Michael korábbról ismerte az apámat, és jóban voltak. Bárcsak sohasem mentünk volna el arra az átkozott szigetre! - mérgelődött. - Azon a szigeten valójában terroristák és banditák voltak! Jason testvéreit, Petert és Harryt megölték, engem meg a többieket elraboltak. Később Jason elfoglalta az egész szigetet, és megmentett bennünket, viszont nem volt már olyan, mint azelőtt. A sok gyilkosság és szenvedés bolonddá tették őt, sőt még drogozott is a szigeten! Egyszerűen nem tudta feldolgozni, hogy elvesztette a fivéreit, és hogy rengeteg embert meg kellett ölnie miattunk.
- Azt a, ez nagyon durva! Most már megértem, hogy Jason miért ennyire őrült! Sajnálom - éreztem vele együtt. Valószínűleg Jason a szigeten eltöltött idő alatt depressziós is lehetett, a depi pedig nem jó dolog.
- Nem tehetsz erről. Jason lett ilyen, ez nem a te hibád, Robi... - sóhajtott. - Végül kijutottunk a szigetről. Eljöttek értünk, csakhogy Jason nem akart elmenni, de az apja utasítására visszatért velünk Los Santosba. Ez volt 2012-ben, azóta pedig már négy év telt el. Most tartottuk volna az esküvőt Vice Cityben, csak te bejöttél a képbe, és minden megváltozott.
- Liza, én nagyon örülök neki, hogy megismertelek - pirultam el. - Boldog vagyok, de tényleg.
- Én is, Robi. Nekem már Jason nem kell. Te más vagy, mint ő. Te jobb vagy! Kellesz nekem! - S azzal csókot leheltünk egymás szájára.

Elsétáltunk a Benedict Hotelbe, azonban útközben egy járda melletti sikátorban belefutottunk egy rövid, barna hajú nőbe. Haja piszkos és korpás volt, az arcán több seb díszelgett, a testét pedig ruhának alig nevezhető rongyok borították. Ránéztem, és elmerengtem. Olyan volt, mintha bántalmazták volna. Az asszony csak sírt és sírt, ekképpen Liza rákérdezett, hogy miért sírdogál.

- Hölgyem, minek itatja az egereket? Történt valami? – kérdezte Liza jószívűen.
- Kérem, ne bántsanak. Ígérem, jól fogok viselkedni, csak ne üssenek meg! – könyörgött dadogva.
- De hát minek bántanánk magát? – vetettem oda a kérdést tátott szájjal.
- Kérem, segítsenek! A kisfiam és a kislányom szenvednek a betegségtől, ezért le kellett vágnom a hajamat, hogy prosti lehessek... - harapta el a mondat végét, miközben egy szakadt ronggyal törölgette a könnyeit. Megsajnáltam őt, ezért átnyújtottam neki egy tiszta zsebkendőt. Miután átvette, belenézett szemeimbe és felkiáltott.
- Maga... maga volt az! – jajgatott. – Maga ölte meg a férjemet! Gyilkos! Maga miatt kellett otthagynom az otthonomat, és utcalánynak állnom! – Szembeköpött. Erre a reakcióra megtöröltem szemeimet, és intéztem feléje pár szót.
- Hölgyem, nem értem, hogy miről beszél! Én nem öltem meg senkit.
- Tudja jól, hogy miről beszélek! Igen, maga volt az! – mutatott rám feszes ujjaival, morogva. – Elvágta a férjemnek, Cézárnak a torkát. Láttam a folyópartnál, ahogyan behúzta a sövénybe, és bedobta a vízbe. Én csupán megrémültem, és szaladtam a gyerekeimhez, azonban késő volt. Jöttek a Rascalsok, és megöltek mindenkit! Az egyik állat megtámadta a gyerekeket, engem pedig megpróbált megerőszakolni. Tudja maga, hogy milyen érzés volt ez? - kiáltozott. - Szégyellje magát! Kinyitotta a kaput, hogy bejöjjön a boszorkány a „kutyáival”. Meghalt a férjem!
- Nagyon sajnálom! Nem akartam megölni őt, de rávitt a kényszer!
- Majdnem meghaltam miattad! Mérgemben megfogtam egy kést, és beleszúrtam a támadóm nyakába, és a gyerekekkel kifutottunk az erődből. Aztán most itt vagyunk! Az utcán vagyok, ők meg egy nevelőintézetben betegeskednek! Elvették őket tőlem!
- Hölgyem, a férjét nem hozhatom vissza a halálból, de a gyerekeit és Önt is megmenthetem! Elviszem magát egy kórházba – tettem fel az ajánlatot segítőkészen, de visszautasította és elküldött bennünket.
- Takarodjanak innét! Nem volt elég, hogy elvesztettem a szeretteimet?! Hagyjanak meghalni! Soha többé nem akarom magát látni... - Leköpött újra, és elfutott. Liza pusztán csalódottan rám nézett, majd továbbment. Szegény asszony. Még cipője sem volt; mezítláb rohant a macskaköves utakon, miközben a talpa véres lábnyomokat hagyott maga után.

Megérkeztünk. Liza átölelte keresztanyját, Amandát. A hölgy eléggé aggódott iránta. Tudtam, hogy mérges lesz rám, mivel tönkretettem Liza házasságát. Jimmy eközben a szobájában játszott az ATG V-tel egy PS4 konzol segítségével, míg Tracey a Nappal-Éjjel Wintershore-t nézte a TV-ben. Sok fiatal szerette ezt a hülye sorozatot. A Nappal-Éjjel Wintershore egy baromság! Rossz példát mutatott a gyerekek számára. Egyfolytában szexeltek, buliztak, cigiztek, drogoztak és verekedtek benne. Nem is értem, hogy hová fajult ez az Adrwingtoni Média. Gusztustalan! Látszik, hogy elcseszett generációban élünk...

- Te ott! Mit képzelsz magadról?! Tönkreteszed a keresztlányom házasságát? És ilyen későn hozod haza?! - mordult rám a némber haragosan.

A harag sokkal jobban illett hozzá, mint a nyugalom. Nem mintha egyszer is láttam volna nyugodt állapotban. Mellesleg azzal szórakoztattam magam, hogy a drága díszítésű ruhája helyett öregasszonyos szoknyában és egy kendőben próbálta meg elképzelni a nőt. Olyan volt, mintha egy tehenet akartam volna öltöztetni egy öregasszonynak vagy Maminak. Kiabálni mégis tudott ez a tehén. Lábai duzzadtak a puha szövésű, kék nadrágja alatt, karjainak gyengéd izmai pedig megmerevedtek minden ütésénél, mellyel megpróbált engem megjutalmazni. Szerencsére lehajoltam, elkerülve fájdalmas csapásait. Noha kikiáltotta a fél éjszakát, a fáradtság egyáltalán nem látszott rajta, amit nem lehetett elmondani a férjéről, Michaelről, aki whiskyt ivott a konyhában. Michael egy nagy és erős idősödő úr volt, aki két kisebb pisztolyt szorongatott az asztalon.

– Hölgyem, ne haragudjon, de maga egy tehén, aki úgy öltözik, mint Mami – tréfálkoztam kacarászva.
– Hogy mi? Én vagyok tehén?! Te gyökér gorilla, én nem öregasszonyosan öltözöm! Büdös paraszt...!
– Hogy a... – Épp indultam meg felé, de a férje, Michael közbeavatkozott.
– Most már hagyjátok abba! Nem elég az nekem, hogy a fiam füvezik és videojátékkal játszik egész nap, a lányom pedig a Lifeinvaderen tölti az idejét és hülye valóságshowkat néz a TV-ben?! – szólalt meg Michael indulatosan. – Amanda, fogd be azt a lepcses pofádat, és menj aludni! Inkább örülj, hogy otthon van a lány, és őszintén elmondom, hogy utáltam Jasont! Tehát, én örülök Liza boldogságának! Most pedig kuss legyen! – parancsolt rá a férfi türelmetlenül. Látszódott, hogy Michael is depressziós volt, akárcsak én.
– Elválok tőled, Michael! – fenyegetőzött a hárpia. Michael visszafordult és lekevert egyet neki.
– Váljál, de a pénzemtől búcsút mondhatsz! – Azzal vissza is ment, és nem foglalkozott a külvilág zajaival. A nőszemély összevonta szemöldökét, könyörögve Lizának, hogy szakítson velem, és hogy menjen vissza Jasonhöz.
– Kérlek, Liza. Ne találkozz többé ezzel a barommal, mert ő rosszat akar neked, de én segítek! Ez a férfi szegény, nincs pénze; egy büdös paraszt! Tőle akarsz gyerekeket? Unalmas életed lesz, ha őt választod. Menj vissza Jasonhöz, és nagyon gazdag leszel – biztatta nagyravágyóan.
– Nem! Sajnálom, de nem – mondott ellent Amandának, aki figyelte feltüzelten szerelmem érveléseit. – Rosszat akar nekem? Ő, aki megmentett az életemet? Így is unalmas életem volt, de most elkezdődött valami! Ez a férfi életkedvet adott nekem! A pénz nem boldogít, keresztanyu, viszont ő itt igen – büszkélkedett, lecsókolva engem. – Ettől a férfitól akarok gyerekeket.
– Én pedig ettől a nőtől – feleltem, majd másodjára is csókolóztunk. Amanda végső elkeseredésében sírva felfutott az emeletre.

Elhagytuk a hotelt, mert úgy gondoltuk, hogy a házamban nyugodtabban tudnánk szeretkezni. Így is lett. Elvittem a legénylakásomba, ahol nem bírtunk vágyainkkal. Megint megtettük. Másodjára is eggyé váltunk. Letéptük egymás ruháját, és az ágyamban folytattuk tovább a pásztorórát meztelenül.

Éppen az orgazmusnál voltunk, mikor is kilépett lakrészéből a barna, kissé göndör frizurájú Leandros egy pizsamában, aki úgy sikított, mint egy asszony. Mikor ezt megláttam, azonnal ordítottam vele, megparancsolva, hogy forduljon és takarodjon el. Liza csupán nevetett jókedvűen.

Végül Leandros elvégezte a dolgát és visszarohant az alvóhelyére. Furcsa, de én biztos voltam benne, hogy kiverhette Lizára, mert folyton-folyvást megzavart bennünket, mondván, hogy kidobná a „taknyos” zsebkendőit a kukába. Nem voltam benne biztos, hogy a látottak vagy a hallottak alapján tudott-e aludni, de az biztos, hogy nem tartott sokáig ez a szex, mert a kutyapóz alatt bealudtam. Körülbelül két perc volt az egész.

Az irodámban ültem, miközben meséltem az izgalmas kalandjaimat a fiaimnak, Rileynak és Lyonelnek. Ugyanakkor nem figyeltek rám. Riley egy kézikonzolon játszott, míg az öccse, Lyonel a legófigurákkal szórakozott. Mérges és dühös voltam, ellenben hamar boldog lettem, mert az egyik dadus berontott a szobába, és kijelentett, hogy a feleségem szülni fog. Elmosolyodtam, és már futottam is. Jóllehet a srácokat visszatartottam, mert túl kicsik voltak még, de akárcsak az anyjuk, ők is makacsok voltak.

– Apa, kérlek, vigyél minket magaddal! – mondta lelkesen a fekete hajú Lyonel.
– Apu, légy szíves! Ígérjük, többé nem fogunk rosszak lenni! – kérte tőlem Riley. Érdekes módon Riley fehér hajszínnel született. Nagyon ritka volt a fehér szín a gyerekeknél.
– Fiaim, maradjatok a dadával. Anyátok szülni fog; öcsétek lesz.
– Apa, én akarok szülést látni! Trevor bácsi mesélte, hogy milyen, és arra ösztönzött, hogy megnézzem én is – rukkolt elő Riley vidáman.
– Riley, hagyd azt az idióta öreget! Trevor egy barom! Mérges is vagyok rá, hogy elmondta neked, hogy hogyan születik a gyerek... haragszom rá! Nem akartam, hogy nyolc-kilencévesen megtudd ezt a szörnyű dolgot... – Úgy éreztem, hogy Trevor most túllőtt a célon.
– Ugyan, már négyévesen is tudtam!
– Elég szomorú. Mindegy, most hagyjatok! Majd megnézhetitek a babát. – Öles léptekkel megindultam az ajtó felé, mikor Lyonel megállított, és feltette perverz kérdéseit.
– Fater, szexelni akarok! Kívánom anyát... – kacsintott, azt okozva ezzel, hogy ideges lettem. Mérgemben majdnem megöltem Trevort.
– Tessék? Négyéves vagy!
– Öt leszek – javított ki Lyonel mosolyogva.
– Ebből elég legyen! Mami, vigyázzon rájuk, de nehogy bedrogoztassa a gyerekeimet. Ha megteszi, számíthat rá, hogy megölöm! – Azzal pedig már rohantam is ki a teremből.

Erősen és zihálva vettem a levegőt. Minden egyes lépésnél egyre jobban elfáradtam. Az izzadság verejtékezett az arcomról. Nem akartam lemaradni a fiam születéséről, mert egy gyermek születése maga az élet ajándéka. Tudtam, hogy ez most egy fontos esemény lesz az életemben, ezért minél hamarabb kellett odaérnem. Mikor már teljesen elfogyott az erőm, benyitottam az ajtón és odarohantam Lizához. Liza nagyon félt, és fájt neki a szülés. Magamra voltam mérges. Talán nem kellett volna teherbe ejtenem harmadszorra is, de a háború után aktuális volt.

Ő csak sírt és sírt, végül pedig már én is sírtam. Annyira rossz volt nézni, hogy a nőt, akit szeretek, éppen szenved egy babával.

– Nyomd ki azt a gyereket! Hallod, nyomd! – biztattam, miközben erősen szorítottam a kezét.
– Te aztán könnyen beszélsz! Te tetted ezt velem! – óbégatott most már hangosabban.
– De hát te akartad! – üvöltöttem vissza, míg Liza jobban ordítani kezdett. – Bébi, kérlek, ne add fel! Ígérem, többé nem kell szülnöd! Nem kell több bálna, csak ez az egy!
– Meghalok! Gyere már! Gyere már ki, te bálna! – visongott fülsértő hangerővel. Legnagyobb meglepetésünkre egy rögtönzött nyomás után kipottyant a gyermek.
– Fiú! – mondta boldogan az öreg Mami 2.
– Fiú lett! Hallod, fiú lett, drágám!
– Több bálnát nem szülök... többet nem... – hebegte szerelmem kimerülten.
– Most pedig elvágjuk a köldökzsinórt. – Mami 2 egy ollóval elszakította a köteléket. A látványtól sajnos elájultam, és a kezemben tartott pisztollyal véletlenül lábon lőttem az öregasszonyt, aki kifeküdt a földre. A vénlány kiáltozott, és úgy viselkedett, mintha ő is szült volna.
– Mami 2, jól van? – kérdezte Liza nehézkes és aggódó hangon.
– Jól vagyok, lányom, csak ez a barom férjed lelőtt! – bőgte el magát a fájdalomtól. – Mindegy, keltsétek fel ezt a disznót, hogy adjon nevet az óriásnak! – A többi dada talpra állították Mami 2-t, utána pedig egy pohár hideg vizet öntöttek rá az arcomra, hogy felébredjek. Pár percig gondolkodtam a fiú nevén, aki csak zokogott.
– Megvan! Matthew! Matthew lesz a neve! – álltam elő vele felhőtlenül. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog.
– Tessék?! Milyen név ez? Nem hagyom, hogy a fiamnak ilyen neve legyen! – állt ki az igaza mellett Liza.
– Ez lesz a neve és kész! A másik két fiút te nevezted el, a harmadikat már én fogom! – tiltakoztam, majd a babához fordultam. – Matthew Snow, a fiam vagy! Még a szemeid is az enyémek! – pillantottam rá a csecsemőre. Gyönyörű volt. Barna haja és barna szemei voltak. Ő hasonlított rám legjobban a másik kettő fiú közül. – Nem hagyom, hogy azt tegyék veled, amit velem tettek! Segíteni fogok neked! Bízhatsz bennem, fiam – súgtam neki, és megpusziltam arcát. Ő ebből nyilván nem értett semmit, ezért is bőgött tovább.

A telefonom csörgése ébresztett fel. Nem esett jól a korai ébresztés, főleg, hogy nem volt eléggé korán. Ránéztem a telefon kijelzőjére, hajnali hármat mutatott. Felvettem. Egy ismeretlen férfi szólt a kagylóba, és miközben beszélgettünk, Liza is felébredt, aki figyelte társalgásomat az idegennel.

– Helló. Ki maga? – Ásítoztam.
– Egy barát vagyok. – Hangjából boldogság és biztonság lövellt.
– Bővebben?
– László Hiller a teljes nevem. A United Adrwington Especiánál dolgozom – mutatta be magát megkomolyodva. Egyből kiszúrtam, hogy egy zsaruval van dolgom.
– Tehát maga egy rendőr. Mit akar már megint Necrosmoke? Mondja meg neki, hogy szarok a hülyeségeire! Viszlát! – Éppen nyomtak ki volna a mobilt, mikor a férfi megállított.
– Várjon! Ne nyomja ki! Segíteni szeretnék! – vett egy nagy levegőt. – Figyeljen, Mami királynőt el kell távolítani, Hakyt és Necrosmoke-ot pedig likvidálni kéne! Tönkreteszik az országot, de én segíthetek magának. Bosszút állhat az ellenfelein. Én támogatni fogom Önt, csak kérem, jöjjön el a Bucher parkba – hadarta el gyorsan. Valamit titkolhatott, ezért megpróbáltam óvatosabb lenni.
– Rendben, de ha átver, megölöm magát! Hányra jöjjek?
– Tíz perc múlva találkozzunk a parkban, és kérem, ne késsen! És egyedül jöjjön! Én megbízom magában, Ön is bízzon meg bennem! – bontotta a vonalat.
– Ki volt az? – kérdezte Liza egy nagy ásítás közepette.
– Egy rendőr, aki segíteni akar nekem. Drágám, mennem kell! – Azzal pedig visszahúztam kék pólómat, fekete zakómat és fekete öltönynadrágomat.
– Ne menj! Nem voltam veled megelégedve! Rövid volt, tartozol nekem! – mondta gúnyosan.
– Unalmas volt, nem akartam tovább csinálni, bealudtam. – Az igazság valójában az volt, hogy furdalt a lelkiismeretem Juliet miatt.
– Épp ez a baj! Hogy lehet ezen bealudni? Minden férfi ezt akarja, de te... más vagy – szomorkodott tréfálkozva.
– Ígérem, egyszer bepótoljuk, de most mennem kell! Bár nem volt olyan rossz, de az első az jobb volt.
– Mivel az tovább tartott – nevette el magát.
– Amúgy álmodtam valamit... érdekel?
– Persze.
– Fiúnk született! – Mikor elhangzott az előző mondat, totálisan meglepődött.
– Arról álmodtál, hogy fiút szültem neked?
– Igen, a harmadik fiúnk volt. A feleségem voltál, egy tanyán laktunk, és Mami és a nővére, Mami 2 is benne volt, illetve Trevor is, de őt csak említettük.
– Három fiú? Tudtam, hogy fiúkat fogok neked szülni, de hogy hármat? És a szülést bírtam?
– Hát izé... Fájt neked; nagyon rosszul viselted, de végül kijött! Gyönyörű baba lett, de az én barna szememet örökölte, ahogyan a másik kettő is.
– Láttál te már szülést? Egy olyan pici lyukból kipréselni egy gyereket, plusz minden csupa vér és az orvos jobban izzad, mintha vízzel locsolgatnád, a leendő anyuka meg sír és az apuka is, ha az asszony kezét fogja – viccelődött humorosan.
– Hát igen, az előbb láttam.
– Bírom a humorodat.
– Bocs, de nekem mennem kell! – Felálltam, és felvettem negyvennyolcas cipőmet. – Vigyázz a házra. Ha baj van, csak szólj Leandrosnak. Szia.

Beszálltam egy taxiba, ahol több percig gondolkodtam a találkozóval kapcsolatban. Vajon tényleg jót akar? És ha csapda? – villant át agyamon. – Nem, jó embernek tűnt. Biztos, hogy nem verne át. Kizárt!

Hamar abbahagytam azonban a gondolkodást, hiszen a sofőr megérkezett a helyszínre. Átnyújtottam neki a pénzt, és kiszálltam a járműből. A park nem volt elég nagy, viszont a táj gyönyörű volt. A fák lehullt levelei elborították a talajt, és a korai emberek indultak dolgozni, az öregek pedig összeszedték a faleveleket. Igazi őszi hangulat – mondtam magamban. Hál’ Istennek nem kellett sokat keresgélnem, ugyanis a megbízom egy régi padon ült. Az ötvenes évei elején járhatott. Százhatvankilenc centiméter lehetett. Nálam biztosan nem volt nagyobb; harmincegy méterrel magasabb voltam nála. Elegánsan öltözködött. Az a drága barna öltönye, a fekete öltönynadrágja, a fehér inge, a hosszú, zöld nyakkendője és a divatos cipője is erről árulkodott. Sőt, őszülő bajusza is volt. Számomra szimpatikus ipse volt. Intett nekem, én pedig helyet foglaltam.

