http://kepfeltoltes.hu/130813/GTAVNikit ... es.hu_.jpg
8. Fejezet: Maffiajáték
Miután kimentem a szobámból, összetalálkoztam a konyhában Michaellel, aki éppen kávét ivott és újságot olvasott az asztalnál ülve. Fáradt szemekkel és letört arccal kortyolgatta a forró mannáját. Láttam rajta, hogy a felesége és a gyerekei kikészítik, így megsajnáltam, majd leültem vele szembe. A megszokott piros inge és a fekete nadrágja volt rajta, én pedig a kék pólómban és a fehér bokszergatyámban voltam.
– Jó reggelt, Michael – szóltam hozzá udvariasan.
– Neked is, Róbert – válaszolt egyhangúan. Szegény nagyon szomorú volt. Bánatosan olvasta az újságot.
– Hogy vagy?
– Szerinted? – Hangja mély gúnnyal keveredett. – Amanda az agyamra megy a gyerekekkel együtt, sőt a TE ördögfiókáid is idegesítenek!
– Figyelj, sajnálom! Nem akartam őket rátok erőltetni, de én nem tudom felnevelni a rosszcsontokat, hiszen alig vagyok tizenkilenc – magyarázkodtam sajnálkozva. Kissé kínosan éreztem magam. Igaza volt Michaelnek.
– A korod ellenére mégis lefeküdtél Lizával, és megkérted a kezét.
– Tudom. – Lehajtottam fejemet. Most már megbántam, hogy eljegyeztem Lizát.
– Annyira fiatal vagy még, Robi. Miért? Mire volt ez jó? Élj inkább! Ne házasodjál meg ilyen hamar! Tapasztalatból beszélek.
– Miért? Te hány évesen házasodtál meg?
– Huszonhat voltam, mikor elvettem Amandát.
– Értem. Hát akkor már nem voltál annyira fiatal... – böktem oda, majd rápillantottam Michael újságára. – Mit olvasol amúgy?
– A szomáliai terroristákról olvasok. Érdekel?
– Ja, hallottam már a terroristákról. Al-Kaidák, tálibok, mudzsahedinek, Iszlám Állam, Boko Haram, Jemaah Islamiyah, Abu Sayyaf, Al-Shabaab, és még sorolhatnám...
– Azt a, te így tudod a nevüket? – hökkent meg, megtörve ezzel a bánatát.
– Ja, Leandros haverom sokat mesélt róluk. – Felálltam, kinyitottam a hűtőt, kivettem egy sört, majd visszaültem a székemre. – Köcsögök ezek a terroristák, utálom őket, Michael.
– Mindenki utálja őket...
– Főleg ti, amerikaiak – kortyoltam bele az italomba. – Az iszlám vallással nincs is baj, csak ezek a gyökér fanatisták mindent elbasznak! Az iszlám erkölcsileg nagyon tiszta vallás. Tetszik, hogy fontosnak tartják az erkölcsöt, csakhogy az amerikaiak máshogy állítják be őket. Olajat lopnak, érted?
– Én is amerikai vagyok, Róbert – szögezte oda picit mérgesen.
– Tudom, Michael, ne haragudj. Én nem téged akarlak megbántani ezzel, csupán elmondtam a véleményemet.
– Amúgy itt az írják, hogy az Al-Shabaabot támogatja az al-Káida, ezért ennyire erősek Szomáliában – mutatott rá az újságcikkre, hogy jobban kibeszéljük a témát.
– Az al-Káida mindegyik terrorszervezetet támogatja, kivéve az Iszlám Államot. Megszüntették a kapcsolatukat. Korábban szövetségesek voltak, de ennek a szövetségnek hamar vége lett, mert az Iszlám Állam önállósulni kezdett. Az al-Káida már nem segít nekik. Sőt, sok iszlám csoport utálja az Iszlám Államot. Az iszlám politikusok nem fogadták el az Iszlám Államot, mert megszegték a Korán tanait. Habár szerintem ez hülyeség! A többi terrorszervezet is megszegte a Koránt, mert az nincs benne a Koránban, hogy robbants fel két ikertornyot Liberty Cityben, támad meg a Charlie Hebdo szerkesztőségét Párizsban, rabolj el kétszázhetvenhat kislányt Nigériában, és még sorolhatnám...
– Ejha, te sokat tudsz az iszlámról. – Michael el volt ragadtatva tőlem. Okosnak vélt engem.