– Pontosan érkezett, egy percet sem késett: példátlan.
– Hmmm... gyerekkoromban mindenhol elkéstem – sóhajtottam. – Remélem, jó oka volt rá, hogy találkozzunk.
– Érdekes ember maga... a magassága is példátlan! – mondta dicsőítve. Valószínűleg kedvelhetett engem, de én azért megpróbáltam óvatosabb maradni.
– Ezt már sokan mondták nekem... – böktem oda lenézően, de ő még most is udvarias és kedves volt velem.
– Szeretnék magának elmesélni valamit. Meghallgatja?
– Hallgatom magát. – Hátrébb dőltem a padban, hogy jobban tudjak figyelni.
– Tudja, fiatalként nem rendelkeztem nagy fizikummal, viszont becsületem és akaraterőm az volt. Szerettem volna nagy és erős lenni, mint maga, azonban nem sikerült. Sokan bántottak és meggyaláztak; nem akartam senkit sem bántani! Apám szégyellt is engem, annyira, hogy kitagadott a családból. Az utcára kerültem, anyám pedig könyörgött az apámnak, hogy fogadjon vissza, de nem tette. Csupán megpofozta anyut, és megerőszakolta. Másnap reggel értesítettek, hogy apámat letartóztatták, viszont anyám már meghalt – szorult össze a szíve, és könnyek között folytatta. – Tudja, az élet kegyetlen...
– Ismerős érzés... engem is bántottak, sőt apám engem is szégyellt elég gyakran. Nem túl jó viszonyom volt apámmal, mert ő nagyon konzervatív. Részvétem az anyja miatt, Hiller – éreztem együtt vele. – Utána pedig mi történt?
– Apám sok évet kapott, de bosszút álltam! Vártam pár évet, míg megerősödtem. A fiúból férfi lett! Megtaláltam apámat. A kocsmában tengette a napjait. Megfogtam, és elvittem őt a közeli folyóhoz, ahol a nyakától fogva megemeltem, és mélyen belenéztem szemeibe. Azt akarta, hogy öljem meg, DE nem tettem meg! Nem akartam olyanná válni, mint ő, ezért elengedtem. Apám azonban nem bírt a lelkiismeretével, így a folyóba vetette magát; megfulladt – mesélte visszaemlékezve. Nagyon megsajnáltam őt. Ő is ugyanolyan őszinte és érzékeny volt, mint én. – Igazából nem éreztem semmit. Elmentem, és többé nem beszéltem róla senkinek, mostanáig. Ezután rendőr lettem, és Necrosmoke hadnagy előléptetett. Büszke volt rám, annyira, hogy kivitt magával Amerikába, ahol Henry Platz és emberei után nyomoztunk. Henryék egy Los Santos-i bankba törtek be. Megpróbáltuk megakadályozni őket, de már késő volt. Elmenekültek, Necrosmoke-ot pedig legyőzték, azonban meghagyták az életét.
– Aha, értem. És mi történt utána? – Most azért már sokkal jobban érdekelt a meséje, mint az előbb. Kíváncsi is voltam.
– Napokkal ezután Necrosmoke megtalálta Henryt és a keresztapját. Üldözte őket, majd mikor már elfáradtak, megálltak egy hídnál, ahol szembeszálltak egymással. Henryék azonban legyőzték őt másodjára is. Necrosmoke annyira el volt keseredve a vereségtől, hogy beugrott a közeli folyóba, és elmenekült. Hat héttel ezután aztán megtaláltuk, de már nem volt meg a jobb keze, mert levágták. Állítása szerint banditák vágták le a kezét.
– Az szép. Ezt én sem gondoltam volna.
– Bizony, mi is meglepődtünk, mikor megtaláltuk őt – mondta, majd folytatta. – Chicagóba utaztunk utána, ahol találkoztunk az alvilág egyik legnagyobb urával, Rodrigo Burnerrel, aki felajánlotta, hogy segít visszaadni a bejtársam kezét, de csak egy feltétellel. Megtettük, amit kért, és fémkezet csináltatott neki.
– Tehát ezért van Necrosmoke-nak ilyen robotkeze! Most már mindent értek, Hiller.
– Örülök, hogy megértette – bólintott helyeselve.
– Amúgy már hallottam ennek a Rodrigónak a nevét egy beszélgetés során, de még most sem tudom, hogy ki ez a Henry Platz. Annyiszor hallottam már a nevét...
– Henry Platz egy gengszter, helyesbítek: 2013-ban lett az. Egy Monk nevű férfitól vett fel kölcsönt, de csak akkor adta volna oda a pénzt, ha megölt volna egy politikust. A merénylet sikertelen volt, majd kiderítették Henryék, hogy Monk állt a dolog mögött, így egy helikopteres üldözést követően megölték őt. Szóval nem meglepő, hogy hallotta ezt a nevet. Van ám róla sok történetem, mert ezzel még nem fejeződtek be a kalandjai. Elmeséljem azokat is?
– Nem, nem kell, inkább térjünk a tárgyra! Minek hívott ide? – mondtam lényegre törően.
– Szeretnék magának segíteni! Ha segítség kell, vagy azt akarja, hogy ne üldözzék magát a rendőrök, akkor hívjon fel ezen a számon, és a körözést eltüntetem – nyújtotta át a névjegykártyáját, elbúcsúzva.
– Köszönöm – feleltem egy széles mosollyal az arcomon, miközben Hiller felállt a helyéről.
– Ég veled, Róbert Bock. Örülök, hogy megismertem magát. – Hiller épp megpróbált volna elsétálni, de megállítottam őt.
– Hiller, ne higgye azt, hogy egyedül van. Én is ugyanolyan érzékeny és őszinte vagyok, mint maga. Megértem, hogy nehéz dolgokon ment keresztül. Tudom, hogy milyen érzés, mikor elveszítünk számunkra fontos embereket. Én a nagyanyámat vesztettem el hat éve. Tüdőrákban halt meg. Sohasem mondhattam el neki, hogy szeretem, ezért is vagyok depressziós. Együtt érzek magával – jelentettem ki vigasztalóan.
– Köszönöm, Róbert. Rendes ember maga. Nem olyan, mint amilyennek Haky és Necrosmoke mondja! Magát meg kell becsülni! Az őszinte embereket mindig meg kell becsülni, és mi ketten azok vagyunk! Örülök is, hogy maga nem olyan, mint a korosztálya. A mai fiatalok nagy része egy tiszteletlen páva, de maga nem olyan! Példát kéne vennie mindenkinek magáról! – dicsért meg. Jólestek kedves szavai.
– Jólesnek a szavai, Hiller! Maga is egy remek ember! Na, de akkor menjen csak! Viszlát.

László elhajtott egy fekete szedánnal, mely márkája alapján Schafter volt. Én csupán céltalanul bóklásztam, miközben beírtam a névjegyzékembe Hiller számát. Ő volt a második elmentett személy a telefonomon, a másik Liza volt.

Időközben egy zsákutcába keveredtem, ahol furcsa hangokat hallottam. Közelebb mentem, és elbújtam egy oszlop mellett. A tegnapi hölgy volt ott és egy suhanc. A huligán gonosz volt. Fekete, göndör haja volt. Egy sárgásbarna bőrdzsekiben és egy kék farmerban tündökölt.

Valahányszor ez a nő elment előtte, a ficsúr odaböfögte cigarettájának füstjét és valamiféle alpári megjegyzéseket böffentett oda, mint például: – Egy k**va vagy! – Szívd ki a vetőmagot! – Fogad sincs! – és így tovább. A férfi bemutatkozott, István Vektornak hívták. Az asszony nem válaszolt neki, nem nézett rá, csupán ballagott szomorúan. A nőt borzasztóan ingerelte ez a bunkó pasas, aki annyira szemétláda volt, hogy nevetését elfojtva lehajolt, és egy marék sarat szedett fel, melyet becsúsztatott célpontja mellei közé. A célszemély ordibálva rávetette magát a támadójára, éles körmeit belemélyesztette arcába. Én leblokkoltam. Megfordult a fejemben, hogy segítsek neki, ugyanakkor a rendnek az őrei kitódultak autóikból a lárma végett. Necrosmoke lépett oda, megragadta a nőt és odaszólt neki: Kövess!

– Necrosmoke, el sem tudja hinni, hogy mi történt. Csendesen sétáltam a sötétben, és ez a prosti megtámadott. És ezt tette velem! – István megállította a hadnagyot és kihasználta a helyzetet, miközben mutogatta a nő által okozott sebesüléseit.
– Nyugodjon meg, István. A nő megfizet tettéért! Menjen haza, majd mi elrendezzük, valószínűleg börtönbüntetésben részesül – nyugtatta meg a hazugot, és rángatta a nőt a kocsiba.
– Két gyermekem van! Kérem, uram, engedjenek el! Ha nem kegyelmez meg, akkor ők meghalnak! – mondta reszketve.
– Na, persze! Azt hiszi, hogy elhiszem? Húsz éve ezt mondják nekem... Én vagyok a rendnek a szabad híve, én nem dőlök be ilyen hazugságoknak! Szálljon be a kocsiba! – dirigált hideg hangon. A nő már kezdte feladni a küzdelmet. Mikor a kocsi felé indult, beavatkoztam a jelenetbe.
– Megbocsátana nekem egy pár szóra, Necrosmoke? Én hiszek ennek a nőnek! – védtem meg az ártatlant.
– Mr. Bock! – mennydörögte. Annyira hangosan kiabált, hogy legszívesebben még a mentőben is ütöttem volna.
– Elvégezte a kötelességét, most pedig engedje el! Kórházba kell őt szállítani, nem pedig börtönbe!
– Mr. Bock!
– Ez lehetséges? – csodálkozott az asszony.
– Szenvedő gyermekei vannak neki, és ha ő meghal, akkor ki viseli gondjukat? – érveltem, majd kacsintottam a tisztnek, hogy tudja, hogy ha nem hallgat rám, akkor kiderül a titka, ezért kénytelen volt elhallgatni. – Figyeljen rám, hölgyem. Én nem akarok magának rosszat, csak segíteni akarok – fordultam a koldushoz, aki a dühtől majdnem szétrobbant.
– Ne gúnyolódjon rajtam, Uram! Le kellett vágnom a hajam, hogy a férfiak elfogadhassanak engem, és pénzt fizessenek! Tudja, hogy ez milyen érzés? – vett egy nagy levegőt, hangosan kiabálva. – Megölte a férjemet! Segített a vénszatyornak elfoglalni Wintershore-t! Igen, maga volt az! A gyermekeimet pedig az intézetben őriztetik! – Leköpött, és a többi rendőrhöz fordult. – Láttátok, ti kutyák, hogy az arcába köptem? Óh, Róbert Bock, idejöttél, hogy megijesszél? Csakhogy én nem tőled félek! Én Necrosmoke Úrtól félek! Én csak a kedves és aranyos Necrosmoke Úrtól félek!
– A kötelességemnek kell engedelmeskednem. Az én kötelességem azt parancsolja, hogy ez a nő fegyházat érdemel – kotnyeleskedett bele Necrosmoke.
– Idehallgasson. Nem hagyom, hogy börtönbe kerüljön! – mondtam az asszonynak, aki egy kicsi mosolyt erőltetett magára.
– Köszönöm! – súgta oda boldogan, azonban annyira gyenge volt, hogy hirtelen elájult. Villámgyorsan elkaptam, és kihívtam a mentőket. Öt perc alatt elértek bennünket. Felrakták a hordágyra, én pedig beültem a szenvedő mellé.
– Ezért még megfizet, Mr. Bock – tette rá vállamra a fapálcáját Smoke.
– Legalább most már tudja, hogy mi merre hány méter, Smoke. Megölöm magát hamarosan, ne aggódjon! – csipkelődtem, mire ő vad tekintetével elhagyta a területet feletteseivel és Istvánnal.

Fél órával az események után eljutottunk a közeli kórházhoz. A hölgyet elvitték az egyik kórterembe, ahol gyógyítani kezdték. Fáradtan leültem az egyik székre, és vártam. Közben megcsörrent a telefonom, Liza volt az.

– Liza, történt valami?
– Hol vagy? Nálunk nem történt semmi. A haverod még mindig alszik. Hol voltál ennyi ideig?
– Hosszú, majd elmesélem... – tértem el a tárgytól. – Figyelj, pár óra múlva hazaérek. Ha baj van, csak szólj Leandrosnak, oké?
– Nő van a dologban, ugye? – hülyéskedett röhögve.
– Én csak téged szeretlek, Lizám. Nincs semmilyen nő... – Megálltam, és úgy gondoltam, hogy bevallom. – Vagyis egy nőnek segítek! Tudod, annak a tegnapi koldusnak, aki elfutott.
– Mi van vele?
– Egy rendőr le akarta tartóztatni, de megmentettem az életét. A nő jelenleg nagyon rossz állapotban van! Éppen most a kórházban pihen.
– Te is a kórházban vagy?
– Igen, és most arra várok, hogy felébredjen, és megtaláljam a gyermekeit. Tudod, nagy bennem a bűntudat.
– Óh, tudtam, hogy becsületes férfi vagy – hatódott meg. – Nem csalódtam benned, harcosom. Segíts neki, és gyere haza! Meglepetésem van számodra.
– Meglepetés? Talán folytatjuk a tegnapit? – vörösödtem el.
– Majd meglátod! Szia.

Egy ételautomata felé vettem az irányt a folyosón, tudniillik megéheztem. Nem volt valami nagy választék. Kizárólag szendvicsek, sütemények és üdítők. Ezzel szemben enni akartam, így hát vettem mindegyikből, elfogyasztva őket. A szendvics tartalmazott egy füstölt szalámit, pirospaprikát, hagymát és paradicsomot. Én a paradicsomot mindig kivettem a szendvicsből, mert nedvessé tette a szalámit és a zsemlét. Aztán a tiramisu és a házi krémes rettentően ízlett. Szerettem mindkét sütit. A házi krémes tejszínhabbal, míg a tiramisu babapiskótával, feketekávéval és kakaóporral készült. Továbbá üdítőként egy kólát ittam. Én ritkán iszom kólát. Szomorú, de az öcsém és a bátyám szerették a kólát, én nem. Ők folyton csak azt itták. Később persze meg is lett az eredménye a sok kólának...

Elaludtam, és csak három óra múlva tértem magamhoz, mikor is az orvosok megengedték, hogy bemehessek a lányhoz. Benyitottam, és helyet foglaltam az ott heverő széken, előtte viszont ráterítettem a fekete zakómat a szék támlájára.

– Köszönöm, hogy eljött. – Mosolya megmutatta, hogy hálás volt, amiért megmentettem.
– Ez természetes. Hogy van?
– Jól vagyok, és maga? – kérdezett vissza.
– Én is.
– Hálás vagyok, hogy megmentette az életemet. Köszönöm.
– Szóra sem érdemes, ennyivel tartozom a múltkori miatt. Sajnálom, hogy megöltem a férjét, nem akartam... – sajnálkoztam, de ő már nem haragudott rám.
– Nem haragszom, nem tehet róla – bocsátott meg.
– Hölgyem, megkérdezhetem, hogy hogy hívják magát?
– Fanni.
– Örülök, hogy megismerhettem, Fanni.
– Én is szintúgy, Róbert – felelte felhőtlenül. – Amúgy ki volt az a lány, aki magával volt tegnap? A szeretője?
– Igen, az.
– Szép lány. Szerencsés lehet, hogy ilyen férfi szereti őt.
– Ugyan, még csak alig ismerem őt. Két és fél napja találkoztunk – legyintettem egyet szerényen.
– Bár olyan volt, mintha már évek óta ismerték volna egymást.
– Lehet. Viszont nem szabadott volna összejönnöm vele. Eljegyezték, én pedig megvertem a vőlegényét, aki mindig megcsalta.
– Jól tette. Az ilyen férfiak nem érdemelnek egy ilyen gyönyörű lányt! Hány éves maga, Róbert?
– Tizenkilenc leszek novemberben. – Mikor ezt meghallotta, máris elcsodálkozott.
– Tizenkilenc? De hát idősebbnek néz ki...
– Tudom, valószínűleg a magasságom miatt, és még pár métert nőni fogok.
– És a párja hány éves?
– Huszonhárom lesz. Mégsem kellett volna beleszeretnem – keseredtem el, lehajtva fejemet.
– Hogyhogy? Annyira szépek pedig együtt!
– Fanni, volt nekem egy másik szerelmem Liza előtt, Juliet Collins a neve. Én megcsaltam őt! Megígértem neki tavaly, hogy hűséges leszek hozzá, de megcsaltam. Elbasztam mindent! – közöltem vele zabosan.
– Mi?
– Igen, jól hallotta! Nekem Juliet az igazi szerelmem, nem pedig Liza, de elkapott a hév Liza látványától. Lefeküdtem vele kétszer is! Segítsen! Mit tegyek? Nem bírok a tükörbe nézni!
– Róbert, ezt sajnálattal hallom, de tényleg.
– Fanni, én nagyon sokat szenvedtem gyerekkoromban! Meghalt a nagyanyám hat éve. Rákos volt! Nagymamám szeretett engem. Én voltam a mindene, de sohasem mondhattam el neki, hogy mennyire szeretem őt! Aztán a gimnáziumban lévő éveim katasztrófák voltak! Bántottak és kihasználtak engem! Antal, György, Kristóf és Richárd kihasználtak, mikor kilencedikes voltam. Ők hatosztályosba mentek, míg én négybe. Ugye érti, hogy én nem akartam rosszat? Csak egy másik arcomat akartam megmutatni a világnak, de nem sikerült... Az osztálytársaim tudták, hogy érzékeny és őszinte vagyok. Mindent elmondok mindenkinek, mert barátokat akarok! Senkim sincs! – mérgelődtem. – Nem tartom azóta a kapcsolatot a gimis barátaimmal, mióta Wintershore-ba jöttem. Kirúgtak az egyetemről, mert fellázadtam a rendszer ellen, a szüleim meg mérgesek rám! Fanni, segítsen!
– Róbert, együtt érzek magával! Nem is ismerek magánál őszintébb embert, de nem tudok segíteni! Sajnálom.
– Megértem. Remélem, érti, hogy én barátokat akartam! Gyuriékban kerestem a barátot, Anitában meg a szerelmet. Anita egy másik lány. Ő is Gyuriék osztálytársa volt. Anita tetszett nekem, ezért vettem neki egy képeslapot Berlinből és egy csokit, sőt a képeslapra írtam egy verset. Én jól tudok írni. Verseket és regényeket is írok. Az egyik versem szerepelt a Tolkavi Népújságban, mert Gyuriék osztályfőnöke beletette az újságba, aki az irodalom, nyelvtan- és történelemtanárom volt. Ez a tanár szeretett engem, de Gyuriék miatt megutált. 2013. március 18-án és 19-én összevesztem Gyuriékkal, ezért írtam róluk egy novellát az osztályom Lifeinvaderes csoportjában. Az osztálytársaim örültek nekem, és kiálltak mellettem, de Gyuri később írt nekem üzenetet, hogy beszélni szeretne velem, mert bántja, amit róluk írtam. 19-én kibékültünk, de a tanárnőnek elmondtak mindent, aki megbeszélte velem és Szilárddal a dolgokat, mert azt mondtam, hogy Szilárd mondta ezeket nekem, pedig az igazság az, hogy a mesterem, Achilles volt a felbujtó – kapkodtam a levegőért. – Fanni, ezután Anita visszautasított, és elmondott engem mindennek, majd májusban az osztályomból Eszter, Petra, Szandi, Fruzsi és Redzsio mérgesek voltak rám, mert összevesztem velük. Felidegesítettek mindenféle faszsággal, én meg be akartam küldeni anyámat, ezért az igazgatónővel és az osztályfőnökömmel fenyegetőztek! Velük is ki kellett békülnöm, de az utolsó tanítási napon betettem énekórán a Trónok harca főcímdalát és a Castemere-i esőket, melynek köszönhetően kinevettek és kicsúfoltak! – könnyeztem. – Gúnyoltak a lányok a Trónok harca miatt, pedig az új töritanárom, Péter volt rá a példa, hogy a Trónok harca igenis jó sorozat! Ez a tanár tizedikben jött át. Ő szerette a Trónok harcát, és amiatt is nevettek rajtam, mert megkérdeztem tőle, hogy ő is nézi-e a Trónok harcát.
– Szemetek. Nem is értem, hogy hová fajul ez a világ...
– Egyetértek magával, Fanni. Az élet kegyetlen! Mindig csak a gazdag és az erős győz. Én sohasem győzhetek, mert nem vagyok páva és izmos!
– Nem, ez nem igaz, Róbert! Maga igenis győzhet! Maga jobb, mint a többi fiatal! Maga egy példa! – pátyolgatott. – Ilyen emberek kellenek a világnak, mint maga!
– Köszönöm, Fanni. Ez tényleg jólesik. Bárcsak mindenki megértene engem. Bárcsak mindenki elfogadna. Sohasem ér véget a depresszióm...
– Róbert, egyszer mindennek vége lesz, meglátja – istápolt bölcselkedve. – Ha Julietet szereti, akkor menjen vissza hozzá, Gyuriékat és a régi osztálytársait pedig szarja le! Ők gyökerek és neveletlenek! Elrontják a jövő generációját!
– Igen, azok. Meg kell halniuk! A pokolban kell égniük!
– Nem, azért ők sem érdemlik meg a halált. Csakis Isten adhat és vehet el életet. Ne aggódjon, a sors meghozza majd mindenkinek a jutalmát. Gyuriék és azok a szemét lányok szenvedni fognak, majd meglátja – támogatott, miközben megszorította kezeimet. – Keresse fel a régi barátait! Ők nem használták ki magát! Ők szeretik magát! Beszélgessen velük az interneten, ne hagyja ennyibe az igazi barátait!
– Igaza van, Fanni. Felkeresem őket. Sok barátom lett Gyuriék után. Ott volt az osztályomból Máté, Patrik, Gergő – aki kilencedik után elment –, aztán a lányunokatestvérem, Tess és Gyuriék osztályából Jozsó, a B-ből pedig majdnem mindenki! De nálam fiatalabb barátaim is voltak a gimiben. Szerintem felkeresem őket újra. Ők sohasem bántottak engem, mindig mellettem álltak!
– Helyes – rázta meg fejét. – Most pedig segítenie kell nekem! Figyeljen rám! Nekem már nincs sok vissza! Érzem, hogy hamarosan elmegyek. Kérem, mentse meg a gyermekeimet. Hozza ki őket az intézetből, és vigyázzon rájuk! Nem akarom, hogy a terhére legyenek, mivel tudom, hogy még nagyon fiatal, de fogadja be őket vagy adja át egy másik családnak, akik szeretni fogják őket! Csupán ennyi lenne.
– Megteszem, ígérem! – tettem ígéretet, majd folytattam. – Elmegyek a gyerekekért, csak mondja meg, hogy melyik intézetben vannak, és hogy mi a nevük.
– Martinnak és Izabellnek hívják őket. A Wintershore Szeretetszolgálati Intézetben megtalálj őket. Adja át a gondviselőknek ezt a papírt – adta át remegő mancsaival a borítékot, benne a papírral.
– Ez mi?
– Ebben benne van az aláírásom. Megegyeztem az ottaniakkal, hogy ha el akarom vinni a gyerekeimet, akkor átadom nekik ezt az iratot, és vihetem is őket. Kérem, segítsen!
– Segítek, nyugodjon meg. – Megtöröltem izzadt homlokát egy zsebkendővel.
– Maga egy mennyből jött angyal. – A lány mosolya tükrözte a vidámságot és a közelgő halált is.
– Kérem, Fanni. Ne menjen el! Küzdjön! – Próbáltam erőt adni neki, de már késő volt. Leállt a szíve. A gép csipogni kezdett, és csak egy utolsó szót tudott mondani: – Sok sikert!

A látvány roppantul megrázott. Nem bírtam szóhoz jutni, körülöttem pedig a nővérkék csak rohangáltak. Ugyanakkor a hátam mögött egy mély férfi hangja hallatszott, Necrosmoke volt az.

– Bock, vagy tán, Róbert Bock! Platz, esetleg Henry Platz! Az álarc hát elbújt! – leplezett le rikácsolva. Idegesítő volt, hogy már megint ordítozott.
– Hallgasson meg mielőtt szól, Necrosmoke. Mielőtt láncra ver egy lázadót, mutassa meg, hogy van Önben emberség! – könyörögtem neki imádkozva, de ő nem adta meg a tiszteletet. – Ez a nő rám bízta a gyermekeit! Meg kell, hogy mentsem őket a nyomortól! Engedjen el, csak egy kis időre még! – közelítettem meg óvatosan a kijáratot. – Visszajövök, esküszöm rám! Higgyen nekem! – Épp léptem előre, mikor visszalökött a fapálcájával.
– Te megőrültél! Üldöztelek, napokon át, egy bűnöző vagy, semmi más! A bűn mindig visszatér! – A végét már hisztérikusan ordította.
– Már leszarom, hogy minek vél! – mentem hozzá közelebb, és egyszerre kiabáltunk egymással. A tekintetünkkel képesek voltunk megölni egymást.
– A játéknak már úgyis vége!
– Nem tudsz semmit a múltamról, te seggfej!
– Jöjjön velem, Mr. Bock – mondta határozottabban, míg én hátráltam. – A törvény szent, mennünk kell, Bock!
– Tűzzel játszik, Necrosmoke. A tűz most pedig a két kezem! Most már van mit vesztenem! – Visszaléptem hozzá, és üvöltöttem vad szemeibe.
– Haky már elmondott mindent! Jönnie kell!
– Ne álljon az utamba, Necrosmoke! Elsöpröm egy ütéssel! Értse már meg, hogy élni szeretnék! Ha nem enged el, akkor megölöm! – Mivel nem engedett el, teljes erőmből bevágtam a hadnagynak, aki kifeküdt a földre. Egy utolsó kenetként a pálcájával rácsaptam a fogaira. Csak zuhantak ki szájából a véres fogak. Sőt, kiugrottam az ablakon, mert az emberei felém tartottak.