– Nekem ezt Leandros mondta, azelőtt én sem tudtam róluk semmit – sóhajtottam. – Michael, nekünk félnünk kell az iszlámtól! Itt vannak mellettünk! Az Iszlám Állam el akarja foglalni egész Európát és Afrikát. Most Afrikában vannak, de hamarosan Európát is megostromolják! Nektek nem kell félni, mert benneteket elválaszt az Atlanti-óceán Európától, de nekünk igenis kell félnünk! – kiabáltam dühösen. Rettegtem az iszlámtól.
– Ugyan, sohasem fogják tudni elfoglalni Európát. Nem annyira erősek.
– Michael, miattuk fog kitörni a harmadik világháború, ha nem állítjuk meg őket! Ők olyanok, mint a nácik, csírájában el kell őket fojtani, amíg még lehet! – figyelmeztettem parásan.
– Róbert, ez hülyeség.
– Nem, Michael, ez nem az! Szerinted az normális, hogy ezek a barmok más vallásúakat gyilkolnak és nőket öntenek le savval?! IDIÓTÁK! – Rácsaptam az asztalra mérgemben. – Végezni kell a sejkekkel, az egyházi vezetőkkel és a radikális politikusokkal, és akkor nem lesz baj! Ők buzdítják a fanatistákat, mert elvakultan hisznek egy hamis Istenben! Allah nem létezik! – tartottam egy kis szünetet, mert elfáradtam. – Mohamed találta ki Allahot, mert irigy volt a keresztényekre! Az iszlám egy idióta vallás! Azt hiszik, hogy a középkorban élünk, pedig már 2016 van! Ötszáz évvel le vannak maradva tőlünk! Mohamed tehet mindenről! Rengeteg embernek ő lett a gyilkosa, mert kitalálta az iszlám vallást!
– Jó, nyugi, ne kapd fel a vizet! – csillapította dühömet. Látta, hogy felhúztam magam.
– Bocs, csak ideges lettem – ittam egy nagyot a sörből. – Remélem, megérted, hogy nekünk, európaiaknak félnünk kell tőlük. Meg kell állítani a muszlimokat, különben kitör a harmadik világháború. Ezt láttam az álmomban.
– Miféle álom? – terelte el a szót Michael kíváncsian.
– Az este álmodtam egy jó nagy hülyeséget. Félek, hogy a jövőt álmodtam meg... – Újból kortyoltam az üvegből. – Az volt benne, hogy véget ért a harmadik világháború, és négy gyerekem született Lizától. Amerikában éltem velük, csakhogy Lizát meg akarta ölni a bátyja, de én megmentettem őt, majd meg is öltem a sógoromat, viszont tizenhárom évig börtönben voltam. Liza hozzáment valaki máshoz, a gyerekek nem látogathattak, az öt legjobb barátom pedig leszart engem. Otthagytak a börtönben, és sokat is szenvedtem. 2042-ben aztán kiengedtek. Sikerült normális életet élnem, és a gyerekeimet meg a haverjaimat is megtaláltam. Azonban az álmom végén történt valami... Axel Osborne megölt engem a két legidősebb fiammal és az egyik emberemmel karöltve. Belénk jött egy teherautóval. A legjobb barátom elárult! – sírtam el magam. – Bassza meg, a legjobb barátom fog megölni engem! Michael, segíts!
– Jaj, Robi, ez hülyeség. Az álmok nem válnak valóra. Nyugodj meg, sohasem fog ez megtörténni – nyugtatott barátságosan.
– És ha mégis? Ha mégis megtörténik? Igazad volt, nem kellett volna megkérnem Lizát, azonnal dobni fogom! – jelentettem ki kicsit pesszimista módon.
– Várj, előbb ezt gondold meg, oké? Összetörnéd őt. Ő most szeret téged.
– Nem tudom, Michael! Ideges vagyok! – kiabáltam ingerülten. – Annyira félek a jövőtől!
– Én is álmodtam sok hülyeséget, és semmi sem valósult meg. Húszévesen folyton arról álmodtam, hogy békés életem lesz a családommal, de ez nem történt meg. Amanda megcsalt, a gyerekeim meg utálnak. Szóval az álmok nem valósulnak meg. Nyugodj meg, fiú – tette rá kezeit mancsaimra, hogy megvigasztaljon. Egy kicsit megnyugodtam.