Ráestem egy szemétszállítóra, elbújva a hulladékok között. Sikerült megmenekülnöm a veszedelemtől. Szerencsém volt, hogy másodjára is egy szemetesen landoltam, az első alkalom még a Parlamentnél volt. Egyedül csak azt bántam, hogy a kórházban hagytam a zakómat, pedig milyen csodálatos zakó volt az!

Leugrottam a kukásautóról és felhívtam Hillert, aki a segítségemre sietett: eltörölte a körözésemet és egy piros szedánnal, egy Admirallal ajándékozott meg. Amint átvettem a jutalmamat, elköszöntem tőle és elindultam a gyerekekért.

Miután elértem a célomat, jobban szemügyre kezdtem venni az épületet. Az intézmény kívülről elég piszkos és csúnya volt. Összefirkált falak, rozsdás kerítések és betört ablakok jellemezték. Vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam a kapun. Amint beléptem, megláttam a recepciós nőt egy íróasztal mögött. Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, hogy merre találom az igazgatót. A recepciós mellesleg fiatal volt. Rövid, vörös haja és egy szemüvege volt. Valójában hipszterként öltözködött. Alig volt huszonöt éves.

– Jó reggelt! Elnézést a zavarásért, hölgyem. Meg tudná mondani, hogy hol találhatom az igazgatót? – kérdeztem rá kissé szégyenlősen.
– Jó reggelt! Fent, a hatvankilences szobában.
– Köszönöm.

Megkerestem a termet, és bekopogtam.

– Szabad! – mondta teátrálisan egy öltönyös öregember. Ő is szemüveges volt, akárcsak az a hipsztercsaj.
– Jó reggelt! Róbert Bock vagyok. Egy Fanni nevezetű nő gyermekeiért jöttem.
– Micsoda véletlen! Én is Róbert vagyok, csak az én vezetéknevem Rákos – kuncogott. – Martinra és Izabellre gondol?
– Igen. Az anyjuk kérésére elvihetem őket. Tessék, ezt küldi magának. – Átadtam neki az iratot. Az úr megigazította olvasószemüvegét, és elolvasta magában.
– Aha. Rendben, viheti őket. Szólok nekik.
– Köszönöm. Lent megvárom őket. – Elhagytam az emeletet és visszamentem a földszintre, ahol a csajszi megkínált egy kávéval.
– Uram, megkínálhatom kávéval?
– Persze, köszönöm.
– Fehéren jó lesz?
– Persze. És legyen benne egy kis cukor is. Köszönöm.
– Amúgy hogy van? – érdeklődött elpirulva. Kissé szégyenlősen tette fel a kérdést. Lehetséges, hogy szerelmes volt belém.
– Voltam már jobban is – válaszoltam kurtán.
– Tessék, itt van. – Egy kicsi bögrét nyomott a kezembe. Megkóstoltam. Semmi íze sem volt. Mindig is gyűlöltem a kávét, most mégis megittam.
– Áh, ez nagyon munkahelyi. Bocsánat, hogy ezt mondom, de ez nagyon szar – undorodtam el, miután visszaadtam a bögrét.
– Hát igen. Egyetértek magával. – Letette a bögrét az asztalára, de mégsem bírt belenézni barna szemeimbe. – Hmmm... hogy hívják magát?
– Róbert Bock. És Önt? – kérdeztem lágyabb hangnemben.
– Kamilla.
– Kamilla... Óh, nagyon szép neve van – dicsértem meg mosolyogva.
– Köszönöm, Róbert.
– Szólítson Robinak, Kamilla. – Mélyen belenéztem a lány szemeibe, de ő erre olyan nagy izgalmi állapotba került, hogy menten elájult. Én csak röhögtem. Mindig is furcsák voltak a hipszterek.
– Gyermekek, ez a bácsi itt Bock úr. Anyukátok küldte, hogy hazavigyen benneteket – mondta az öregúr.
– Hát, bácsi még nem vagyok – vihogtam. – Gyertek, gyerekek, menjünk. – Megfogtam a két árva kezét, és az autómhoz vittem őket. Sajnos útközben az árvák kérdezősködni kezdtek.
– Hol van anyu? – kérdezte a kisfiú. Göndör, barnásfekete haja volt, míg a kislánynak hosszú, fekete. Kis szeplős tökmagok voltak mindketten. Óvodások lehettek.
– Miért nem ő jött el értünk? – mondta Izabell, rácsapva térdeire.
– Gyerekek... – Megálltam, és belegondoltam abba a ténybe, hogy az anyjuk már meghalt. – Anyátok engem küldött, hogy neveljelek fel benneteket. Ő már nincs köztünk, mert elment... fenn van az angyalokkal – böktem ki szomorúan, de nem értették, hogy mit beszélek.
– Ugye még visszajön? – kérdezte aggódva a fiú.
– Nem tudom.
– Meghalt, igaz? – leplezett le a leánygyermek.
– Meg. Részvétem...
– Sejtettem – köpte oda flegmán.
– Figyeljetek. Anyátok jó barátom volt! Engem kért meg, hogy vigyázzak rátok. És ezt tiszteletben tartom. Mindjárt hazaérünk...
– Persze. Lefogadom, hogy egy hazug tolvaj vagy! Gyilkos! – kiáltozott makacsul a kisasszony.
– Nem öltem meg őt! Éppen ellenkezőleg, megmentettem az életét, kórházba vittem, de már késő volt...
– Apánkat ölted meg! – vádolt meg Martin, így teljesen összeszorult a szívem.
– Nem akartam... jó ember lehetett. Parancsból tettem! Jó, tudom, nincs ezért nekem kegyelem, DE jóváteszem! – vigasztaltam őket, mégis a fiúcska elátkozott.
– Ha eljön az ideje, agyonlövetlek, és a késemmel átszúrom a koponyádat a szemgolyódon keresztül! – fenyített meg, de én egy szót sem szóltam, csak erősen lefékeztem, mivel otthonom lángokban állt.

Egyből Lizára és Leandrosra gondoltam. Kirohantam a járgányból, de előtte megparancsoltam az ördögöknek, hogy maradjanak a kocsiban. Kirúgtam a piros színű ajtócskát, de a bent lévő látványtól sírni tudtam volna: tűz volt mindenhol, a lépcső használhatatlanná vált, ezért megfogtam az ajtónál heverő poroltót, és már oltottam is. Tulajdonképpen a földszintet megtisztítottam a perzselő lángoktól, ekképp felmentem a szobámba, de Liza nem volt sehol. A szekrények feldobálva voltak, az ágyamon pedig a tűz pusztító ereje hevert. Aggodalmaskodni kezdtem, főleg, hogy az asztalon megtaláltam Leandros ujjait. Undorító és gusztustalan volt! És ha ez nem lett volna még elég, akkor ordibálásokat hallottam a bajtársam lakosztályából. Berontottam. Liza egy székhez volt kötözve, a száját pedig egy rongy eltakarta. Letéptem róla, szájba csókolva egyetlenemet.

Csókolózás közben azért felfigyeltem, hogy jelezni próbált nekem. Kiabált, hogy a hátam mögött egy férfi áll. A kopaszodó, öreg hapsi megütött egy baseballütővel. Összeestem, és rugdosni kezdett. Legnagyobb szerencsémre leszakadt egy törmelék. Ellenfelem hátranézett, én pedig egy gyors mozdulattal elkaptam, és nekivágtam a földnek. Egyre jobban ütöttem, a végén pedig már vért köpött, de nem akartam ennyibe hagyni. Felemeltem a magasba, és megpróbáltam eldobni, azonban elővett egy pisztolyt a farzsebéből, és meglőtt. A lövéstől nekiestem az ajtónak, a fejemet bevertem. A gazfickó közelebb lépet, fojtogatva a nyakamat. Kapálództam, ahogyan csak bírtam, de ez mégsem segített. Éreztem, hogy meghalok. A fogaimat összeszorítottam, és már készültem a halálra, azonban Liza eloldozta magát, és egy kést szorított a férfi hátába. Felsikított. Volt időm rá, hogy megöljem. Felállt, és szeretőmre figyelt. Minden erőmet latba vetve öklömmel behúztam egyet neki, majd belelöktem az égő tűzbe. Imre Késes a lángok martalékává vált. Szörnyethalt a tűzben.

Átöleltem Lizát csókok kíséretével, azonban sietnünk kellett. Megemeltem, és futottam ki vele a házból. Siettem, ahogy csak tudtam, mindazonáltal a lépcsőre rászakadt egy újabb törmelék. Visszaszaladtam a szobámba, és kivittem az erkélyre, ahol letettem szerelmemet, és meglöktem. Egyszerre estünk rá az Admiralra. A tető tompította az esést.

Fáradtan vettük a levegőt. Örültünk, hogy túléltük a veszélyt. Mégis a gyerkőcök mentették meg az életünket, hiszen rosszalkodásból beindították az autót, miközben a kulccsal szórakoztak.

– Nem hagylak többé magadra! – súgtam a fülébe az Admiral tetején.
– Leandrost elvitték, az ujjait pedig levágták! – motyogta hátborzongatóan.
– Kik voltak azok?
– Rendőrök voltak. Volt közöttük egy fémkezű pasas és egy alacsony krapek, aki pedofilnak tűnt.
– Necrosmoke és Haky!
– Igen, ők... – nyögte ki reszketve.
– Figyelj, elviszlek a keresztszüleidhez a gyerekekkel együtt, rendben?
– Rendben. – A mondat végére a két hülyegyerek miatt leestünk az Admiralról, mert rátapostak a gázra. Csúnyán összetörtük magunkat.

Összevéve ez egy húzós reggel volt. Most is furdalt a lelkiismeretem Juliet miatt, ezzel szemben Lizát is belekevertem az egészbe! Nem akartam, hogy ez legyen, de már késő volt! Megtörtént az, amit nem akartam...

Az idő csak robog, az élet temető...

[NikitaDragovich]

5. Fejezet: Küzdelem a mindenható pénzért
Megérkeztünk a Benedict Hotelbe. Amanda már megint meredt szemekkel bámult engem, miközben egy hiperpulzatív mágneses térrel manipulált, C-vitaminnal dúsított, homeopátiásan hígított articsókateát ivott egy piros színű bögréből. Tudtam, hogy le fog szidni. Liza átölelte a némbert, Michael pedig a nappaliban akciófilmeket nézett. Michael egy piros inget és egy kék farmert viselt, míg Amanda egy kék Sadidalm márkájú edzőnadrágot és egy piros pólót. Érdekes, hogy Amanda haja most nem volt kontyba kötve.

- Te! Mit műveltél a lánnyal?! – kérdezte idegesen. Foszlott belőle az indulat.
- Semmit. Megmentettem az életét harmadszorra - feleltem egyhangúan.
- Féreg! Undorító vagy... nem is értem, hogy egy gazdag leány hogy szerethetett bele egy közönséges gyilkosba! – undorodott el, letéve a bögrét az asztalra.
- Ne beszélj így vele! Szeretem őt! - állt ki Liza mellettem.
- Jesszusom! Hülyék vagytok mindketten! Nem is vagytok egy korosztály! - sipákolt.
- Nem a kor számít, Amanda néni. Csak négy év van köztünk.
- Nem érdekel! Akkor is lúzer ez a gyökér paraszt!
- Idefigyeljen, tehén! - szólaltam meg felpaprikázva. Elegem lett Amanda stílusából. - Nincs joga ilyeneket beszélnie! Lehet, hogy gyilkos vagyok, de megbántam, amit tettem! Nem vagyok rossz ember! Szeretem Lizát a négy év korkülönbség ellenére is. Szerintem felnőtt korban már nem számít az a négy év!
- De te még csak tizennyolc vagy!
- Egy és fél hónap múlva leszek tizenkilenc! - javítottam ki kissé kiábrándult hangon. Még a koromat sem tudta.
- Kurvára nem érdekel! Maradj távol Lizától, mert ő nem a te eseted! Liza Jason jegyese!
- Akkor az én jegyesem lesz! Eljegyzem őt, ha kell - komolyodtam meg.
- Mi van?! Elment az eszed?! - mondta tátott szájjal. Majd’ idegrohamot kapott a szavak hallatán.
- Ja, elveszem őt feleségül, mert szeretem.
- Jesszusom, alig vagy tizenkilenc! Hülye vagy te?!
- Nem a kor számít! Beleegyezek! - vágott vissza Liza, bekapva a számat.
- NE! Ez nem lehet! Már megint kezdik! - hánykódott Amanda a látványtól. - Átkozom azt a napot, mikor megismertelek, Róbert Bock! Sohasem kellett volna találkoznod velünk! Bárcsak jó jegyeket vásárolt volna az én balfasz férjem!
- Amanda, fejezze már be! Annyira idegfeszítő maga! - utasítottam mérgesen.
- Ó, még én fejezzem be? Te fejezd be! Takarodj vissza a büdös faludba, és maradj tőlünk távol! - A végét már hisztérikusan ordította.
- Nem, nem megyek vissza! Elegem van Bongohaze-ból! Jól érzem magam Wintershore-ban.
- Hát én meg kurvára utálom ezt a szar országot! Ha az én csicska férjem normálisan tudott volna jegyeket venni, akkor sohasem kellett volna látnom azt a büdös pofádat, Róbert Bock!
- Hiányzik az amerikai élet, mi? Lopkodjátok az olajat a Közel-Keletről és muszlim gyerekeket gyilkoltok, ti férgek! - fejtettem ki véleményemet zabosan.
- Miről beszélsz?!
- Arról, hogy az amerikaiak a legkapzsibb nép a világon! Ennek ellenére Lizát mégis szeretem. Nem érdekel, hogy ő amerikai vagy kanadai. Szeretem őt, Amanda! Engedje meg, hogy járjak vele!
- Nem, szó sem lehet róla! Te egy paraszt vagy! Nem passzolsz Lizához! Menj, azt basszál valaki mást a Z generációból. Te úgyis hozzájuk tartozol - sértegetőzött beképzelten.
- Ne hasonlítson engem a pávákhoz és a netribancokhoz! Az egy dolog, hogy a kilencvenes évek végén születtem... normális vagyok! Nem vagyok olyan, mint a Z generáció többi tagja! - álltam ki igazam mellett.
- De, te pontosan olyan vagy, Róbert Bock! Egy Z generációs paraszt-páva!
- NEM VAGYOK PÁVA! - üvöltöttem fülsértő hangerővel. - Ezt az egyet azért kikérem magamnak! Nem olyan a hajam, nem járkálok pávás cuccokban és nem dugok egyfolytában bulik után, sőt nem is járok bulizni! Én egy kivétel vagyok, Amanda! - érveltem.
- Nem vagy kivétel! Egy nyomorult páva vagy!
- Tudja, kik a pávák?! Tudni akarja, Amanda? TUDNI AKARJA?! - óbégattam idegbajosan.
- Robi, nyugi. Ne kapd fel a vizet - csillapított Liza, simogatva vállamat.
- Igen, magyarázd meg nekem! Hadd halljam, kik a pávák? - követelte gúnyosan.
- A pávák azok, akiket a szüleik tartanak el, menő cuccokban járnak, folyton kefélnek másokkal, nem csinálnak semmit, lusták, bénák, nagyképűek, neveletlenek, cigiznek, drogoznak, alkoholt fogyasztanak és a hajuk olyan, mint egy mocskos buzinak! Tudja, hogy mennyire rühellem őket?! Ezek a faszszopók tették tönkre az életemet! Igen, őszinte és naiv voltam. Megbíztam bennük, ők erre kihasználtak! Tudja, hogy mennyire szar volt?! Mennyire idegroncs lettem, és mennyire meg akartam már dögleni?! Évek óta szenvedek, maga meg elhord engem minden fasznak és pávának. Hát köszönöm szépen, Amanda. Ezzel a megnyilvánulásával mutatta meg, hogy az amerikaiak milyen faragatlanok és neveletlenek! - magyaráztam neki depressziósan és stresszesen. Nagyon fel voltam tüzelve.
- Nem érdekel! Utálom magát, Róbert. Semmirekellő páva.
- Maga meg egy elkényeztetett ribanc... - böktem ki egyhangúan, erre mindenki elképedt, még Liza is.
- Hogy mit mondtál?!
- Jól hallotta... Egy elkényeztetett ribanc, aki a férje pénzéből él... A gyerekei neveletlenek, a férje depressziós, maga meg folyton megcsalja és a pénzét költi... Szánalmas.
- Te nyomorult paraszt! Sohasem leszel Lizáé! Gondoskodom róla, hogy szar életed legyen! - sipákolt gonoszan.
- Igen? Mit fog csinálni velem? Rám küldi Jasont és a maffiát, vagy mi? Esetleg megöl? - Dühöngve néztem a díva szemébe, aki tovább ordibált. Szerencsére az ördögfióka, Martin közbeszólt.
- Eléggé csúnyán nézel ki! Mondd csak, prosti vagy? – tette fel a kérdést szemrehányóan. Természetesen a némber megemelte a kezét, de én időben elkaptam.
- Mit képzelsz?! Egy kisfiúra kezet emelsz?! Gondolkozz, hogy mit művelsz! Még egy ilyen, és velem gyűlik meg a bajod! – kaptam el a kezét, és fenyegetően szóltam rá.
- Engedd el a kezem, és tüntesd el ezt a két fattyút! Őket is te csináltad? Lizán kívül más nőkkel is basztál? – kérdezősködött a szuka. A hangja szarkazmussal keveredett, így teljes erőmből megpofoztam.

Amanda a földre zuhant, és siránkozott. Kivétel nélkül mindenki megijedt, de én leginkább a férjtől, Michaeltől tartottam, aki felállt a kanapéból és felém tartott öles léptekkel. Remegni és izzadni kezdtem, ennyire még sohasem féltem, pedig a férfi jóval alacsonyabb és öregebb volt nálam.

- Jól tetted fiú, köszönöm – ölelt át, csókot lehelve arcomra.
- Michael, már te is őt véded? Milyen férj vagy te? – Utolsó erejével megpróbált feltápászkodni, de a férje lekevert neki egyet.
- Milyen férj?! Még te kérded?! Én, aki megengedek neked mindent, hogy elszórd azt a kibaszott pénzt? Válogasd meg a szavaidat!
- Keresztapu, azért ezt nem kellett volna, te pedig minek ütötted meg? – helytelenítette Liza.
- Hát figyelj... bántott egy kisfiút, és arról beszélt, hogy én más nőkkel is együtt voltam, de tudod, hogy én ilyet nem tennék soha! Nálad nem ismerek szebb és kedvesebb nőt a világon, Liza... szeretlek. – Megcsókoltam. Persze megint hazudtam. Juliet volt az igazi, mégis megcsaltam... Habár direkt azért beszéltem így, hogy Amandát jobban elszégyenítsem. Meg akartam alázni, de azért sajnáltam is őt.
- Ilyet... Bedőlsz neki, de majd meglátod, hogy két gyerekkel fogsz otthon ülni és nem fogod kibírni, hogy ne menj el szórakozni, így majd a férjed pénzét költögeted... – rikácsolt, majd felkelt nehézkesen, de a szégyentől újból összeesett.
- Nem kettővel, hanem hárommal - kacsintott neki csipkelődve a lány, majd újra megcsókolt. Amanda még jobban elkeseredett.
- Várjon, segítek! - hagytam abba a romantikázást, nyújtva kezemet Amandának, de ő elutasította.
- Vidd innét a mocskos kezedet! – tekintett rám, folytatva az ócsárolását. – Nem fogsz tudni megadni neki mindent, s mikor már ki akarsz vele békülni, addigra már késő lesz! Liza hozzámegy valaki máshoz, te pedig börtönbe fogsz kerülni, a gyerekeitekből pedig gengszterek lesznek, ahogy az unokáitokból is! - átkozott meg bennünket, megfűszerezve az agresszivitását egy köpéssel.

Megtöröltem magam, azon gondolkodva, hogy bevágjak neki egyet, mégis nem tettem. Nem akartam olyan lenni, mint ő, és nem is akartam neki hinni.

- Nem ütlek meg, bár az nagyon nem tetszik, hogy ilyeneket kívánsz nekünk. Jegyezd meg, Liza az enyém, én pedig az övé vagyok! Feleségül fogom venni... te ezt nem fogod megakadályozni - mormoltam, de erre ő összeszedte erejét, megpofozva arcomat.
- Vedd el feleségül, de az életetek tönkre fog menni! A fiaid gyűlölni fognak, anyagilag tönkremész, és még sorolhatnám... Takarodj el! És vidd innét a fattyaidat! – Másodszorra is leköpött. A düh olyannyira párosult bennem, hogy tiszta erőmből visszaütöttem.
- Ők nem a fattyaim! Az anyjuk meghalt, és rám bízta őket. Úgy gondoltam, hogy vigyázni fogok rájuk, valamint a sajátjaimként nevelem fel őket... Mégis a házamat felgyújtották, a barátomat elrabolták, Lizát pedig megpróbálták megölni! És még azt mondod, hogy rossz ember vagyok?! Mé’, akkó’ te mi vagy? Elkényeztetett némber vagy, semmi más! És a gyerekeid is azok, egyedül a férjedet sajnálom... - sóhajtottam. - Végleg elmegyek. Nekem nincs itt helyem többé... Menjetek ti is el, és vigyázzatok a gyerekekre! Nektek adom őket, mától a tieitek... - léptem volna ki az ajtón, de kénytelen voltam visszafordulni. - Ha nem vigyáztok rájuk, megkereslek benneteket és végzek mindannyiótokkal! Rendben?
- Vigyázni fogunk a gyerekekre. Elvisszük őket Los Santosba, és oktatásban is fognak részesülni. Ígérem, nem bántjuk őket - ígérte meg Michael. Bírtam ezt a fickót. Szimpatikus és aranyos volt.
- Köszönöm – fordultam a rosszcsontokhoz. – Gyermekek vagytok még, viszont kedvellek benneteket. Martin, nem haragszom rád az előbbiért, megérdemeltem... bunkó voltam. Izabella, te pedig... szép lány leszel, tudom. Fogadjatok szót a nevelőszüleiteknek, oké? – öleltem át őket vidáman, odalépve Lizához. - Liza, téged szeretlek a legjobban e gonosz és kegyetlen világban. Szerelmes vagyok beléd, s tudom, te egy nagyon jó ember vagy. Ígérem, visszajövök érted, csak előtte befejezem itt a dolgaimat, és utána elutazok Los Santosba, illetve feleségül veszlek. Olyan lakodalmunk lesz, amilyet csak akarsz... Mindenki örülni fog nekünk, még a keresztanyád is - térdeltem le előtte, elővéve a zsebemből egy gyűrűt. Szép jegygyűrű volt. Volt rajta egy kis szürke kristály, és aranyból készült. - Liza Snow, leszel a feleségem?
- Örömmel. – S azzal megcsókoltuk egymást, miközben ráhúztam a gyűrűt az ujjára. Mindenki tapsolt, kivéve Amanda, aki mérgesen dühöngött.
- Apa, Jimmy lekurvázott! - kiabálta Tracey az emeletről, erre mindannyian elnevettük magunkat.

Megrendelték a repülőjegyet Los Santosba. Mindenki csomagolt, ám Amanda nem bírta tovább. Felfutott a szobájába, és könnyeket eresztett. A férje utána futott vigasztalni. Összeszorult virágzó szívem. Talán nem kellett volna bántanom, elvégre ő egy nő – villant át agyamon a gondolat. Ezzel szemben már haza kellett indulnom, ugyanakkor tudtam, hogy a szüleimtől rendesen megkapom a magamét, mivel újból elszúrtam egy állást, de ez nem aggasztott, Liza most fontosabb volt.

Kiléptem a hotelből, mikor is beszálltam a horpadt tetejű Admiralomba. Közben megcsörrent a telefonom. Hiller volt az. Egyhangúan felvettem és megkérdeztem, hogy mit akar.

- Van valami fejlemény? - kérdeztem rá ásítozva.
- Segítened kellene! Találkozzunk a Koleszár utcában lévő Cluckin’ Bellnél! Kérlek, siess! Egyedül csak rád számíthatok!
- Rendben, de akkor együnk is ott, mert ma nem ettem sokat.
- Oké. - Épp tette le volna a telefont, de megállítottam.
- Várj! Segítek, de csak akkor, ha segítesz megtalálni az egyik barátomat! Pár órával ezelőtt tűnt el... – kezdtem el mesélni neki drasztikusan, de ő nem hallgatott végig.
- Majd később elmeséled, csak gyere már!
- Jó. Öt perc, és ott leszek - bontottam a vonalat, beindítva a szerkezetet, és már száguldottam is.

Megérkeztem a kijelölt helyre. Leparkoltam az autót az étterem előtt, ahol azonban belebotlottam egy huszonnyolc éves testépítőbe. Fehér izompólóban és egy fekete rövidnadrágban tündökölt. Erős és nagydarab volt, de nálam egyértelműen nem volt nagyobb. Legalább százhetvenhárom centiméter lehetett. Izmai szépen ki voltak dolgozva, a kinézete pedig nagyon sportos volt. Szimpatikus srácnak tűnt. Haja gesztenyebarna színű, rövid és alkalmilag egyenes volt, akárcsak nekem. A frizurájának a hátsó és az oldalsó része rövidre volt vágva, hogy szorosan illeszkedjen a fejhez. Gábor Weisznek hívták, és egy Winter Gym nevezetű konditeremnek az alapítója volt, aki gyakran szórólapokat osztogatott a gyorséttermek előtt, hogy az embereket leszoktassa az egészségtelen ételek fogyasztásáról.

- Koleszár, szádba szarik a madár! - énekelte a kajálda előtt, osztogatva a szórólapokat. Én mindössze elnevettem magam a mondókát hallva.
- Jó a dumája, uram.
- Köszönöm. Szeretne olyan izmos és erős lenni, mint én? Ha igen, akkor látogasson el a Winter Gym konditerembe. Remélem, fogunk ott találkozni - adta át a lapot jókedvűen.
- Ó, köszönöm. Ez kedves, de sajnos nincs időm ilyesmikre - utasítottam vissza.
- De, van! - erőszakoskodott. - Sok az elhízott és lusta ember Adrwingtonban. Az én feladatom az, hogy csökkentsük a túlsúlyos emberek arányát. Itt az ideje, hogy maga is csatlakozzon hozzám.
- Én nem vagyok kövér!
- Nem azért mondtam, hanem mert nagyon gyengék az izmai. Nincs erő a kezeiben - szorította meg a kezeimet, felmérve az erőmet. - Bitangra ki tudnánk gyúrni. Nem kéne más, mint akaraterő. Jöjjön el hozzám, és segítek. Magából egy bivaly lesz!
- Hát majd benézek, de most sietek, ha nem baj - próbáltam lekoppintani, de most sem hagyott békén.
- Egyébként engem Gábornak hívnak, és téged? - váltott témát szerényen, majd megkísérelt lekezelni velem.
- Róbert. Róbert Bock - viszonoztam a kézfogást.
- Mi? Te vagy Róbert Bock? Jesszusom, láttalak a TV-ben meg a hírekben! - csodálkozott nevetve. - Te egy jó srác vagy! Nagyon sok rajongód és támogatód van, hidd el. Én vagyok az egyik.
- Jó tudni - mosolyodtam el.
- Figyelj, ha bármi van, csak szólj, és segítek. Szívesen benne vagyok bankrablásokban meg haverkodásokban is. A szórólapra ráírtam a számomat, majd hívj fel. Remélem, sok bankot fogunk majd rabolni.
- Hogy mi? Bankrablás? Tessék? - ámultam el.
- Ja. Kell a jó sok money a nőkre. Nagyon gazdag akarok lenni. Én az erőlétben hiszek, Róbert.
- Jó, majd felhívlak, de most mennem kell. Örültem a találkozásnak, Gábor.
- Én is, cimbora. Vigyázz magadra! - csapott rá egyet a vállaimra, mielőtt beléptem volna az ebédlőbe.

Őszintén szólva fájt nekem, hogy rácsapott a vállamra. Énnekem tényleg nem volt erő a kezeimben, lehet, hogy ezért is voltam szar testnevelésből. Még egy dobbantót is alig bírtam el!

Megtaláltam Hillert az egyik asztalnál. Leültem vele szemben.

- Hála az égnek!
- Gyorsan mondd, mit akarsz, és vegyél kaját. – Ingerülten parancsoltam neki, bár nem igazán sértődött meg. Felállt, és leadta a rendelést. Mindketten egy csibehúsokból álló menüt kaptunk egy Sprunk üdítővel. Evészet közben belekezdett mondandójába.
- Tehát, segítened kell!
- Miben?
- A feladatnak köze van a Cosa Nostrához is. – A Cosa Nostra szótól már egyből tudtam, hogy a maffia akar tőle valamit.
- Mit akar tőled a maffia?
- Pénzt! Pénz kell nekik a barátomért cserébe!
- Várj, kitalálom, mit kérsz tőlem: szerezzem meg neked a pénzt, igaz?
- Igen, de sürgősen! Holnap az öt családnak az egyike, a Gambettik eljönnek a pénzért. Átadom nekik, ők pedig a haveromat. Ugye segítesz?
- Nem tudom, talán...
- Kérlek, Jon Gravelli megöli őt...
- Jon Gravelli már meghalt. – Kortyoltam az innivalómból.
- Nem ő, hanem a fia! Ifjabb Jon Gravelli...
- Értelek – néztem rá komolyan.
- Jaj, légy szíves, ne nézz ilyen komolyan! Segíts, mivel sokat segítettem neked: eltöröltem a körözésedet, és még sorolhatnám...
- Rendben! De ha meghalok, szellemként foglak zaklatni! Nem halhatok meg pont ilyenkor! Tudod, miért? Eljegyeztem egy nőt...
- Gratulálok, nincs is csodálatosabb dolog ennél a világon! Remélem, sikerülni fog az életed! Boldog vagyok, hogy egy ilyen barátra találtam, aki sokkal fiatalabb nálam. Sohasem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de én nagyon örülök neki, hogy fiatalabb vagy nálam. Végre van egy olyan barátom, akinek átadhatom a tapasztalatomat. Ugye érted? - Mosolyogva megveregette a vállamat.
- Köszönöm, Hiller. De ne tereljük el a szót! Honnét szerezzek neked pénzt, és pontosabban mennyiről is van szó?
- Félmilliót követeltek, s egy napom van rá, hogy átadjam nekik. Megszerzed, igaz?
- Félmillió?! - képedtem el a hír hallatán, nagyon sokkolt. - Ember, ez rengeteg! Én csak egy parasztfiú vagyok, pénzem is alig van...
- Nem is mondtam, hogy a te pénzedre lesz szükség... Lopás, zsarolás, adóbehajtás, érted?
- Ezt a maffia alkalmazza... Szóval, azt kéred tőlem, hogy lopjak?
- Igen! Van is egy fekete Boxville furgon az egyik barátomnál. Elhajtasz hozzá, felveszed a rablófelszerelést, beülsz a kocsiba és szépen lopkodsz erre-arra.
- Ez mind szép és jó, de ilyen egyszerű lopásokból nem szerzem meg a félmilliót...
- Tudom, erre én is rájöttem! Ezért is vállalsz pluszmunkákat. El kell lopnod pár autót.
- Nem lenne egyszerűbb, ha bankot rabolnék? Lenne is rá egy jelölt, aki segítene. Úgy hívják, hogy Gábor.
- Nem! Szó sem lehet róla! A magasságod alapján felismernek, és képek is vannak rólad az egész városban. Alig tudtam eltörölni a körözésedet! Nyilvános helyekre nem mehetsz! Mindent elrontana, ha egy bankot rabolnál!
- Jó. Igazad van... Akkor még ma indulok! Bár a lopással még estig várnom kéne.
- Persze, azzal várunk. Összeszeded simán. Én majd kéregetek még pénzt a társaimtól...
- Kérjél inkább az uzsorásoktól! – Kacsintottam neki lényegre törően.
- Nem! Így is kell fizetnem a Családoknak, nem akarok még az uzsorásoknak is tartozni, felejtsd el! Szedd össze inkább a pénzt. És ne felejtsd: te csinálod a piszkos munkát, én pedig a könnyebbet.
- Ja, a kéregetést... - gúnyolódtam, felkelve helyemről. - Köszönöm a reggelit, finom volt...
- Várj, még ne menj el! Nem is mondtam, hogy hová kell menned.
- Basszus, elfejeltettem.
- Van egy furcsa figura, autókereskedéssel foglalkozik. Neki kell leszállítanod a járműveit. Ronald Lermannek hívják, a Ronald’s Autos autóboltban megtalálod.
- Tudom, hogy merre van. Akkor már megyek is. Helló – köszöntem el tőle, majd elindítottam tragacsomat.

Pár perces nézelődést követően megtaláltam az autókereskedést. Kiszálltam az Admirálból, és bekopogtam a vasajtón, amely egyben a garázsajtó is volt. Egy fekete szmokingot viselő öregúr nehézkesen kinyitotta az ajtót. Figyelmes lettem a harmincas éveiben járó izmos és kopasz férfira, Ronaldra. A sors iróniája, hogy ő is testépítő volt, akárcsak Gábor. Egy fekete izompólóban és egy kék farmernadrágban díszelgett. Szerintem a haját kopaszra borotválhatta. Nem hiszem, hogy ő természetes kopasz lett volna. Eközben egy ismeretlen fiatal fiúval beszélgetett az okostelefonján keresztül.

- Jól van, Axel. Nem érdekel. Felejtsd már el azt a csajt... Már régen leszar téged! Igen, igen, tudom... Szereted őt, meg ő is téged, de azóta évek teltek el... - várt egy kicsit. - Nézd, nem érdekel. Magadnak köszönheted, hogy száműztek téged Afganisztánba. Az egész a te hibád. Miért voltál ennyire hülye? Megérdemelted! Téged senki sem szeret, nincsenek barátaid, az apád meghalt, a gyereked elvetélt, a csajod leszar, az amerikai kormány gyűlöl téged, ahogyan az egész világ is!
- Kivel beszél? - súgtam oda az öreg Tomnak halkan.
- Ronald úrnak van egy barátja, Axel a neve - felelte Tom teátrálisan. Meglepő, de Tomnak olyan hangja volt, mint a többi megszokott öregembernek a filmekben. Szerettem ezt a hangot. Amolyan öregemberes volt. Lehet, hogy ő szinkronizálta a filmekben megjelenő apókat.
- Axel? Milyen Axel? Axel Osborne? - kérdeztem hadarva. Izgatott voltam Axel nevét hallva. Sejtettem, hogy Ron vele beszélhetett.
- Igen, Axel Osborne.
- Jesszusom, de hát őt ismerem! - kiáltottam fel figyelve tovább Ron és Axel eszmecseréjét.
- Na jó, most leteszem, Axel. Felejtsd el azt a csajt, és szarj le mindenkit, mert téged senki sem szeret! Te egy terrorista vagy, aki le akarta igázni az FIB-t és az IAA-t Chicagóban. Megérdemelted a büntetést. Neked sohasem voltak barátaid, és nem is lesznek. Én nem vagyok a barátod, hiába loptál autókat nekem - motyogta a srácnak nagyképűen és lenézően. Szegény Axel. Én sajnáltam. Kedvem lett volna lepofozni ezt a seggfej Ront! - Oké, kéz- és lábtörést, Ax. Harcolj sokat a tálibokkal és a terroristákkal. Csak ügyesen. Remélem, megölnek majd téged, és akkor többé nem kell hallanom azt a nyivákolós hangodat, szia! - nyomta ki a telefont, majd betette zsebébe és Tomhoz fordult.
- Uram, ez a fiú Önt keresi.
- Tom, nem mondtam, hogy ne hívj vendégeket?! – rikácsolta hisztérikusan az idős embernek.
- Uram, én Róbert Bock vagyok, László Hiller küldött engem – nyújtottam neki kezemet, ennek ellenére nem viszonozta udvariasságomat, így leeresztettem mancsaimat.
- Mit akar már megint Hiller? – érdeklődött ásítozva.
- Pénz kell neki, félmillió... - vágtam rá kurtán.
- Nem kap!
- Nem úgy! Arra gondolt, hogy ellopok magának pár járművet és megjutalmaz kisebb összeggel. Nem akarja, hogy méregdrága autókat szerezzek?
- Hmmm... nem hangzik rosszul. Rendben, benne vagyok! Ha nem karcolódik a járgány, akkor többet adok!
- Benne vagyok! Milyen autót vagy motort lopjak el? – tudakoztam, de Axel visszahívta Ronaldot.
- Axel, hagyjál már! Mi van? Ja, hogy találjam meg a csajodat, Felíciát? Jól van, majd ha lesz időm, akkor megkeresem. Most pedig hagyjál dolgozni, mert épp van egy új emberem, aki autókat fog lopni nekem. Szevasz - tette vissza a mobilt a farzsebébe mérgesen. - Na, hol is tartottunk, Robika?
- Állj! Axelt mondtál már megint? Axel Osborne-nal beszéltél? - tereltem vissza a szót Axelre. Vehemens voltam hangom alapján.
- Igen, minek? Netán ismered őt?
- A csaját, Felíciát ismerem.
- Remek. Folytathatjuk a feladat megbeszélését?
- NEM! Előbb Axelről fogunk beszélni! - harsogtam rá indulatosan. - Minek voltál vele ilyen szemét?! Miért nem keresed meg neki Felíciát?! Ennyire köcsög vagy szegény gyerekkel?! Tudod te, hogy ő mennyit szenvedett?! 1991-ben született, és mindössze csak huszonegy éves volt, mikor száműzte őt az Egyesült Államok elnöke, Joe Lawton Afganisztánba! Tudod, hogy miért?! Tudod?! Azt kérdeztem, hogy tudott?! - Ron teljesen megrémült. Nem értette, hogy mi van velem, mert egyszerre voltam ideges és őrült is. Könnyeket eresztettem a mondat végére.
- Ember, nyugodj már le. Mi a bajod? Elgurult a gyógyszered, vagy mi? Ennyire odavagy Axelért?
- Igen, ő a példaképem és a legjobb barátom!
- Nem is ismered őt, akkor hogy lehetne már a legjobb barátod?
- Majd azt később elmondom, de most figyelj! - visongtam lobbanékonyan. - Axel 1991-ben született, Felícia meg 1987-ben. Négy év van közöttük, de mégis szeretik egymást.
- És ez most hol érdekel engem, hogy Axel és Felícia mikor született?! Normális vagy te?! Idejössz az üzletembe, és kiabálsz velem az a b*zi Axel miatt?! Mindjárt elmész a francba, és pénzt sem kapsz, te csicska! - rikkantott vissza nekem, de olyannyira felidegesített, hogy majd’ behúztam neki egyet a pofájába, de Hillerért nem tettem. - Beszéljünk inkább a járgányokról, jó?
- NEM! Előtte Axelről fogunk beszélni, te rohadék! Miért nem segítesz neki?! Miért utálod őt ennyire?! Szegény gyerek egész életében szenvedett! Az apja Európába küldte őt tanulni. Rengeteg európai országban és városban járt már, és a világ legjobb iskoláit végezte el, mégis nem voltak barátai. Hiába volt ötös minden tantárgyból, meg hiába tudott hét nyelven beszélni, akkor is szar élete volt, ezért sokszor cigizett és maszturbált. El tudod te ezt képzelni, mennyire rossz volt neki az élete?! De hál’ Istennek megváltozott minden. Az apja 2011 augusztusában meghalt, így Axel visszautazott Chicagóba, aki megkapta Chicago irányítását az apja végakaratában, sőt megörökölte a családi vagyont is, és ezt nem nézte jó szemmel a nagybácsikája, Pegasus. Axel utálta Pegasust, mert folyton lebaszta őt, hogy egész nap a gépnél ül, és folyton az ATG-vel meg a WoW-val játszik, illetve nagyon tékozló is volt. Jachtokat, sport- és szuperautókat vett magának, azonban szerelmes lett a nála négy évvel idősebb asszisztensébe, Felícia Jonesba, aki félig amerikai és félig adrwingtoni származású. Felícia apja amerikai, anyja meg adrwingtoni. Mindegy - vettem egy nagy levegőt, mert mesélés közben elfáradtam. - Ezek után Axel sokat udvarolt Felíciának, de Felícia elsőnek nem akarta őt, mert a főnöke és négy év van köztük, de mégis a szerelem győzött! 2011 novemberében Axel elhívta Felíciát egy vacsorára, akit megcsókolt, majd le is feküdt vele. Axel olyannyira megszerette ezt a szép lányt, hogy vett neki egy luxusházat, egy jachtot, egy piros szuperautót, és még sorolhatnám... Felícia nagyon meglepődött rajta, de őt nem az anyagi dolgok érdekelték, hanem maga Axel! Annyira megszerették egymást, érted? - sírtam el magam. - Annyira szép szerelmük volt, mégis tragédiával végződött... Felícia terhes lett Axeltől, s mikor közölte ezt Axellel, Pegasus ideges lett, de olyannyira, hogy elővett egy kést, és megpróbálta megölni Felíciát. Axel megvédte szerelmét, ám Felícia babája elvetélt, Axelön pedig annyira eluralkodott a düh, hogy halálra fojtotta Pegasust! Végül Axel úgy érezte, hogy az FIB és az IAA meg akarják őt ölni Pegasus miatt, sőt a legjobb barátja, Jason Adams kihasználta őt és a két ikerfivér, Adam és Scott Taylor is, ezért összefogott egy csomó arab terroristával és amerikai bűnözőkkel, hogy leigázzák az FIB-t, az IAA-t, Jason Adamset, az ikreket és az egész amerikai kormányt. Természetesen megölték az arabokat és a gengsztereket, Axelt pedig az USA elnöke száműzte Afganisztánba. Felícia szomorú volt Axel miatt. Mielőtt a lány elbúcsúzott volna tőle, adott neki egy nyakláncot, hogy emlékezzen rá. Ezután erősen megcsókolták egymást, és végleg szétváltak útjaik. Érti már, hogy miért vagyok oda ennyire Axelért? Érti már, Ronald? - meséltem. Evidens, hogy nagyon beleéltem magam. Még sírni is tudtam.
- Róbert, mondja, maga meleg? Kit érdekel, hogy Axel mikor született, és hogy mit tett évekkel ezelőtt? Hol érdekel ez engem? Maga egy kész enciklopédia. Minden hülye faszságot megjegyez, még az évszámokat is! ÚRISTEN! - gúnyolódott rikoltozva.
- Meglátja, kimegyek Afganisztánba, és visszahozom Axelt, majd leigázzuk ketten az FIB-t és az IAA-t, és akkor mi fogunk majd nevetni a végén. Szétdaráljuk az amerikaiakat, mert lopnak az araboktól!
- Aha, kimész majd Afganisztánba, és akkor találkozhatsz majd a pasiddal. Úgyis odavagy érte, nem? Nem lesznek ám ott szép lánykák, hanem csak szexi katonafiúk! Majd kiverhetitek egymásnak a Camp Bastionben. Axelnek úgyis nagy pöcse van, biztosan tetszeni fog neked. Lefogadom, hogy az első találkozáskor egy ágyban fogtok szexelni. - S azzal elnevette magát Tommal együtt. Nevettek és csak nevettek. Nagyon rosszul esett.
- Rohadék vagy, de látom, hogy te ezt nem érted. Mindegy. Térjünk vissza inkább az autókra, mert kurvára felbasztad az agyam, de majd meglátod, elhozom egyszer ide Axelt, és ketten szétverjük azt a kopasz fejedet!
- Már alig várom, Roberto! - csipkelődött ördögien. - Tehát, itt van egy lista három autóról és három motorról – adta át nekem a cetlit.
- Értem, megszerzem őket. Látom, a lelőhelyüket is leírtad, ez tetszik...
- Mikor megvan az egyik, hozd ide a garázsomba, és Tom átadja neked a jutalmat, és ennyi lenne. Na, mehetsz! – ütött rá egy nagyot a vállamra, és lassú léptekkel felment az emeletre, én pedig kiléptem az épületből, visszakuporodva a kormányhoz.

Ránéztem a papírra, az első célpontom egy piros luxusautó, azaz egy Infernus volt a Varga utcában. Rátapostam a gázra, és öt perc múlva odaértem. A sofőr szerencsére leparkolta a tuningolt autót egy kaszinó mellett. Lélegzetelállító volt. Vörös színre volt festve, sőt nitró is volt benne! Odaosontam, és kidobtam a hájas fickót. A dagadék káromkodott, sortüzet intézve egy pisztolyából. Egy kósza golyó eltalálta a vállamat. Felkiáltottam a fájdalomtól, ekképpen beindítottam a nitrót.

Elértem a munkaadómhoz. Kiszálltam a járgányból, míg Tom átnyújtott ötvenezer tnirofot, kiszedve a vállamból a golyót. Nem volt valami kellemes érzés, de mikor már kinn volt, lefertőtlenítette és bekötözte a sebet.

Beültem egy taxiba. A vezető elvitt a kínai negyedbe, ahol egy sárga színű kétajtós sportautó, egy Banshee tartózkodott. Kibújtam a taxiból, és megközelítettem a verdát. Négy triád őrizte. Közelebb mentem, és lelőttem őket. Mindegyik a földre hullott, azonban ezzel a cselekménnyel megzavartam a kínaiakat, akik kirohantak az autóikból és tüzet eresztettek fegyvereikből. Uzikkal próbáltak meg engem kicsinálni, bezzeg nekem csak egy pisztolyom volt.

- Xiànzài, nǐ huì fùchū dàijià! (Most megfizetsz!) - reagálta egy fekete öltönyös és fekete napszemüveges kínai egy golyózápor közepette.
- Ja, értenék is belőle valamit... - mondtam, miközben lelőttem egy kínait egy zöld kuka mögül.
- Wǒmen yào shāle ōuzhōu! (Meg fogunk ölni, európai!)
- Nǐ tā mā de! (Baszd meg!)
- Wǒmen shì hēishèhuì! (Mi vagyunk a triádok!)
- Egy k**va szót sem értek! Nem tudnátok beszélni adrwingtoniul? - Újfent lelőttem egy támadót, közelebb bújva egy másik kukához.
- Wǒmen dǎpò nǐ! (Megtörünk téged!)
- Blahblahblah... semmit sem értek, haver! - A mondat végére kinyírtam egy harmadikat is, akinek elvettem az Uziját, mellyel egyhamar kivégeztem a megmaradt tagokat.

Ugyan kisebb karcolásokkal leráztam őket, a kocsi mégis koszos volt, ezért elvittem egy autómosóhoz, majd leszállítottam, és újabb összeget szereztem. Összesen már százezerrel rendelkeztem, ám ez még nem volt elég!

Legnagyobb meglepetésemre a harmadik autó nem volt olyan messze, így elsétáltam a Wintershore-i mecsethez, melyet a török maffia uralt. A törökök veszettek voltak Adrwingtonban. Sokan menekültek Európába a múlt század első felében, és pár muszlim le is telepedett Adrwingtonban, ahol éttermek futtatásával foglalkoztak. Én azért jártam török éttermekben, mert szerettem a kebabot. A kebab egy arab eredetű húsétel. Általában birkahúsból készül, és erősen fűszerezett. Formája szerint van belőle hosszúkás és gömbölyű, sőt nyársra vagy pálcikára felhúzva sütik meg, sokszor nyílt tűzön. Amikor gyerek voltam, anyám mindig vett nekem meg a tesóimnak is kebabot.

A törökök épp telefonoztak meg beszélgettek, mikor is kifigyeltem egy fekete sportkocsit, egy Cometet a mecset előtt. Érdekesség, hogy ezek a törökök nem viselték a népviseletüket, mert megpróbáltak beépülni a közép-európai szokásokba. Mindössze sárga és barna színű kockás ingeket és kék farmerokat hordtak. Észrevétlenül leütöttem egyet-kettőt, akiknek testeit bedobtam a közeli bokrokba és kukákba. Sajnos lopakodás közben fingtam egy büdöset, ilyen módon észrevettek. A törökök sörétesekkel és hangtompítós pisztolyokkal indultak meg felém. Dinamikus sebességgel elbújtam a Comet mögött, hogy fedezékként használjam.

- Cehenneme git! (Menj a francba!)
- Róbert Bock, o kadar ver! (Add fel, Róbert Bock!)
- Honnét tudjátok a nevemet? - csodálkoztam el.
- A hírekből! - ismerte be egy török gengszter, aki tudott adrwingtoniul, de miután befejezte mondandóját, azonnal fejbe lőttem Uzimmal.
- Az idő megy tovább, semmi sem változik... - mondtam el mondókámat, felvéve egy sörétest a földről.
- Sen ödeyecek! (Ezért megfizetsz!)
- Az idő csak robog, az élet temető... - A sörétessel közelebb mentem, majd kinyiffantottam három muzulmánt.
- Değil! (Ne!)
- Az idő a legnagyobb ellenfél... - Kieresztettem egy utolsó csapást egy PB-gázpalackra, mely a mecset ajtajánál volt. A palack felrobbant, a török maffia egy része pedig megsemmisült a mecsettel együtt. - Nem volt elég százötven év, hogy megtanuljátok, hogy az adrwingtoni néppel nem érdemes szórakozni? - Beültem a Cometbe, betettem az anyósülésre a sörétest és már hajtottam is el, miközben a mecset legeleje lángokban állt.

Leadtam a sportkocsit, és megindultam a motorokhoz. Innentől fogva már egészen könnyen szereztem meg a motorokat. Mivel az első kettő eléggé közel voltak hozzám képest, így megint sétálásra fogtam a dolgot.

Megtaláltam a szürke FCR-900-at a Kolozsvári Hotel parkolójánál. A motoron egy piros egyenruhás inas ült. Egy gyors mozdulattal lerántottam. Az ürge leesett és betörte a koponyáját. Nem volt valami szép látvány, ám nem érdekelt igazán.

Leadtam a motort és elsétáltam a következőhöz, amely egyben az utolsó előtti volt. Mikor megérkeztem a Cervera Bárhoz, észrevettem a listámon szereplő járművet, egy barna színű Daemont, mely egy chopper volt. Ugyanakkor az Angels of Death tagjai őrizték. Az Angels of Death mára már elterjedt egész Amerikában és Európában. 1945-ben alakultak a második világháborút túlélő veteránokból, akik San Fierróban telepedtek le, és itt hozták létre a törvényen kívüli motoros bandájukat, az Angels of Deathot. Az Angels of Death az évek során kibővítették területeiket az Egyesült Királyságra, Ausztráliára, Skandináviára, Kanadára, Liberty Cityre, San Fierróra és egész Európára is, köztük Adrwingtonra. 2013-ra azonban jelentősen meggyengültek, és el is vesztették területeiket Liberty Cityben. Emellett részt vesznek ők is a kábítószer-kereskedelemben a triádokkal és a spanyolokkal együtt. Általában heroint birtokolnak.

Sietve odafutottam és beindítottam a choppert, de az ott járőröző motorosok üldözőbe vettek. Sajnálatosan a motorosok ügyesebbek voltak, mint én, mert ők az egész életüket a motorjaikon töltötték. Eléggé hamar sikerült utolérniük. Bepánikoltam. Láttam, ahogyan körbekerítenek, és éreztem egy gigantikus téglának az erejét a hátamon. A motor felbukott, összeestem és ütögetni kezdtek.

- Kell még, kölyök?! – mérgelődött egy kövér motoros, miközben rugdosott éles bakancsával. Bazi nagy bakancsai voltak! Nem csoda, hogy Bakancsnak becézték ezt a motorost. Ő egy hírhedt gyilkos és drogdíler volt.
- Menj a pokolba! – válaszoltam, mégis egyre jobban ütögettek.
- Hálátlan dög! – Leköpött egy soványabb és izmosabb suhanc.
- Miért akartad ellopni a motorunkat? – faggatózott a dagadék, csakhogy megfogtam a hosszú szakállát, és bevágtam neki. Feltápászkodtam, de ők újból csapkodtak engem, mi több vascsövekkel és baseballütőkkel csaptak le rám.

Ekkor egy kopasz, magas termetű, izmos, negyvenkét éves férfi lépett oda, kezében egy lefűrészelt csövű sörétessel. Félelmetes egy alak volt. Arcát és fejét hegek lepték el, és egy nagy horpadás volt a fejének a jobb oldalán. Olyan volt, mintha betörték volna a koponyáját. Fekete bőrdzsekiben rikított, melynek hátulján a „The Lost MC” felirat szerepelt. Erősnek tűnt, bár nem volt magasabb nálam. Mindemellett egy kisebb bajusszal is rendelkezett. A krapek előrántotta a lefűrészelt csövű sörétest, és lőtt. A golyók átszakították Bakancs hasát, aki a holtaknál is holtabban esett össze. Ezt látva az emberei és a sovány motoros a fegyvereikhez nyúltak, de a hapsi gyorsabb volt. Könyörtelenül elpusztította őket. A golyók szaporán kioltották célpontjaim életét. Mindegyikük kifeküdt az útra.

- Várj, segítek. - Megragadta kezemet, és felsegített a földről.
- Kösz – hálálkodtam fáradtan. Tiszta vér volt az arcom és a kedvenc kék pólóm is. A motorosok szétvertek. – Én Róbert Bock vagyok, és te?
- Jonathan Klebitz, Johnny – mutatkozott be egyhangúan. Semmi érzelmet nem tudtam leolvasni róla. Valójában ő egy zsidó család fiaként látta meg a napvilágot 1974-ben. Egy évvel volt idősebb anyámnál.
- Értem, Johnny. Kösz a segítséget. Ha te nem lennél, akkor meghaltam volna. Nagyon hálás vagyok.
- Nem miattad öltem meg őket... Az Angels of Death már régóta ellensége a The Lost Brotherhoodnak. Bár azért bevallom, jól harcolsz. Szépen elverted ezt a dagadt gyökeret – jegyezte meg, belerúgva Bakancs holttestébe.
- Te adrwingtoni vagy?
- Nem, amerikai.
- Honnét jöttél?
- Alderney Cityből, és te?
- Bongohaze-ből.
- Értelek. Minek kötöttek beléd ezek a barmok?
- Elloptam a motorjukat. Tudod, egy Ronald nevű férfinak dolgozom. Holnapra az egyik barátom találkozik a Családokkal.
- Mi okból?
- Elrabolták az egyik barátját, és félmilliót követelnek, de nincs elég pénze, így Ronaldnak szerzek autókat, hogy kisegítsen bennünket.
- Mennyi pénzed van eddig?
- Kétszázezer tnirof. Eddig a hat járműből négyet szállítottam le, és minden körért ötvenezret fizetett.
- Tessék, adok háromszázezret – dobott a kezeimbe egy pénzzel teli táskát.
- Ez rengeteg! – lepődtem meg.
- Ez az összes pénzem, odaadom neked, sőt leadom azt a két járművet, de a jutalom az enyém.
- Rendben. Itt van egy lista, ezen rajta vannak a járművek. Még kettő van vissza: az egyik itt áll előtted, a másik pedig egy fekete CarbonRS – nyomtam kezébe a papírt, ő pedig eltette.
- Megoldom. Gyere, mondd, hogy merre van ez a Ronald. Elviszlek hozzá, és utána egyedül elindulok az utolsóért. De ne feledd, az összeg az enyém! Tehát, százezret kapok attól az ürgétől, ennyi lenne dióhéjban - állt meg egy szösszenetre. - Ja, és én vezetek! - Azzal pedig mind a ketten felültük a Daemonra, és már vágtáztunk is.

Megérkeztünk a főnökömhöz. Ron éppen gyúrta magát egy súlyzónál. Gábornak mégis nagyobb izmai voltak, mint neki, mellesleg Gábort sokkal jobban bírtam, mint ezt a seggfejt.

- Itt a Daemon! – Johnny leállította a motort a garázsban.
- Te meg ki vagy? – kérdezte Ronald, abbahagyva a súlyzózást.
- Ronald, ő itt Johnny Klebitz. Megmentette az életemet az Angels of Death motorosaitól - mondtam büszkén, mialatt Ron felegyenesedett.
- Ez mind szép és jó, de mi lesz az utolsó motorral? – nyafogott hisztizve.
- Megoldom! A fiú már nem tudja megszerezni, én majd megszerzem, de vedd tudomásul, hogy százezret kapok ezért, mivel ezt a motort én szállítottam le és a következőt is én fogom. Tehát, nem is húzom tovább az időt, megyek az utolsóért – mondta Johnny határozottan.
- Rendben, benne vagyok. Kifizetlek. Odaadom a százezret, de előbb szállítsd le az utolsót.
- Nem! Most kérem a fizetséget, ha nem adod, elmegyek... - arcoskodott a motoros. Egy igazi rosszfiú volt. Csíptem őt. Én is ilyen akartam lenni, mint ő.
- Legyen, de ha átversz, megöllek! Nesze! - adta át neki a zsozsót mogorván.
- Köszönöm – megállt egy pillanatra. – Szavamhoz hűen elmegyek a CarbonRS-ért. Szevasztok – lépett ki volna a vaskapun, mikor eszébe jutott még valami. – Még valami! Szedjétek ki a fiú hátából a golyókat, csúnyán megsebesítették! Ciao. – Távozott. Abban a pillanatban tanultam el tőle a „Ciao” nevezetű köszönést. Folyton így köszöntem el mindenkitől. Nagyon megtetszett nekem ez a „Ciao”.

Az öreg Tommal felmentünk az egyik terembe, ahol kiszedte belőlem a golyókat egy szikével. Majd mikor végzett, lefertőtlenítette és bekötözte. Ez a Tom tényleg egy ezermester volt. Mindenhez értett kora ellenére. Ötvennégy éves volt.

Elhagytam volna az épületet, de Ronald megállított.

- Hé’, jól teljesítetted a feladatot, sőt kedvellek, cimbi! Itt a telefonszámom. Ingyen megjutalmazlak autókkal, és elfuvaroztatlak is bárhová - nyomta a kezembe a névjegykártyát.
- Kösz, majd hívlak, ha szükségem lesz rád. Helló – mentem volna el, de visszaszólt nekem.
- Hülye-Axelbaszó-tizenéves-óriás...
- Ó, igen? - Csodával határos módon orrba vágtam. - Ezt azért, mert temiattad majdnem meghaltam! Ég veled, te abnormális s*gg! – leköptem, és már meneteltem kifelé, viszont hátulról megpróbált megütni, de fürgébb voltam: megfordultam, kivédtem az ütést és bevágtam egyet neki. Véres arccal kifeküdt, és egy utolsó kenetként tökbe rúgtam. - Ezt pedig azért, mert ócsároltál engem és a legjobb haveromat, Axelt.

Visszatértem Hillerhez, aki már izgatottan várt a Cluckin’ Bellnél. Leültem mellé, és átadtam a táskát.

- Tessék, félmillió tnirof – csúsztattam át neki.
- Ember! Ú... hálás vagyok! Köszönöm, Róbert. - A büszkeségtől teljesen boldog lett.
- Örülök, hogy tudtam segíteni.
- Hogy csináltad?
- Ronald kétszázezerrel megjutalmazott, egy motoros pedig háromszázezerrel. Szuper, mi?
- Zseniális! Amúgy Ronald furcsa srác, nem?
- Az. Képzeld, mielőtt távoztam volna, bevágtam neki egyet és tökön is rugdostam, illetve kapott egyet az orrába is – keménykedtem öntelten.
- Jól tetted! Nem kedveltem igazán – nevetettünk fel egyszerre.
- Egyébként te nem szereztél pénzt? – zavartam meg a nevetgélést a kérdésemmel.
- De, ezer tnirofot. Elkölthetjük asszonyra - tréfálkozott.
- Nem, nekem már van asszonyom...
- Áh, pedig mindkettőnknek jutott volna egy-egy ötszázas.
- Sebaj, legalább kettővel is lehetsz egyszerre - baromkodtam, majd nevetésbe fojtottuk le vidámságunkat.
- Sohasem gondoltam volna, de én tényleg boldog vagyok, Róbert. Barátomnak tartalak a magas korkülönbség ellenére - ismerte el őszintén.
- Én is így gondolom, Hiller.
- Szerintem jó dolog idősebbekkel barátkozni, nem? Mármint úgy értem, hogy... nem volt még ilyen jó barátom nekem, mint még te... - dadogta a boldogságtól. Úgy éreztem, hogy Hiller szeret engem.
- Még nekem sem volt ilyen jó barátom, Hiller - viszonoztam kedvességét.
- Egyébként mondtál nekem még valamit, mielőtt eljöttél volna ide. Valami barátodról beszéltél.
- Igen, Leandrosnak hívják. Ma tűnt el. Elrabolták.
- Kik? - tudakozódott.
- Vajon kik? - kérdeztem vissza, kortyolva a Sprunk üdítőből.
- Necrosmoke?
- Necrosmoke és Haky - bólogattam.
- Ez biztos?
- Igen, a barátnőm mondta. Megpróbálták megölni őt, ezért felgyújtották a házamat, de a csajomat épségben ki tudtam még menteni, de a házamnak már annyi...
- Nem tudod esetleg ennek a Leandrosnak az igazi nevét?
- Örs Erődi, de őt csak mindenki Leandrosnak becézi.
- Utánanézek a bűnügyi nyilvántartásban, bár szerintem nem fogok semmit sem találni. Necrosmoke levehette őt valószínűleg, de azért megpróbálom. Kiszedem belőle, mert nem tudja, hogy valójában neked is segítek.
- Elárultad miattam Necrosmoke-ot, miért? - kíváncsiskodtam.
- Igen, mert a barátom vagy. Még nem volt ilyen jó barátom nekem, Róbert.
- Amúgy lenne még valami. Tudom, hogy hülyének fogsz majd nézni, de lenne egy kérdésem - tértem el a tárgytól.
- Miről lenne szó?
- Pár órája Ron beszélt telefonon Axel Osborne-nal. Tudod, azzal a chicagói fiúval, akit terroristának állítottak be, pedig ő nem az.
- Igen, tudom, ki ő. Mi van vele?
- Axel még mindig életben van, ezért azt szeretném, ha visszamenne Felíciához.
- Jaj, Róbert... - aggodalmaskodott.
- Nézd, szereti azt a lányt. Ő volt az ő mindene. Hadd legyenek egymásé a szerelmesek! - védtem álláspontomat.
- Jó, de miért pont Osborne? Miért pont neki akarsz segíteni?
- Mert ismerem Felíciát. Egy nagyon kedves, szép, hosszú, fekete hajú lány, aki az ápolónőm volt, mikor kórházba kerültem még tavaly. Egy hónapig voltam bent, mert elvertek a gimnáziumban még tizenegyedikes koromban. Én őszintén elmondom, hogy szerelmes voltam Felíciába, pedig ekkor már régen csókolóztam életem első szerelmével, Juliettel, de én kórházba kerültem, szóval kapóra jött, hogy felszedjek egy idősebb csajt. Csak az a baj, hogy ez a csaj tíz évvel idősebb nálam, és még mindig Axel kell neki. Folyton Axelről beszélt, és arról, hogy nagyon hasonlítok rá. A személyiségem tisztára olyan, mint Axelé. Bennem látja a volt pasiját, érted? Felícia nekem nagyon sokat mesélt Axelről, és beláttam, hogy ő tényleg szereti még őt. Tehát lemondtam Felíciáról, és úgy gondoltam, hogy ha eljön az ideje, elmegyek Afganisztánba, hogy kiszabadítsam őt. Egyszerűen nem hagy nyugodni a tudat, hogy egy fiatal férfi évek óta száműzetésben él az FIB és az IAA miatt. Ezért azt kérem tőled, hogy valahogyan kérdd meg az amerikai haverjaidat, hogy engedjék ki Axelt.
- Róbert, ezt nem tehetem.
- De te rendőr vagy! - emlékeztettem rá kissé sértődékeny hangon.
- Jó, de csak az USA elnöke dönthet Axel sorsáról, mert ő száműzte Afganisztánba.
- Akkor mondd meg neki, hogy engedjék el Axelt. Írj neki egy kérvényt vagy egy levelet, mert téged úgyis ismer.
- Nem hallgatna rám az elnök. Egy ember véleményét nem venné fontolóra. Abszurd lenne.
- Azért próbáld meg a kedvemért, jó?
- Jó, megpróbálom. Ha visszamegyek Amerikába, megteszem, de csak azért, mert a barátom vagy.
- Kösz, ez rendes tőled.
- De most őszintén, miért vagy oda ennyire Osborne-ért? - kérdezte érdeklődve.
- Mert ő olyan, mint én. Nem voltak barátai és sokat is szenvedett. Kihasználták, bántották és ártottak neki. Nem csodálom, hogy megölte Pegasust. Én nem vetem meg miatta. Azt mondom, hogy jól tette. Megértem, hogy mi volt vele a célja. Felíciáért tett mindent... - Elfogyasztottam az italt. Az utolsó cseppig kiittam a papírpoharat.
- Egy lány miatt igázott volna le egy egész várost?
- Igen, egy lány miatt, akit halálosan szeretett.
- Furcsa, hogy ilyen érzelmeket táplálsz egy olyan ember iránt, akit nem is ismersz, de megértem. Szerintem találkozni fogsz vele egyszer, ha ennyire akarod. Én segítek, hátha a barátja leszel.
- El akarom neki majd mondani, hogy ő az én példaképem, és hogy ne búsuljon többet, mert én nem vetem meg őt. Én elfogadom olyannak, amilyen valójában.
- Te egy nagyon jámbor lelkű ember vagy.
- Mégis öltem embert... - mondtam ellent érzelmeimnek.
- Tudom, de a jóügy érdekében tetted.
- Ma már mi számít jóügynek, Hiller? Semmi. Az egész világ hazugság...
- Kissé pesszimista vagy. Hajlamos vagy a depresszióra.
- Ja, depis vagyok néha, de te is az vagy, és Axel is az. - Bekapcsoltam telefonomat és hozzácsatlakoztam a Wi-Fi-hez, mert a Cluckin’ Bellben ingyenes volt a hozzáférés.
- Mindenki az - értett egyet.
- Hallod, mutatnék valamit. Felícia nekem mindig azt mondta, hogy Axel modell és filmsztár szeretett volna lenni, mert értett a színészkedéshez és szerette a divatos ruhákat. Mikor még Európában élt, szerepelt egy-két magazin címlapján, mint férfimodell. Olvasgattam a kommenteket, és sokan írják, hogy Axel egy hipszter. Szerinted ez igaz? Mutatnék pár 2008-as, 2009-es és 2010-es képet róla, mert ekkor kezdte a modellkedést, és az apja halála után, 2011-ben abbahagyta. Tehát tizenhét éves korától csinálta tizenkilencig, na jó, 2011-es képei is vannak, de azon már látszódik, hogy nagyon hipszter lett belőle. Bevallom, azért tényleg egy kicsit hipszter, de én kíváncsi vagyok a véleményedre. Tessék, beírtam a böngészőm keresőjébe a nevét. Nézz meg róla pár képet - gyömöszöltem tenyereibe a mobilomat, mialatt jobban szemügyre vette a képeket, használva az érintőképernyőt.
- Hát, azért ő tényleg hipszter. Nézd csak meg a barna színű haját és az öltözködését. Úgy látom, hogy általában fekete ruhákat, fekete bőrdzsekit, fekete vékony farmert, fekete csizmát, fekete árnyékos napszemüveget és fehér pólót visel, na meg ne feledkezzek meg a söpört oldalsó frufrujáról sem. A megjelenése véleményem szerint modern és merész. Inkább gótikus vagy gazdag hipszter stílusú. Ez egy klasszikus és modern rosszfiú megjelenés. Számára kulcsfontosságú lehet, hogy jól nézzen ki. Nagyon drága cuccokban járkál, látod? Ezek a ruhadarabok Olaszországból valóak. A csizmája egyértelműen olasz, és a napszemüvege is. Mondjuk, ott van az a tény is, hogy szeretheti a rockot a fekete öltözékei miatt. Szinte mindegyik ruhadarabjának színe fekete. Összességében nagyon modern, elegáns és merész a kinézete. Modellnek tényleg nagyon jó.
- Kösz, örülök, hogy elmondtad a véleményedet - vettem vissza készülékemet. - Igazából csak azért kérdeztem, mert kíváncsi voltam, hogy lehetne-e a barátom, annak ellenére, hogy ő egy kicsit hipszter. Pávának nem páva, de hipszternek hipszter.
- Ennyire a barátodnak akarod?
- Igen. Volt egy gyerek még a gimnáziumos időszakomban, aki iránt ugyanígy éreztem, csak ő páva volt, nem pedig hipszter. Györgynek hívták, és akartam barátnak, de nem lett belőle semmi. De ha nem baj, akkor erről nem akarok részletesebben beszélni, mert nem kötnek hozzá valami szép emlékek.
- És most Axelt akarod barátnak?
- Igen, őt. Nem tudom, milyen érzés ez, de én most őt akarom. Remélem, elfogad majd ő engem, és barátok leszünk.
- Axel most hány éves?
- 1991-ben született, tehát huszonöt.
- Ha kimész Afganisztánba, és találkozol vele, akkor lehet a barátod.
- Gondolod?
- Igen. Nem a korkülönbség számít, hanem a megértés, a barátság és az érzelmek. Én kedvellek téged, és barátnak tartalak, pedig már ötvenhárom éves vagyok - öntött erőt belém. - Ugye nem zavar, hogy egy ilyen vén róka barátkozni akar veled?
- Nem, dehogy. Örülök inkább neki - vigyorogtam.
- Jól teszed. Jó fiú vagy te, csak még nagyon érzékeny vagy, de engem nem zavar.
- Igen, érzékeny vagyok, Axel is pont ilyen. Na, mindegy - szedtem össze gondolataimat. - De ugye nem mondod el senkinek sem, hogy pasikat nézek a neten?
- Nyugi, egy szót sem szólok, de ugye nem vagy meleg?
- Nem, nem vagyok, csak kíváncsi voltam Axelre, ennyi.

A napnak a nagy részét beszélgetéssel és evéssel töltöttük el. Mire beesteledett, elköszöntem új barátomtól, elfurikázva az Admirallal a Benedict Hotelbe. Michael és családja már elhagyta a szállodát, így szabad volt a lakosztályuk. A szoba ajtaja előtt álltam, és láttam, hogy a villanyok fel voltak kapcsolva, és ezt nagyon gyanúsnak találtam. Talán mégsem mentek el? Remélem, hogy nem... - gondoltam magamban, majd benyitottam. Legnagyobb örömömre mégsem mentek el.

- Nem mentetek el, hogyhogy? – maradt tátva a szám.
- Törölték a járatokat, mert egy kopasz motoros Franklin bérelt motorjával berontott a reptérre, és garázdálkodott. Szerencsére letartóztatták, a motort pedig Franklin elvitte megjavítani – mesélte Liza, összefoglalva az eseményeket.
- Ez komoly? Johnny ellopta Franklin motorját...? Ó... Ronald mérges lehetett... Szegény Johnny, annyira szimpatikus volt pedig - szomorodtam el. Bánatos voltam Johnny miatt.
- Te meg miről beszélsz? – álmélkodott Liza.
- Á, semmi, csak ismertem azt a motorost. Megmentette az életemet. Látod, a hátamat bekötözték – vettem le a kék pólómat, megmutatva a karcolásokat.
- Ezt meg ki tette?
- Az Angels of Death. Megdobáltak egy kővel, majd megvertek, de Johnny megmentett...
- Minek vállalsz veszélyes feladatokat? Nem akarlak elveszíteni!
- Nyugi, nem halok meg egykönnyen! – nyugtattam, majd megpróbáltam megcsókolni, azonban Trevor közbeszólt.
- Á, most csókolóztok, oszt’ mentek dugni, ezt már ismerjük! Unalmasak vagytok! – undorodott el Trevor.
- Az legyen a mi dolgunk, hogy mit művelünk az ágyban, jó? – kiabált vissza Liza. – Gyere, hagyjuk itt ezeket az idiótákat. – Megfogta kezemet és bevonszolt a szobájába „aludni”, csakhogy kacsintottam egyet Trevornak heccelésként.
- Izabella, holnap kikészítjük őket? – kérdezte Martin halkan.
- Ki, de most nézzük, hogy mit csinálnak ezek...
- Jaja, még jó, hogy lyukat fúrtam a falba, így láthatjuk, hogy mit művelnek - kacagott, de a lány rákiabált.
- Ne nevess, mert meghallanak bennünket! Inkább vigyázzál, akarom látni, hogy mit csinálnak...
- Nem kell azt látnod, még kislány vagy ehhez! Ú, hallod, ezek vetkőznek, basszus ez a pasi a farkával valamit csinál, de vajon mit? Hé’, ezek szexelnek! – kiáltott fel Martin ijedten, bár hallottam az egészet a másik szobából, de nem igazán érdekelt, inkább másra koncentráltam.

Az idő megy tovább, semmi sem változik...

[Hessa]

8 oldal azért az emésztésemnek kicsit sok még, de mint azt tudod, nem hagynám ki egyik részt sem. Jópofa lett, várós a folytatás.

[NikitaDragovich]

Köszi. Hát jobban emészthető, mint a 13 oldal. Mondjuk, azért szomorú vagyok, hogy csak Hessai olvassa a regényemet.

Amúgy Hessai, a végén levő rész tetszett? Amikor az ördögfiókák leskelődtek?

[Hessa]

Inkább koncentrált, mi? XD A rosszaságok meg idő előtt megkapták a felvilágosítást. XD

[NikitaDragovich]

A részt felszeleteltem, mert nagyon hosszú lett volna, így a következő fejezet is csak álom lesz!

6. Fejezet: Álomháború – 1. rész
A láng marta fához közel, hol toportyán tanyáz, hová a sas pihenni tér és követ helyhez illeni nem találsz. A toportyán nádasról nádasra jár, s mi elé kerül, annak csak egy valami jár, és az a kínhalál.

Igen, a kínhalál...

Közel tizenhárom évvel ezelőtt meg kellett volna halnom, azonban nem így történt. Feleségem bátyja megpróbálta megölni a nejemet, de megmentettem Lizát, a sógoromat pedig elkaptam egy reptéren, megvertem és megöltem. Később letartóztattak. Tizenhárom évig raboskodtam a Zartaclában, és ez idő alatt nem tudtam, hogy mi történt a gyerekeimmel... Öregemberként kiengedtek, Necrosmoke hadnagy elbocsátott, azonban megesküdött, hogy megöl engem. Boldog voltam, hogy kiszabadultam. Elhagytam San Fierrót, és visszautaztam Chicagóba. Az évek során rendesen megváltoztam. Rengeteget öregedtem, és sokkal bölcsebb is lettem. Hajamban már őszhajszálak is virítottak, habár megmaradt még bennük a gesztenyebarna szín, de ez eléggé sovány vigasz volt, mert már kezdtem érezni az öregedés jeleit. Negyvennégy éves voltam. Testem tele volt sebekkel, melyeket a börtönben szereztem. Sajnos tizenhárom év alatt a legjobb barátaim, Gábor, Axel, Raleigh és az ikrek, Adam és Scott Taylor nem látogattak meg egyszer sem. Velük szabadítottam fel Afganisztánt és Irakot még a húszas éveim elején. Mindannyiuknak már gyerekei voltak, és úgy tűnt, hogy „elfelejtették” a legjobb barátjukat, aki megmentette őket az Iszlám Államtól Mazdurakban. „Elfelejtettek” engem! Gábornak született három lánya és egy fia, Axelnek egy fia és egy lánya, Raleigh-nek két fia és két lánya, Adamnek egy lánya, Scottnak pedig egy fia. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rájuk. Mindennap azt vártam, hogy egyszer csak eljönnek értem. Meglátogatnak vagy megszöktetnek, de ez nem történt meg. Vártam és csak vártam, mire teljesen begolyóztam. A gyermekeim sem érdeklődtek irántam. Őket sem láttam tizenhárom éven át. Egyszóval magányos lettem, így újból elkezdtem a regényírást, melyben leírtam a kalandjaimat a régi haverjaimmal egy sokkal későbbi generációban. A regényben ekkorra már mindannyian negyvenesek voltunk, és erről csomó történetet tudtam írni tizenhárom év alatt. Aztán kiszabadultam. Fizikailag és lelkileg is tönkretettek, de az nagy szó, hogy nem voltam már depressziós. A börtönben rengeteg tudást és bölcsességet szereztem. Rájöttem, hogy a bűnözés és a katonáskodás nem fontos, csakis a család a lényeg! Ugyanakkor az én családi életem egy katasztrófa volt.

Huszonnyolc éves koromban abbahagytam a gyilkolást. A harmadik világháború lezárult, én pedig megpróbáltam foglalkozni a családommal és a barátaimmal. Kiadtam az összes regényemet, melyekből film is készült. Gazdaggá és népszerűvé váltam, de valami mégis hiányzott az életemből. Liza folyton-folyvást megcsalt. Minden egyes nap mással csinálta az ágyamban. A lányom és a három fiam gyűlölt. Rossz apa voltam, aki egész nap whiskyt ivott és depressziós volt. Harminckét évesen azonban minden gyökerestül megváltozott az életemben. Megöltem a sógoromat, börtönbe zártak, Liza hozzáment egy másik fickóhoz, majd elvált tőlem, a haverjaim leszartak, a gyerekeim pedig nem látogathattak meg, mert megtiltották nekik a válás után. Julietet kellett volna elvennem, de ő csalódott bennem, mert megcsaltam. Tudtam, hogy elbasztam ezt az egészet... Picsába, még a mai napig is hiányzik, de rohadtul... Annyira megölelném és megcsókolnám, annyira elmondanám neki, hogy csakis őt szerettem, hiába csaltam meg sokszor, akkor is őérte dobogott virágzó szívem. Az ember harminc-negyvenévesen rájön, hogy kiket is szeret igazából. Én Gábort, Axelt, Raleigh-t, az ikreket, Julietet, a gyermekeimet, a szüleimet és a testvéreimet szerettem, de ők sem látogattak... Ja, és mi van a rajongóimmal? Mi van azokkal az emberekkel, akik szerették a munkásságomat, és vették a könyveimet? Mi van azokkal, akik mellettem harcoltak a háborúban? Mi van azokkal, akiket megismertem kamaszként? Mi van azokkal, akikkel lefeküdtem, és boldog estéket szereztek nekem? Mi van a muszlimokkal? Mi van ezekkel a sok emberrel? Hová tűntek? Elfelejtettek ők is... Miért tették ezt velem? Miért nem érdeklődtek irántam? Miért nem látogattak meg? Miért nem írtak nekem levelet? Miért nem beszéltek velem? Miért? A válasz az, hogy a világ megváltozott... Egy híres katonai milicistákból, tudósokból, kutatokból és professzorokból álló csoport, a Coldflies átvette az egész világot. 2040-re övéké lett az egész világ! Bevezették a lézerfegyvereket, és elvileg 2050-re már a robotokat is nyilvánosságra fogják hozni. Mi lett az emberekkel? A hatalom és a kapzsiság megváltoztatta őket. Felszámolták a terroristákat, de a maffiát nem tudták, mert a maffia támogatta a Coldfliest, így az olasz családok is kaptak készleteket a lézerfegyverekből és a hatalomból. Továbbá még az is tervben van, hogy 2080-ra androidokra lecserélik a rendőröket, és űrhajókat fognak építeni, hogy más-más bolygókat hódítsanak meg az emberek. Nyilvánvaló volt az emberiség számára, hogy előbb-utóbb a Föld el fog pusztulni az emberi gonoszság és az agresszivitás miatt, ezért mindenképpen más bolygókat kell megszerezni, hogy az emberi lény továbbra is fent maradjon. Az IAA, az FIB és a NASA tudta, hogy a Földön kívül máshol is van élet... Tudnak az ufókról és az öregedés megszakításáról is. Mi lesz a világgal? Tizenhárom éve le vagyok maradva a világ eseményeiről, de őszintén szólva kurvára nem érdekel... Újra élni akarok! Akarok találkozni a barátaimmal, a testvéreimmel, az idős szüleimmel, a néhai kamaszkori haverjaimmal és a gyermekeimmel. Nélkülük mi értelme lenne az életemnek? Semmi. Ők adják a reményt és a vigaszt is. Hiába mulandó az élet és szar, megvan a maga szépségei is. Unokákat és barátokat akarok... illetve ki akarom adni az utolsó irományaimat, hogy azért hagyjak valamit az utókorra. Komolyan, nem változtam meg az évek során? Nem lettem bölcsebb valamivel? Újra ember lettem! Újra élek! Hiába vagyok középkorú, akkor is élek! Basszus, nem is olyan rossz a negyvenes élet. Az ember megtalálja ebben a korban a helyes kerékvágást, és ez jó, nemde? És most tényleg félretéve mindenféle érzelmet és fájdalmat; nem vagyok már depressziós! Nem érdekel, hogy embert öltem, nem érdekel, hogy kicsaptak az egyetemről, nem érdekel, hogy összevesztem Gyuriékkal, nem érdekel, hogy Liza megcsalt, pusztán élni akarok! Én vagyok Róbert Bock, és ez az én történetem...

Három hónappal az események után munkát kaptam Chicagóban. A kikötőben dolgoztam és halakat is árultam. Tudom, nem valami nagy szám, de azért volt miből megélnem. Egy elhagyatott házban laktam, melyet a szabadulásom után felújítottam. Kezdtem élvezni az életet. Dolgoztam és írtam sokat. Minden egyes este szorgalmasan haladtam a történeteimmel, de az eredeti célom az volt, hogy megtaláljam a gyerekeimet és a barátaimat, ezért segítségre volt szükségem. Az orosz maffia vezetője, Sevcsenko, aki a háború idején jó barátom volt, felajánlotta, hogy segít nekem, de csak akkor, ha titkokat árulok el a kormány és a Coldflies munkájáról. Korábban tengernyi FIB- és IAA-dokumentumot szereztem, mikor Gáborral, Axellel, Raleigh-vel és az ikrekkel betörtünk az FIB és az IAA főhadiszállására, de Irak után vissza kellett adnunk a dokumentumokat, mert miután Amerikába költöztünk, az IAA és az FIB megpróbált minket megölni. Tehát, Sevcsenko felajánlotta, hogy csakis akkor segít, ha megosztom vele a kormány titkait, hogy biokémiai fegyvereket tudjon gyártani, és hogy átvegyék a világ irányítását, hiszen az olasz maffia kapott csak támogatást a Coldfliestól, az oroszok nem. Így is lett. Megtalálták a lányomat, Jodie-t és a három fiamat, Rileyt, Lyonelt és Matthew-t. A négy gyermek közül a középső, Lyonel nem szimpatizált velem. Rossz volt a magatartása, kurvákkal dugott és tagja volt Johnny motoros klubjának, a The Lost MC-nek. Az én középső fiamból egy drogos prosti lett, aki a nőket furikázgatta, és selyemfiúskodott is.

Szerencsére kibékültünk, és újra apuka lettem, sőt Lizával is találkoztam, de már nem voltam rá mérges, és ő sem rám. És ha ez még nem lett volna elég, akkor Gáborral, Raleigh-vel és az ikrekkel is találkoztam, majd meg is ittunk egy finom sört egy kocsmában, hogy felidézzük a régi emlékeket. De azért hiányzott még valaki a listámról, mégpedig az én legjobb és leghűségesebb barátom, Axel Osborne. Sevcsenko kinyomoztatta, hogy Axel Liberty Citybe költözött Felíciával és a gyerekeivel együtt. Azonnal elindultam Libertybe, hogy megtaláljam „testvéremet”. Libertytől nem messze leltem rá egy tanyán. Axel ezt a tanyát kikapcsolódásként használta. Itt pecázott, itt aludt és itt étkezett is. Felícia és a gyerekek csak ritkán jártak le ide, mert ők a városban éltek.

Egy késő délutáni napon pillantottam meg a tanyájánál, amint éppen a halakat fogta a pecabotjával. Megálltam a stégnél. Axel a stég legvégén állt a pecabotjával. Lassú és halk léptekkel közelítettem meg, miközben gyengéd könnycseppek potyogtak ki barna szemeimből. Az idő belassult körülöttem. Egyszerre voltam boldog és vidám is. Léptem és csak léptem, míg megálltam a háta mögött, de ő még most sem hallott meg. Axel egyáltalán nem járt már divatos ruhákban, mert már ő is megöregedett. Ötvenegy éves volt, én pedig negyvennégy, jóllehet már nem kellett sok a negyvenöthöz. Hat év volt közöttünk... 1991 és 1997...

- Axel... Axel... - szólítottam meg halkan a zöld horgászruhát és zöld kapucnit viselő Axelt. Zokogva böktem ki a szavakat.
- Robi? - Axel felém fordult, elejtve a pecabotját.

Nagyon meglepődött, mire levette a kapucniját, felfedve a barna haját. Nem öregedett semmit ez a kanos hipszter. Nem is nézett ki öregnek! Megmaradt az a szép barna frufruja is, jóllehet azért voltak őszhajszálak rajta, de ez nem számított. Az ember első ránézésre harmincnak tippelné, nem pedig ötvennek.

- Igen, én vagyok az, Axy... Visszatértem, barátom - nyögtem ki, itatva az egereket. Erre ő is elbőgte magát.
- Visszatértél... - mondta sírva. Könnyei megmutatták, hogy ő az én legjobb barátom.
- Igen, mert megígértem... - feleltem neki szelíden. Rögvest átölelt.
- Istenem, Robi. Visszatértél hozzám! - Jobban megszorított. - Annyira hiányoztál, Róbert Bock. Istenem...
- Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád, Ax. Csak te jártál a fejemben tizenhárom éven keresztül - vallottam be, mialatt szorosabban átöleltük egymást. A nyakam tiszta könny volt. Axel könnye nedvessé tette a nyakamat.
- Annyira sajnálom az egészet, Robi... Annyira... - szégyellte el magát, abbahagyva az ölelkezést. Mindössze egymás szemeit néztük. Neki nagyon szép kék szemei voltak. Szerettem Axel szemeit. Kedvességet, őszinteséget és barátságot sugalltak.
- Jól van, nyugi. Most már senki sem választhat el minket!
- El nem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom...
- Már nem számít... Lényeg, hogy szabad vagyok... Tizenhárom évig nem láttalak... Már az arcodra sem emlékeztem, őszintén elmondva.

Axel megmutatta a környező területet. Elvitt magával sétálni az erdőben, és csónakáztunk is a közeli folyónál. Sohasem éreztem még ilyen erős baráti köteléket. Annyira közel kerültünk egymáshoz. Kétségtelen, hogy ő a legjobb barátom.

Csodával határos módon Axel és én egy égő farakás mellett nyárson sültet ettünk. Olyan finomságokat sütöttünk és ettünk, mint például kolbászt, szalonnát, csirkét, hagymát és krumplit. A rablóhús elkészítéséhez sertéscombot, szalonnát, krumplit, hagymát, paprikát, paradicsomot, sót, olajat, őrölt borsot, majoránnát és egyéb ételízesítőket használtunk. Ezekből a hozzávalókból csináltuk meg a páclevet. A húst kisebb szeletekre vágtuk, majd a páclében megforgattuk. Közben megpucoltuk a krumplit és a hagymát. Karikára kellett felvágni őket. A szalonnából kakastaréjt készítettünk, a krumplit pedig be kellett sóznunk.

Elkészült a rablóhús. Feltűztük az ételt egy nyársra, majd kenyérrel és gusztusos sajtkrémmel elfogyasztottuk. A húsra ráolvadt az ínycsiklandozó sajt, sőt még majonézt és sajtkrémet is tettem rá. A meleg kaja robogott a számban, miközben ráharaptam. Mennyei íze volt. Mindketten szerettünk enni. Jó étvágyúak voltunk. Tök jó dolog, hogy Axel megtanult főzni és sütni az évek során. Rendes volt tőle, hogy megvendégelt ilyen finom vacsorával, miközben besötétedett. A tűz mellett ettük az eledelt. Jólesett mindkettőnknek, főleg, hogy a szalonna, a sertéscomb, a krumpli, a hagyma, a paradicsom és a paprika megmásíthatatlan ízvilágot tárt fel előttünk. Szaftos, csúszós, robogós és laktató volt. Bearanyozta az esténket ez a szuper csemege. Ezen kívül kolbászt, szalonnát, krumplit, almát, mályvacukrot és kenyeret is melegítettünk. A kenyérre szalámit tettem, hogy ráolvadjon, és hogy ellenállhatatlan íze legyen. Böfögtünk és fingtunk is jókat. Ennyire még sohasem laktam jól. Axel is meg volt elégedve, és én is. Teli hassal hagytuk abba a vacsorát, eloltva a tüzet.

Kiültünk Axel viskójának a teraszára, ahol néztük a késő esti tájat és a csillagokat. Axel egy minihűtőből kivett két hideg sört, és velem szemben ült le egy fehér kisasztalnál. Axel jókedvű és derűs volt. Boldognak érezte magát miattam.

- És amúgy hogy vagy, Róbert? - kérdezte kíváncsian.
- Jól, és te?
- Én is, haver. Felícia a városban él, a gyerekek meg már nagyok - mesélte örömtelien.
- Furcsa, hogy mennyire elment az idő, nem?
- Hát igen... nem vagyunk már húszévesek... Pedig nagyon jó volt még akkor, leszámítva azt a terrorcselekményt - zsörtölődött.
- Ne vedd magadra... Régen volt már, Axel.
- Tudom, Robi, tudom... Bár bevallom, hogy nem bántam meg, hogy megöltem Pegasust... Megérdemelte az a rohadék... - emlékezett vissza, lenézve a földre. - Nagyon szerettem Felíciát... Húszéves voltam, mikor megismertem őt. Imádtuk egymást, Robi.
- Felícia egy nagyon szép csajszi volt. Én is szerettem - ismertem el mosolyogva.
- Tudom, mert lefeküdtél vele...
- Ne haragudj miatta, Ax. Régen volt már... - szégyelltem el magam. 2016-ban tényleg együtt voltam Felíciával egy rövid ideig.
- Nyugi, nem haragszom. Akkoriban még úgysem ismertük egymást. Megértem, hogy szexeltél a csajommal.
- Én is szerelmes voltam belé, csak hát ő téged szeretett, meg tíz évvel volt idősebb nálam, de aztán 2016. november 14-én mégis megcsókolt és lefeküdt velem.
- Ne aggódj, megértem. Felícia sokat várt rám, és kellett neki egy fiatalabb srác, akivel kiélhette vágyait...
- De tényleg bocs miatta, Axy. Én nem akartam, de Felícia annyira szép volt, és... és... visszacsókoltam neki... - bántam meg tettemet elandalodva, de Axelt már egyáltalán nem zavarta ez a régi dolog.
- Nem számít, Róbert. Lényeg, hogy megbántad - kacsintott, megveregetve vállamat.
- Amúgy találkoztam Gáborral, Raleigh-vel és az ikrekkel - váltottam témát.
- Igen?
- Igen. Söröztem velük egy kocsmában. Kár, hogy te nem voltál ott...
- Robi, én nem megyek többet vissza Chicagóba! Rossz emlékeim vannak róla!
- Elhiszem. - Megszorítottam kezeit mancsaimmal. - Nem vetlek meg érte. Te becsületesebb és jobb ember vagy, mint az egész amerikai kormány! Az FIB és az IAA hozzád képest csicskák... mindketten balfaszok!
- Te mindig kiálltál mellettem, te mindig velem voltál, nem hagytál a szarban, és ha te nem lennél, sohasem találkoztam volna újra az én Felíciámmal és gyerekeim sem születhettek volna. Köszönöm, Róbert. Te vagy az én reménysugaram! Reményt adsz az embereknek! - Hangja kedvességgel és halhatatlan barátsággal keveredett. Jólestek zamatos szavai.
- A legjobb barátom vagy... Természetes, hogy nem hagylak a szarban! Kihoztalak Afganisztánból, mert nagyon szeretlek. Amikor megismertük egymást, tudtam, hogy te olyan vagy, mint én. Tudtam, hogy barátok leszünk - jelentettem ki baráti lojalitással. Köztünk már több volt, mint barátság... Mi testvérek voltunk!
- A halálom utolsó óráiban is gondolni fogok rád... Csak te fogsz járni az eszemben! Veled együtt akarok elmenni ebből a világból... Azt akarom, hogy veled együtt temessenek el... Azt akarom, hogy mindkettőnk neve legyen ráírva egy sírkőre!
- Ez nem buzis egy kicsit? - viccelődtem tréfásan. Még megmaradt a humorom az évek során. - Két férfi egy sírban? A házaspárokat szokták egy sírba tenni, nem pedig a legjobb barátokat.
- Nem baj, nálunk ez most így lesz! Veled fogok elmenni az Alternatív Világba. Ketten megyünk el... Csak Te és Én, Róbert... Csak mi ketten!
- Rendben. Egyetértek veled, tesó. De ha lehet, még ne beszéljünk a halálról. Viszonylag még sok van nekünk vissza, és nem olyan régen lettem szabad a börtönből. Most nincs kedvem a halálról beszélni, ugye érted?
- Megértem. Félre akarod tenni a negatív gondolatokat. Ez normális - sóhajtott.
- Axel, amikor megtaláltam a lelőhelyedet, azóta fel akarok tenni neked egy kérdést. Tizenhárom éve ezt a kérdést akarom feltenni neked - komolyodtam meg. Nem bírtam tovább a kérdéssel.
- Tudom, mire gondolsz.
- Mondd, miért? Miért nem jöttetek el értem? Miért hagytatok a börtönben? Miért nem látogattál meg? Gábor, Raleigh, az ikrek és a családtagjaim sem jöttek. SENKI NEM JÖTT HOZZÁM! - ordítottam könnybe lábadt szemeimmel. - Mondd, miért? Cserbenhagytad a legjobb barátodat, aki megtalálta neked Felíciát, és aki megmentett a Iszlám Állam kivégzésétől. Ha én nem lettem volna, az Iszlám Állam rég levágta volna a fejedet Mazdurakban - vádoltam meg jogosan. Axel elsüllyedt szégyenében. Jobban szégyellte magát, mint én, mikor még Felíciát kefélgettem.
- Tudom, Robi. Nem is értem, miért voltam ilyen veled... Annyira sajnálom...
- Tizenhárom évig csak rátok gondoltam! Nem bírtam már szó szerint aludni! Fizikailag tönkretettek a börtönben - vettem egy nagy levegőt mérgesen. - Verekedtem is rengeteget. Többször volt olyan, hogy majd’ megöltek a fegyencek. Tudod te, milyen rabokkal zártak össze? Gyilkosokkal, terroristákkal, pszichopatákkal, pedofilokkal, melegekkel, szatírokkal, eunuchokkal, és még sorolhatnám... Egyfolytában arra gondoltam, hogy mikor fogtok értem jönni. A cellám ablakából néztem a Csendes-óceánt, várva, hogy majd meg fogtok menteni, de semmi... Senki sem jött... Tudod, milyen rossz volt ez nekem?! - Hangom egyre agresszívabb és idegesebb lett. - Nem láttam az arcodat, a szép kék szemeidet, a barna hipszteres hajadat és a hangodat sem hallhattam! Azt a gonosz és szenvedéssel teli hangodat, mely elvarázsolta az embereket... Szerettelek... Te voltál a példaképem Gyuri után! Gyuri nem fogadott el, kihasznált, játszott az érzelmeimmel, DE amikor megismertem mind az ötötöket 2016 őszén, teljesen megváltoztam! Betegesen szimpatizáltam és rajongtam irántatok. Az ikrekkel szerettem bandázni és berúgni, Gáborral szerettem sportolni, Raleigh-vel szerettem gyilkolni a maffiát és fegyverekről beszélni, veled pedig minden létező dolgot szerettem... Te voltál a napsugár, mely reményt adott... Te voltál az én reményem, de nem... Csináltál két gyereket, elvetted Felíciát, és utána leszartál! Szartál a fejemre, Axel! Hagytál a börtönben rohadni! Miért nem látogattál meg? Ha legalább egyszer is eljöttél volna, már könnyebben kibírtam volna ezt a k**va tizenhárom évet! Vártam, hogy majd megvigasztalsz, vártam, hogy majd átölelsz, és azt, hogy őszintén szeretni fogsz, és barátként kiállsz mellettem, de nem... Csalódtam benned, Axel Osborne... Mélységesen csalódtam... - hibáztattam könnyeimmel küszködve. El is bőgtem magam, meg ő is pityergett sokat.
- Robi, én... én csak... - dadogott. Nem tudott mit kitalálni. Verejtékezett és sírt az izzadságtól és a bűntudattól. - Ezt elbasztam...
- Kurvára elbasztad! - fordultam el tőle, és többet nem hullattam érte könnyeimet. Nem érdemelte meg.
- Tudod, én nem akartam a családomat bajba sodorni miattad. Mindannyian házasok voltunk, és gyerekeink is voltak már... Ha most megtámadtuk volna a Zartaclát, a Coldflies, az FIB és az IAA ránk szállt volna! Megölték volna a szeretteinket és minket is. Mi nem amiatt hagytunk téged ott, mert leszartunk és nem szerettünk téged, hanem azért, mert a családunkat megölték volna - próbálta keresni a kifogásokat. Volt a szavában némi igazság, de azért nekem is igazam volt.
- Értem én, de akkor legalább meglátogattatok volna... Csak azt ne mondd, hogy ebben a tizenhárom évben nem volt olyan nap, hogy ne tudtál volna eljönni hozzám.
- Igazad van, de tényleg. Egyetértek veled. Rohadékok voltunk mind az öten! - ismerte be sajnálkozva.
- Igen, rohadékok voltatok... - Amint elhangzott tőlem ez a mondat, percekig csöndben voltuk, és néztük egymást, valamint iszogattuk a sört. Axel a lelkiismerete miatt itta, én pedig a csalódás és a stressz miatt.
- És most mi lesz? - tette fel a kérdést, megtörve a csöndet.
- Mi lenne? Semmi. - Vállat vontam. - Hazamegyek, és megpróbálok élni a családommal. Liza már nem haragszik rám, és a gyerekeim is szeretnek, csak Lyonel egy picit neheztel rám, de ővele is megleszek, vagy nem...
- Tudom, hogy mérges vagy...
- Persze, hogy az vagyok... Elbasztam az egész életemet. Ha Julietet vettem volna el, az életem jobb lett volna. A gyerekeim szeretnének, és nem kellett volna depressziósnak lennem, mert Liza mindig megcsalt. Az ágyamban csinálta mindennap más-más férfival. Szerinted ez milyen érzés volt nekem? Az ágyamban baszott idegenekkel, nekem meg el kellett tűrnöm. El is költöztem egy ideig - mondtam felpaprikázva.
- Ha Juliet már nem haragudna rád, elmennél hozzá és elvennéd őt?
- Asszem’, igen. Ha nem haragszik rám és nincs senkije, akkor elvenném. Gyereket már nem nemeznék, mert már középkorú vagyok, de az biztos, hogy megint megházasodnék.
- Segítek neked. Ennyivel tartozom a tizenhárom év miatt - ígérte meg.
- Hogyan segítenél?
- Megkeresem őt neked. Ha szerencsénk van, akkor nem házas, bár ki tudja.
- Ha házas, akkor békén hagyom, és ha vannak gyerekei, akkor is. Nem tenném tönkre az életét, de azt mindenképpen el akarom neki mondani, hogy még mindig csak őt szeretem. El akarom mondani neki, hogy sajnálom, hogy megcsaltam, és hogy a halálomig szeretni fogom őt - magyaráztam, eltervezve a jövőt.
- Szorítok neked, Robi. És ígérem, ezentúl nem hagylak cserben. Akárhányszor csak felhívsz, én felveszem a telefont, és elmegyek veled szórakozni.
- Axel, ne ígérj semmit. Nem tudok benned bízni - mormoltam egyhangúan.
- Vissza fogom szerezni a bizalmadat, meglátod. Segítek Julietnél, és újra boldog leszel, barátom.
- Gondolod?
- Nem gondolom, hanem tudom. Tudom, hogy boldog leszel újra, és hogy Juliet szeretni fog. Most tényleg segíteni fogok. Meghálálom azt a sok jót, amit értem tettél. Szent a béke? - emelte fel a sörösüveget, hogy összekoccintsuk.
- Szent a béke - viszonoztam a koccintást a béke jelében, lehúzva az utolsó kortyokat.

Pár héttel később visszautaztam Chicagóba, azonban Sevcsenko meghívott a fiaimmal együtt egy találkozóra a házában. A bajtársaim és a gyerekeim megtalálásáért elfogadtam a meghívást. A két legidősebb fiú előrementek az embereimmel, mégis a harmadik legényt és a lányomat otthon hagytam, mivel nem akartam, hogy egy maffiatalálkozóra látogassanak el, mert Jodie egy fiatal lány, Matthew meg csak tizenhét éves volt még akkor.

Lefürödtem, majd felöltöttem magamra egy barna bőrmellényt, egy fehér inget és egy fekete farmert. Egészen elegáns és öregemberes voltam. Jó ízlésem volt.

Elindultam gyalog a partira este nyolc körül. Sevcsenkónak gigantikus villája volt. Tele volt szökőkutakkal, gondosan nyírt bokrokkal és fenyőkkel. Ez az otthon olyan volt, mint egy nagy irodaház, csak Sevcsenko egy kicsit átalakította. Remek biztonsági rendszerrel volt felszerelve az építmény, sőt az orosz biztonságiak lézerkarabélyokkal járőröztek. Ember legyen a talpán, ki meg tudná őket ölni.

Az őrök beengedtek, habár a zene eléggé hangos volt. Sok szép fiatal lány is bekapcsolódott az összejövetelbe, de én nagyon aggódtam, mert tudtam, hogy Sevcsenko akar valamit tőlem, hiszen a harmadik világháború idején miattam elvesztették az oroszok a csatát. Oroszország jelentős területeket vesztett, melyek Ukrajnához lettek hozzácsatolva 2025 után. És még az a keserű helyzet is fennállt, hogy Lyonel le fogja égeti magát a lányok előtt, mégis jó hatással volt rájuk, amitől én nem voltam elragadtatva.

Belebotlottam a régi bajtársamba, a fekete bajuszos Charles Thompsonba. Charles 1996-ban született Angliában. 2017-ben ismertem meg őt, mikor még Afganisztánban voltam katona. Sokat harcoltunk együtt a tálibok ellen. Charles az évek során rendesen megöregedett. Fekete haja, fekete körszakálla és fekete pajesza jelentősen őszülni kezdett. Erősebb szőrzete volt, mint nekem. Charlesnak hatalmas szakálla volt; már nagyon régen nem borotválta. Mellesleg rendszerint öltönyökben és szmokingokban járt mindenhová. Most sem tett kivételt. Egy fekete frakkban díszelgett, hogy udvariasnak és intelligensnek tűnjön. Charlesban azért megmaradt egy kis gonoszság és agresszivitás. Zöldeskék szemeiből látszódott az ördögi természete. Ő volt a Snow bűnügyi család alvezetője, melyet Lizával való házasságkötésem után örököltem meg. Szóval, ja. Voltam már gengszter, gyilkos, katona, író, „terrorista”, bérgyilkos, sorozatgyilkos, fegyenc, FIB- és IAA-ügynök és filmproducer is, de hogy maffiavezér, azt egyáltalán nem gondoltam volna. Egy maffiacsaládnak én lettem a Donja, Charles pedig a helyettes, azaz az alfőnök volt, amíg a fegyházban rohadtam tizenhárom éven keresztül.

- Róbert, örülök, hogy látlak. Hiányoztál! – üdvözölt egy öleléssel.
- Te is hiányoztál. Tizenhárom év rendesen megváltoztatott, sokkal bölcsebb lettem - mosolyodtam el. Örültem, hogy újra láthattam Charlest. Igaz, vele nem voltam annyira jóban, mint Axellel, de azért Charlest is barátnak tartottam.
- Figyelj, ne haragudj, hogy Lyonel rossz útra tért. Trevor többet volt vele, mint mi. Tudom, erre nincs bocsánat, hiszen megígértük, hogy felneveljük a srácokat, de Trevor teljesen „beleszeretett” Lyonelbe... - szomorkodott, lehajtva fejét.
- Semmi baj. Nem a ti hibátok... Trevor egy idegbeteg, sajnos mindenre képes... - vártam egy kicsit. - Én inkább arra vagyok mérges, hogy hagytál rohadni tizenhárom évig! Legalább te jöttél el volna értem, de nem... Te is olyan vagy, mint Axelék...
- Robi, sajnálom... én... - akadozott meg. Ő is ugyanúgy viselkedett, mint Axel.
- „Sajnálom...” Jól van, te is úgy beszélsz, mint Gábor, Axel, Raleigh és az ikrek... - törődtem bele sorsomba. - Most figyelj rám! Hol vannak a fiaim? Beszélnem kell velük.
- Riley fent van az emeleten, Lyonel pedig a lányokat kergeti. Szerintem a WC-ben megtalálod, mivel ott szokott „beszélni” a csajokkal. Érted, „beszélni”? - csipkelődött kacarászva.
- Tudom, hogy dugni akar velük... - ábrándítottam ki cinikusan. - Megtalálom, és megkapja a magáét. Na, szevasz! További jó partit, és óvakodj az oroszoktól, sántikálnak valamiben - súgtam a fülébe gyanakodva.
- Kint nagyobb biztonságban vagyunk, mint bent. Figyelni fogunk! Ha támadnak, megöljük őket!
- Rendben, de Sevcsenkóval vigyázzatok... Helló - léptem el tőle, megközelítve a barna kanapékon ücsörgő Trevort, aki Mamival és Mami 2-vel, meg pár öregemberrel beszélgetett.
- És utána kiugrottam az autóból, mikor azt agyonzúzta egy nagy vonat! Aztán, BUM! - mesélte nevetve Trevor, azonban megzavartam nevetgélést.
- Trevor, hol van Lyonel? - tettem fel a kérdést türelmetlenül.
- Robika, hát te élsz? Nem haltál meg a börtönben? Szuper! Gyere, csüccsenj le, és szívd fel ezt a fehér szart... - nevetett fel a részeg férfi, miközben felszívta az üvegasztalon lévő kokaint.
- Trevor, ne húzd az időt! Beszélnem kell a fiaimmal! Hol van Lyonel?!
- A WC-nél a kurvákkal - hencegett mosolyogva. A büszkeség jobban leolvasható volt öreg és ráncos arcáról, de azt csodálom, hogy hetvennégy évesen is toppon volt.
- Kösz, te barom. - S azzal indultam is el tőlük, de Mami megállított.
- Robika, tizenhárom éve nem hallottam felőled! Tudtad, hogy száztizenkettő éves lettem? - fitogtatta „képességeit”.
– Tudtam, örülj neki... Bár szerintem pár hét, és már úgyis meghalsz a klónoddal együtt, szevasz...
- Például úgy, mint a te Achilles mestered? - gúnyolódott, így visszafordultam ingerülten.
- Mondd ki még egyszer, és megöllek! Achilles egy tiszteletreméltó ember volt, veled ellentétben. Ő csak ötven-hatvan évet élt, te pedig itt drogozol száztizenkettő évesen a hasonmásoddal, hát nem furcsa?
- Mivel epszilonisták vagyunk. Aki tagja ennek a vallásnak, az billió éveket fog élni. Látod, ha a mestered is epszilonista lett volna, akkor még most is itt lenne, de én átsegítelek! Minden este elérhető vagyok egy kicsi kávéra. - Mami egy csókot küldött a levegőben, de én akkorát bevágtam neki, hogy kitört az a retkes fogsora, mely az amfetamintól bűzlött.
- Mondtam, hogy ne vedd szádra Achillest! Te egy büdös ribanc vagy, Mami! Menj, és verekedj Mami 2-vel, elvileg ’53-ban temiattad ölték meg a pasiját... Ég veled, szipirtyó... - A mondat végére az idősebb banya ráugrott a fiatalabbikra, és verekedésbe fojtották le haragjukat. Vicces látvány volt, de a fiam jobban izgatott.

Megtaláltam Lyonelt, aki egy fekete, majdnem földig érő mellényt viselt egy szürkésfehér izompólóval, a dzseki pedig belülről piros színű volt. A mellény bal vállánál Nagy-Britannia zászlaja szerepelt, jelezve ezzel, hogy Angliából származik a gönc. Érdekesség, hogy ezt a szerkót még én vettem egy londoni bevetésem alatt 2025-ben. Ki nem állhattam ezt a maskarát, irritáló volt. Csakis egyszer hordtam, majd egyből beraktam a szekrényembe, és azóta nem vettem elő. Ezen kívül a hajviselete botrányos volt. Elöl meghagyta a fekete haját, az oldalán pedig levágta. Ez egyáltalán nem volt pávás és hipszteres hajstílus, hiszen Lyonel hajviselete nagyon hasonlított a faux hawkra. Undorítónak és gusztustalannak tartottam, bár lehet, hogy velem volt a baj, mert régen apám is ilyen hajat akart nekem, de az kétségtelen, hogy Lyonelnek nagyon jól állt a faux hawk. Szerintem Axelnek is jó lett volna, csak neki frufruja is volt.

Lyonel egy hosszú, fekete hajú nő társaságában volt. Jól nézett ki, nekem is tetszett a fiatal csaj, mert kicsit Felíciára emlékeztetett, akivel lefeküdtem 2016. november 14-én. Volt ízlése a gyereknek, de ő mégis egyfolytában kefélt. Nem volt olyan hét, hogy ne feküdt volna le valakivel.

Gyors ütemben futottam feléjük, de már késő volt. Megcsókolták egymást. Megálltam, és megvártam, míg befejezik.

- Bránermaister, öt perc múlva várlak az emeleten, beszélnünk kell! – mondtam határozottan.
- Fater! Minek zavartál meg? Sebaj, késni fogok. Tíz perc, és ott leszek. Megyek a WC-be unokát csinálni neked - válaszolta vidáman. El voltam keseredve tőle.
- Ly, hagyd ezt abba! Az apád vagyok! Megtiltom, hogy kurvákkal legyél! Leégeted a családunkat! Amúgy is te több lánnyal kefélsz egyszerre - oktattam ki, hogy legyen egy kis felelősségtudata.
- Tessék, te másokkal is csinálod egyszerre? És így akarsz velem dugni?! – méltatlankodott a leány.
- Jaj, ne higgy neki! Rajtad kívül nincs senkim, bébi. Szeretlek. Menjünk, azt dugjunk egy tíz percet.
- Nem mentek sehová!
- Azt miért nem? Nem vagyok már gyerek, hogy megtiltsd nekem, hogy mit csináljak!
- Az apád vagyok, Lyonel!
- Nem vagy az apám... Nem tartalak annak!
- Egyébként látom, tetszik a régi hacukám – tértem el a témától, mert nem akartam veszekedni vele.
- Jaja, nagyon szuper. Nem is értem, hogy miért nem hordtad. A csajok ezt a divatot szeretik, nem úgy, mint a te katonai szarságaidat! – kérkedett.
- Amúgy érdekes frizurád van, de azért jól nézel ki... Tetszetős selyemfiú lett belőled, de ezt akkor sem teheted!
- Azt teszek, amit csak akarok!
- Nem hinném... nem hagyom, hogy fattyakat nemezz! Felejtsd el! Hagyd itt ezt a libát, és gyere beszélgetni, mivel a bátyád már fent vár bennünket. Gyere! – biztattam, de akárcsak az anyja, makacs volt ő is.
- Hagyjál már! Tíz perc, és jövök. Csak elvégzem a dolgomat a csajommal, oké?
- Nem! Nem teszed ezt a családunk hírnevével! – A végét már hisztérikusan ordítottam.
- Te beszélsz a családunk hírnevéről?! Te, aki magára hagyta a gyerekeit?! Nem voltál sohasem jó apa! Már régen meg kellett volna halnod! Szard össze magad! – ordított fel.
- Értetek tettem! Meg kellett ölnöm a nagybátyátokat, mert máskülönben megölte volna az anyátokat! De Liza mégis leszart engem, nem sajnált, mikor bebörtönöztek tizenhárom évre! De most bepótoljuk az elvesztett éveinket, Lyonel! Te, Én, Riley, Matthew és Jodie. Mindent bepótolunk közösen! Érted?! Szeretlek téged, a fiam vagy! Fogadj szót, és gyere! AIDS-ben fogsz meghalni, ha ezt tovább folytatod! Kérlek, gyere! - bölcselkedtem, ennek ellenére nem hallgatott rám.
- Sajnálom, fater! Nem foglalkoztál velünk! Kétéves koromban elmentél Chicagóba, utána két év elteltével visszatértél, de megint elmentél háborúzni, majd négy évig neveltél engem. Bocs, de nem! Takarodj innét! Bárcsak meghaltál volna a háborúban vagy a börtönben... Gyűlöllek... - mondta őszintén, majd megindult a WC-be a repedtsarkúval.

Nagyon kiborított, nem tehettem semmit. Rossz apa voltam, és ezen nem változtathattam. Igaza volt Lyonelnek. Énmiattam lett ilyen. Mégis a biztonság kedvéért visszaszóltam neki.

- Azért gumit használj! - harsogtam.
- Az meg mi? - tudatlankodott, és becsukta maga mögött az ajtót.

Fellépcsőztem az idősebbikhez. Riley sokkal jobban öltözködött, mint az öccse. A fekete öltönye és a fekete kalapja is ezt bizonyította. Egy időre megálltam, és felszólítottam.

- Riley - szóltam hozzá kedves hangon. A fiú megfordult, és átölelt.
- Apa - súgta a fülembe nyugodtan, majd sírva fakadt. Ugyanolyan érzések voltak bennem, mint mikor Axellel találkoztam.
- Ne sírj. Itt vagyok, többé nem megyek el, fiam.
- Nem hagylak el többé! Nem hagyom, hogy újra börtönbe kerülj!
- Nem fogok, ígérem. - Elengedtem, és beszélgetni kezdtünk.
- Matthew és Jodie nem jöttek?
- Nem, otthon maradtak mindketten. Nem akartam, hogy ők is itt legyenek.
- Jól tetted, hogy nem hoztad őket. Matthew még gyerek, Jodie pedig egy fiatal lány - állt meg egy szösszenetre. - Most látlak csak másodszorra szabad emberként. Miért nem látogattál meg bennünket az első találkozást követően?
- Rendeztem a tartozásaimat... - dörmögtem, lenézve az épület tetejéről a biztonsági korlát mögül.
- Elég magas... - mondta Riley, hogy azért mégiscsak mondjon valamit.
- Találkoztam Gáborral, Raleigh-vel és az ikrekkel - tértem el a tárgytól.
- Tudom, azt már mesélted.
- Ja, és Axel bácsikátokkal is találkoztam Liberty Cityben.
- És mit mondott? - kíváncsiskodott.
- Beszélgettünk, meg felidéztük a régi emlékeket, aztán ettünk is egy jót. Örültem a találkozásnak. Annyi év után végre láthattam az arcát és hallhattam a hangját. Szeretem még mindig Axelt, hiába hagyott a börtönben... nem tudok haragudni rá, mert még mindig a legjobb barátom - közöltem vele tiszta szívből.
- Különben bocs, hogy mi sem látogattunk, de anya nem engedte - sajnálkozott bűnösen.
- Megértem, nincs ezzel semmi baj. Mindennap az eszemben voltatok. Gondoltam, hogy anyátok nem fog majd engedni titeket a börtönbe. Megértem, hidd el - veregettem meg a vállait.
- De ugye nem haragszol?
- Nem haragszom, ahogyan a régi barátaimra sem. Már nem érdekel, mi volt a múltban... a jelen érdekel!
- Sokat változtál... - állította büszkén. Tisztelt és szeretett engem.
- Tényleg?
- Igen. Rengeteget. Sokkal bölcsebb lettél, apa.
- Kösz, ez jólesik tőled.
- És Axel bácsi miket mondott még? - kérdezte érdeklődve.
- Beszéltünk a családunkról és az érzelmeinkről, majd megkérdeztem, hogy miért nem jöttek el értem, és meg is vádoltam. Persze elsírta magát, és furdalta is a lelkiismerete, de már nem haragszom rá; kibékültünk. Lényeg, hogy mindketten újból barátok lettünk, és élvezzük az életet.
- Jól tetted, hogy rendezted a dolgaidat Axellel.
- Igen, Axel nagyon jó ember. Ha láttad volna fiatalon. A lányok haldokoltak érte, mert egyben rosszfiú, hipszter és modell is volt. Csak hát nem voltak barátai és barátnője sem volt. Axel csak tanult és utazott éveken keresztül, az apja meg meg sem látogatta, csak egy üveg whiskyt küldött neki a tizenhatodik születésnapjára. Rossz érzés volt ez neki... Az egyetlen dolog, amit szeretett csinálni, az a modellkedés és a színészkedés volt. Az általános iskolában ő színdarabokban játszott, és az volt a vágya, hogy modell és filmsztár legyen, és az lett, hála nekem. 2011-ben aztán az apja visszahívta őt Chicagóba, mert haldoklott. Axel elutazott a szülőföldjére, és beszélt a haldokló apjával, majd az apuka meghalt, Axel pedig nem érzett semmit. Nem szerette az apját és nem is utálta, hiszen nem ismerte igazán. Aztán megkapta a fater vagyonát és Chicago alpolgármestere lett, de ez nem tetszett a bácsikájának, Pegasusnak. Később Axel megismert egy nála négy évvel idősebb hosszú, fekete hajú lányt, Felíciát. Istenem, Felícia milyen szép volt régen... Volt alkalmam megtapasztalni - nevettem fel Rileyval egyszerre, mert ő is tudta, hogy lefeküdtem Felíciával. - Végül egymásba szerettek. Axel sokat udvarolt neki, végül megkapta Felíciát, és sokat is szerelmeskedtek, mely tudod te is, hogy mihez vezetett...
- Igen, tudom.
- Ha tudnád, milyen szép szerelmük volt. Sohasem láttam még ilyen szenvedélyekkel teli szerelmet... és most meg mi történt? Megöregedtek. Felícia most októberben lett ötvenöt, Axel meg már ötvenegy éves. Bassza meg, elment az idő! Jövő héten leszek negyvenöt, és kezdem érezni, hogy én is meg fogok öregedni. Kurvaélet! - mérgelődtem. - Örülj, hogy nagyon fiatal vagy még. Annyira lennék újra annyi idős, mint te. Kár, hogy elbasztam az egész életemet...
- Apa, ne vedd magadra, nem a te hibád volt...
- Tudom, Riley, tudom... de akkor is elbasztam tizenhárom évet!
- Beszéljünk inkább valami másról, oké? Például Lyonelről. Mi a véleményed róla? - terelte el a szót. Gondolom, kellemetlenül érezhette magát.
- Tiszteletlen, beképzelt, neveletlen, bunkó és arrogáns páva.
- Megmutatta az igazi arcát?
- Meg... Találkoztam vele lent. Eléggé udvariatlan volt.
- Az új csajával randizgatott, ugye?
- Igen. Szép lány volt, de nem illik a fiamhoz! Kissé Felíciára emlékeztet a hosszú, fekete haja miatt.
- Lyonelnek már több száz nője volt...
- Hallottam róla. Amúgy tényleg igaz, hogy pár héttel ezelőtt Lyonel két prostituált társaságában volt? – kérdezősködtem idegesen.
- Igen. Ha akarod, elmesélem részletesebben, hogy mit művelt velük.
- Mesélj.
- Tehát - kezdett bele színpadiasan -, Lyonel aznap este egy sztriptízbárban járt, ahol kifigyelt magának két táncoslányt. Megtetszett neki a látvány, és együtt elhagyták az épületet. Kimentek, beinvitálta őket egy taxiba, és... - folytatta nagy undorral -, bent, a taxiban lecumizták Lyonelt! - nyerített derűsen, ám ezen én nagyon elszomorodtam.
- Mi van?! Te jó ég! És ezt mind végignézte a sofőr? - álmélkodtam tátott szájjal.
- Inkább végighallgatta - nevetett újra.
- Nem értem, ezen miért kell nevetni... inkább szomorkodni kéne...
- Ugyan, a fiad már többször is csinálta. Sőt, én is csináltam.
- Hány évesen vesztettétek el a szüzességeteket? Őszintén válaszolj!
- Tizenhét. Tizenhét évesek voltunk mindketten.
- Bravó, örülök neki... - hánykódtam az undortól.
- Nyugi, nem szajhától vesztettük el. - Hangja sokkal békésebb lett.
- Igen? Akkor mégis kitől vagy kiktől vesztettétek el? - óbégattam, miközben megvakartam őszülő szakállamat.
- Lyonel egy KRESZ vizsgáztatótól, én pedig... - akadozott meg.
- Lotyó volt?
- Nem. Kedves lány volt, csak hát eléggé bonyolult a kapcsolatom vele...
- Szakítottatok?
- Inkább csak szünetelünk.
- Értem. Jó, ha van egy kis szünet egy párkapcsolatban, de jegyezd meg: ha őt szereted igazán, sohase csald meg! Én egyszer elkövettem ezt a hibát Julietnél, és nem fogadott vissza - tanácsoltam neki tapasztaltan.
- Nyugi, nem csalom meg.
- Akkor jó - könnyebbültem meg. Nem akartam neki olyan életet, mint ami nekem is volt. - De most ne tereljük el a szót. Lyonel mit csinált azzal a két libával?
- A taxizás után elmentek egy vidámparkba, ahol beszálltak egy óriáskerékbe. Levetkőztek mindhárman, szexeltek, majd újból leszopták Lyonelt. Miután végeztek, Lyonel beengedte őket a te régi lakókocsidba, és dugtak egyet - mesélte röhögve. Nagyon felkaptam a vizet, mikor meghallottam, hogy a lakókocsimban csinálták. – És aztán...
- Ne is folytasd tovább! Nem akarom hallani! Viszont az nagyon kiborított, hogy pont a lakókocsimban történt a dolog...
- Én tényleg nem értem, hogy mit szeretsz abban az öreg lakókocsiban.
- Csupán szép emlékek kötnek hozzá, ennyi.
- Jól van. Hallod, szerintem menjünk haza. Már fáradt vagyok, szóval szóljunk annak a bránermaisternek, és húzzunk haza!
- Jó ötlet. Várjál, felhívom Matthew-t, hogy küldjön értünk egy sofőrt. Gyalog jöttem, szóval. - Elővettem a zsebemből a régen használt zöld iFruitomat, és tárcsáztam a névjegyzékemből. – Figyelj, küldjél értünk valakit, mert nem akarunk gyalogolni.
- Rendben! – intézkedett.
- A gépnél vagy? – kérdeztem, de alapból tudtam a válasz. – Hát persze, hogy ott vagy. Rendelj pizzát az interneten, szeretnénk egy jót enni! Mindjárt hazaérünk. Ciao – bontottam a vonalat.
- Mizu, bátyus és Róbert „Axelbaszó” Bock, avagy fater? – zavart meg minket Lyonel, aki éppen egy cigarettacsikket tartott a kezében.
- Te meg mit csinálsz azzal?! – kiáltottam rá.
- Ezzel? Szeretném elszívni.
- Nem fogod! - Közelebb lépett hozzám, így jónak éreztem az alkalmat, hogy elvegyem tőle. Miközben beleszívott, gyorsan kivettem a kezéből, és ledobtam a károsító szert a tetőről.
- Te meg mit csinálsz?! – rikácsolt.
- Megmentem a fiamat a tüdőráktól.
- Te teljesen megőrültél?! Hülye f*sz! – káromkodott, így összeszorultak ökleim, és már lendítettem is kezemet, de nem ütöttem meg, mert nem akartam.
- Nem ütlek meg. Sohasem emeltem rád kezet, és nem is fogok.
- Felőlem megüthetsz, de akkor visszaadom – vágott vissza flegmán.
- Lyonel, légy tisztelettudóbb apánkkal! Ő hozott minket a világra! – cseszte le Riley szemrehányóan.
- Engem Trevor hozott a világra, Trevor az apám! – játszotta tovább a hülyét, és már alig bírtam ki, hogy ne üssem meg.
- ÉN vagyok az apád! – üvöltöttem rá, mint az őrültek.
- Ne ordibálj már! Este van! – kiáltott fel idegbajosan.
- ÉS?! Esküszöm, olyan vagy, mint a bátyám, James! Ő is ugyanolyan tékozló és gazember volt, mint te. Elköltötte apám pénzét, és részegen vedelt az utcán, sőt te is ezt teszed... Ez is bizonyítja, hogy Jamesre hasonlítasz.
- Az meg ki? – tudatlankodott.
- Előbb mondtam el, te idióta! Igaz, már régen nem hallottam felőle, ahogyan az öcsémről, Gerryről sem.
- Nem ismerem őket, szóval nem jelent ez semmit! Trevor az én apám.
- Trevor sohasem volt anyáddal, csakis én voltam vele, tehát az apád vagyok. Trevor egy senki, csak egy közönséges gyilkos... Ez is az én hibám, hogy rosszul neveltelek. Engedtem, hogy Trevorral barátkozzál – dörgöltem a fejéhez a tényt. Sajnálatos módon nem tudtam észhez téríteni.
- Akkor sem szólhatsz bele az életembe, bár azt csodálom, hogy nem is kérdezted, hogy mit csináltam az előző csajommal.
- Mit csináltál vele? – Fáradtan rákérdeztem. Ásítottam is egy nagyot.
- Nem feküdtem le vele! Elzavartam, mivel tudtam, hogy felszedek egy normálisabb csajt. Hát nem szuper?
- És ez a jó hír?
- Mé’, nem az?
- Az attól függ, mi számít jónak.
- De egy régimódi f*sz vagy... Istenem... - szégyenkezett.
- Mondd ki még egyszer, hogy régimódi vagyok, és szétütlek! Keménygyerek vagyok ám én. Voltam Afganisztánban és Irakban, sőt tizenhárom évig raboskodtam a Zartaclában! Ne hidd azt, hogy te vagy itt a világ ura!
- Akkor ne legyél már ennyire gyökér. Szégyellem, hogy az apám vagy! - iszonyodott el.
- Lyonel, fejezd be! - szidta le a bátyja, Riley.
- Te ne szóljál be nekem, hülyegyerek!
- Az öcsém vagy!
- Kit érdekel?!
- ELÉG! - csendesítettem le őket. - Figyelj, Lyonel. Én nem utállak téged. A fiam vagy, és szeretlek. Annyi év után végre bepótolhatunk mindent. Azt tervezem, hogy kiadom a börtönben megírt regényeimet, és filmet is akarok készíteni belőlük!
- Tényleg? - képedt el Riley, bár Lyonelt látszólag nem érdekelte.
- Igen. Eladom a jogokat az ikreknek és Axelnek is, mert ők filmsztárok. Elmondtam nekik, hogy újra filmeket akarok csinálni, és támogatnak. Korábban voltak már közös filmjeink. Ilyen volt az Ifjú Róbert Bock kalandjai I, II és III, illetve az Ikrek csókja. De azokat ti is láttátok már.
- Ja, jó szarok voltak! - csúfolódott Lyonel, mintha ez olyan természetes lett volna tőle.
- Igen, és miért is? Indokold meg, mert amíg csaj azt fogod mondani, hogy szarok, addig alaptalan lesz a „véleményed”. Indokot kérek, bránermaister!
- Indokot kérsz? Igen?! Rendben, azért szarok a filmjeitek, mert mindegyik rólad szól!
- Az ikrek csókja nem rólam, hanem az ikrekről, az Adams családról és Axelről szól. Érdekesség, hogy megtörtént események alapján játszódik. Axel és az ikrek megengedték, hogy felhasználjam az eredeti nevüket, sőt mindenki megengedte! Benne van, hogy Axel hogyan hódította meg Felíciát, és az ikrek kamaszkoráról is tudhatunk meg dolgokat. Az ikrek csókja a 2010-es évek problémáival foglalkozott, ezért is lettem elismert író! Mindenki szerette a regényeimet, és ezt jobban tetézte az, hogy film is készült belőle a 2020-as években!
- Tudom, nem kell elmondanod. Láttam azt a szart a három „IRBK”-val együtt!
- Tudod, mit? Majd akkor szarozd a műveimet, ha te is olyanokat fogsz majd csinálni, mint én! Gyerünk, írj olyan jó regényeket, mint én! Mi több, csinálj belőlük filmeket is! Gyerünk, Lyonel, előtted az egész élet!
- Hagyjál. Nem érdekel engem az írás és a filmforgatás. Engem az éneklés és a motorozás érdekel! A rock az életem! - védte álláspontját.
- Mi? Ez komoly? Te tudsz énekelni? - csodálkoztam el. Büszke voltam Lyonelre. Ezt én tényleg nem gondoltam volna róla.
- Igen! Rockzenéket írok, és egy albumon dolgozom a haverjaimmal.
- Büszke vagyok rád, fiam! - öleltem át. - Végre elértél valamit! A tanulás nem nagyon ment neked, de azt nem gondoltam volna, hogy az éneklésben sikereket fogsz elérni! Amint kiadod a lemezeidet, megveszem az összeset! Számíthatsz rám, Ly! - Egyre szorosabban öleltem, de ő ellökött magától.
- Hagyjál már békén, nem vagyok a fiad! Nem tartom magam annak! Nem kell megvenned a lemezeimet! Szarok rá, hogy mit csinálsz...
- De én szeretlek téged, Lyonel. Könyörgöm, ne legyél ennyire tiszteletlen, mégiscsak az apád vagyok! Én támogatlak mindenben, Ly.
- Nem érdekel! Maradj tőlem távol! Kiadok egy csomó lemezt, és sok nőt fogok megbaszni, mert k**va gazdag leszek! Yeah!
- Hülye vagy! Nem nemzel faggyúkat! Amíg én élek, addig senkit sem fogsz megdugni! És az én házamban, illetve a lakókocsimban nem akarok kurvákat látni, megértetted?! Bordélyt varázsolsz az egész házamból!
- Az a rohadt lakókocsi hogy lenne már ház?! Nem használta senki, így bevittem az örömlányokat, akik hamar felvidítottak, azonban elaludtam, és kiraboltak. Reggel aztán a Weazel News híradójára keltem fel, mert bekapcsolva hagytam a TV-t. Meglepődtem, mert te szerepeltél a híradásban, ahol említették, hogy kiengedtek téged a diliházból.
- Az nem diliház, hanem börtön!
- Nem mindegy az neked? Ja, a legjobbat még nem mondtam. Pár perccel később egy fiatal lány kopogott be az ajtón, és ordibált. Kinyitottam sietve, persze meztelenül voltam, így látta a „szerszámomat”. Basszus, abban a pillanatban szerelmes lettem belé! Meg sem hallottam a könyörgését. Valami segítségnyújtásról dumált, valamint a terroristákról, hogy támadnak. Felöltöztem, és kicsináltam a gengsztereket, aztán megkedveltem a csajt. Sokat dumáltunk, de még nem történt meg a csók. Majd még igyekszem, azt nagypapa leszel!
- Valakinek nagyon élénk fantáziája van – cikizte ki Riley az öccsét.
- Nem hazudok! Tényleg terroristák voltak...
- Egy amerikai nagyvárosban terroristák? Ugyan már... én öltem terroristákat Afganisztánban és Irakban, de te nem! Gondolom, valami utcai banda lehetett.
- Hát nem voltak azok! Esküszöm, hogy terroristák voltak, sőt al-Kaidák meg tálibok! – vitatkozott velem hisztizve.
- Az al-Kaidákat és a tálibokat már megöltem, de nem rossz próbálkozás...
- Dögölj meg! Milyen apa vagy, hogy nem hiszel a fiadnak?!
- Na, már az apád vagyok? Ó, de gyorsan észbe kaptál – lepődtem meg ironikusan.
- Jól van! Harc, hát legyen harc... Ha eljön az ideje, a saját kezemmel foglak megölni, apa! – Azzal pedig a kijárat felé vette az irányt dühösen.
- Most meg hová mész? – kurjongattam feléje.
- Elmegyek, nem bírom tovább!

Lyonel megpróbált volna elmenni, de megjelent a tetőn három orosz gengszter, akik megzavartak bennünket. Megkérték, hogy menjünk le, mert Sevcsenko beszélni szeretne velünk. Mi azonban nem hallgattunk rájuk, mert tudtam, hogy készülnek valamire. Egy hosszas vitát követően az egyik bűnöző becélozta Rileyt, és lőtt. Az idő belassult körülöttem, és ellöktem magamtól a fiút. Kifeküdtem a földre, és becsuktam szemeimet. Mindenki meglepődött, és mikor éreztem, hogy eljött a leszámolási idő, előrántottam a farzsebemből a lézer M1911 pisztolyomat, amellyel fejbe lőttem a célpontjaimat. Feltápászkodtam és megmutattam az ifjúknak a lézerálló mellényemet a barna bőrmellényem és a fehér ingem alatt. Utána átkutattuk a holttestek zsebeit, felvettük fegyvereiket és megindultunk, hogy megöljük Sevcsenkót és cinkosait.

[Kiscserko]

WTF az a Bloody Mary-s jelenet? Nos, elolvastam az első felét a 2. Bevezetőnek. A parlamenthez most értek be.
Van ott az a hülye BM-es jelenet, mi az isten? Meg ott lassan pornójelenet készült a csajjal "Hogy lehet így kinézni, úristen váltsatok már stílust; így nem vagytok az eseteim." Itt már röhögtem Nem gondoltam, hogy viszontlátom még ezt a jelenetet ilyen formában Albert Potter kedvenc jelenetem Nagyon nem illett a részbe, de vicces volt. Kemény vagyok Huncut Picúr néven találsz meg a facebookon Haláli az a sorozat! Csak kár, hogy mióta nyár van, nincs új rész. Na mindegy, visszatérve= szerintem nem szép dolog a másolgatás, meg munka sincs benne sok, de azért ez vicces volt

Maga a rész, meg a hossza= Hihetetlen! Gyakran el se hiszem, hogy ugyanaz az ember vagy, aki a GTA Chicago-t írta! Azt is imádtam(amúgy nem olvastam volna), de a fejlődést nem lehet leírni! És bocs, hogy ennyire le vagyok maradva, ezt mondom King-nek, Nox-nak és Hessa-nak is. Ritkán keveredek úgy, hogy épp ennyi időm, meg kedvem is van olvasni, de pótolom

Szerk: Bocs, félreírtam a neved, nem King-nek üzenem, hanem Kingi-nek

Szerk: Végigolvastam. WTF?! Thruth szeretkezett a csibékkel? Hogy kerül a város közepébe egy hatalmas szakadék, egy ló, meg egy kötél, amin át tud csúszni? Meg a Haky-s jelenet. WTF?! Jó az egész történet, és nagyon egyedi ezektől a WTF pillanatoktól Így tovább

[NikitaDragovich]

WTF az a Bloody Mary-s jelenet? Nos, elolvastam az első felét a 2. Bevezetőnek. A parlamenthez most értek be.
Van ott az a hülye BM-es jelenet, mi az isten? Meg ott lassan pornójelenet készült a csajjal "Hogy lehet így kinézni, úristen váltsatok már stílust; így nem vagytok az eseteim." Itt már röhögtem Nem gondoltam, hogy viszontlátom még ezt a jelenetet ilyen formában Albert Potter kedvenc jelenetem Nagyon nem illett a részbe, de vicces volt. Kemény vagyok Huncut Picúr néven találsz meg a facebookon Haláli az a sorozat! Csak kár, hogy mióta nyár van, nincs új rész. Na mindegy, visszatérve= szerintem nem szép dolog a másolgatás, meg munka sincs benne sok, de azért ez vicces volt

Maga a rész, meg a hossza= Hihetetlen! Gyakran el se hiszem, hogy ugyanaz az ember vagy, aki a GTA Chicago-t írta! Azt is imádtam(amúgy nem olvastam volna), de a fejlődést nem lehet leírni! És bocs, hogy ennyire le vagyok maradva, ezt mondom King-nek, Nox-nak és Hessa-nak is. Ritkán keveredek úgy, hogy épp ennyi időm, meg kedvem is van olvasni, de pótolom

Szerk: Bocs, félreírtam a neved, nem King-nek üzenem, hanem Kingi-nek

Szerk: Végigolvastam. WTF?! Thruth szeretkezett a csibékkel? Hogy kerül a város közepébe egy hatalmas szakadék, egy ló, meg egy kötél, amin át tud csúszni? Meg a Haky-s jelenet. WTF?! Jó az egész történet, és nagyon egyedi ezektől a WTF pillanatoktól Így tovább

Éppen most értem haza egy temetésről, és a kommented végett sokkal vidámabb napom lett.
BM-s jelenet? Volt olyan? (Már nem emlékszek rá )
Pornójelenet a csajjal? Nem, az csupán egy ártatlan, érdekből történő csók volt.

Igen, azt tényleg az Albert Potterből vettem. Tudod, az öcsém nyaggatott, hogy nézzem meg az Albert Pottert, és mikor megnéztem, nagyon viccesnek találtam, így kénytelen voltam beleírni. Bár mostanában vannak új részek a YouTube-on.

Bizony, ugyanaz az ember vagyok, aki a Chicagót írta. Borgiának és Viking (Nox) mesternek köszönhetem, hogy sokat fejlődtem.
Semmi baj, ennél még úgyis hosszabb részek lesznek.

Ne!!!!! Már megint Kingi lettem? Hessa is folyton így szólított. Kár, hogy Hessa többé nem olvashatja a történeteimet...

Hát, elég beteg gondolataim vannak...

Örülök, hogy tetszik! Ennek ellenére le kéne szoknom a "WTF?!" jelenetekről, mert a történetemet senki sem fogja komolyan venni. Hessa is megemlítette, hogy nagyon elhatárolódom a realitástól! (Mami, csibetelep, Bloody Mary, stb...)
Szerinted legyenek egy kicsit komolyabbak és akciódúsabbak a történeteim?

Egyébként mivel szóba került az előző történetem, szeretném megemlíteni, hogy teljesen újradolgoztam a Chicagót! Hessának már mutattam az ötleteimet, és tényleg nem lesz GTA IV-es koppintás! Róbertem nem a gazdagság miatt fog elutazni Chicagóba, mivel az már megvan neki Los Santosban, hanem... (Ezt nem árulhatom el! Aki kíváncsi rá, az dobjon nekem egy privátot és elküldöm neki a teljesen újraírt Chicagót!)

Emellett a napokban érkezni fog egy általam készített artwork (fan art) a Revenge of Snow Brothers DLC történetemről! Ám ne számítsatok valami "nagy" munkára, mert ez az első fan artom, tehát nem lesz valami "hüü, de jó".