– Hiszek neked – töröltem meg szemeimet nagy levegővétel közepette.
– Szerintem hanyagoljuk ezt a két témát, oké? Úgy látom, nem tett neked jót az iszlám meg ez az álom. Inkább beszéljünk erről az Axel Osborne-ról. Te tényleg ismered őt? Az előbb említetted, hogy a legjobb barátod. Ez igaz?
– Nem, dehogy. Csak a csaját, Felíciát ismerem.
– Akkor minek mondtad, hogy ő a legjobb barátod?
– Mert ő az én legnagyobb példaképem! Ő olyan, mint én – büszkélkedtem, kiállva Axel tisztelete mellett.
– Ugye tudod, hogy ő száműzetésben él, és azt is, hogy ő terrorista?
– Ő nem terrorista! – mordultam rá felfuvalkodottan. – Axel egy fiatal srác, aki depressziós volt!
– Jó, nyugi, ne kapd fel a vizet.
– Bocs, Michael, ne haragudj – húztam le a piát. – Én nem rád vagyok mérges, hanem a világra. Depressziós vagyok már öt-hat éve.
– Depressziós vagy? – lepődött meg.
– Igen, az vagyok.
– Miért?
– Hosszú lenne elmondani.
– Van időm. Ha gondolod, én is elmondhatom utána, hogy én miért vagyok depis – dőlt hátra székében, és figyelt engem.
– Jó, legyen. Mit veszíthetek vele? – egyeztem bele. Látszik, hogy nagyon őszinte ember voltam. – Remélem, te elhiszed, hogy depressziós vagyok. Senki sem hisz nekem, mert azt hiszik, hogy csak beképzelem, de hidd el, hogy ez nem igaz! Én tényleg ezt érzem már évek óta, Michael. Hidd el nekem, kérlek! – könyörögtem neki könnyek között.
– Robi, elhiszem, de előtte mondd el, hogy mi bánt.
– Elmondom neked, mert szeretlek téged. Bírlak, Michael!
– Én is bírlak téged, Robi – mosolygott rám. Michael is a barátom volt a magas korkülönbség ellenére.
– Tudod, én még nagyon fiatal vagyok. Gyerekkorom óta szomorú vagyok. Meghalt a nagyanyám 2010-ben, mert tüdőrákos volt. Akkor kezdődött az egész depi, habár csak egy évvel rá, 2011-ben éreztem a depresszió jelenlétét, mert magányos lettem. Én sok rossz dolgot tettem... Engem sokan utálnak, Michael – meséltem stresszesen.
– Miért utálnak téged?
– Arra majd később rátérek. Most ezt előbb végigmondom – kezdtem bele mondandómba sietősen. – Szóval, nekem nagyon szar gyerekkorom volt. Örültem, mikor elballagtam az általánosból. Nagy szar osztálytársaim voltak; sok volt a cigány. Folyton baszogattak ezek a faszszopók. Mennyire gyűlöltem őket... – kóstoltam bele a sörbe. – Nagy szar volt ott az osztályközösség és a tanítás színvonala is. Sokkal jobb volt a gimnázium, mint az általános. Emlékszem rá, hogy zárkózott és visszahúzódó voltam. Sohasem szólaltam meg, és szünetekben magányosan ültem a padon, nézve a többi gyereket. Nem mondom azt, hogy nem hiányzott a baráti társaság, de akkoriban nem volt szükségem barátokra – fújtam egyet. – Ezek az érzelmeim meglátszottak rajtam a gimiben. Új arcot szerettem volna mutatni magamról. Új ember szerettem volna lenni, mert kamaszként nem bírtam elviselni tovább a magányt. Barátokat és szerelmet akartam, mert szerettem volna olyan lenni, mint a többi korombeli gyerek. Sajnos ez nem sikerült... Az osztálytársaimnak elege lett abból, hogy a társaságukat kerestem, és hogy folyton-folyvást belekotnyeleskedtem a beszélgetéseikbe. Azt mondták, hogy hallgatózok, de baszod’, mi az, hogy hallgatózok?! – szorítottam össze fogaimat a méregtől. – Ezek segghülyék! Ott vannak körülöttem, és k**va hangosan beszélnek. Jó, hogy hallom őket, nemde?! Ez az ő hibájuk, nem pedig az enyém! Ha nem beszéltek volna hangosan, akkor nem „hallgatóztam” volna. Basszák meg! A pokolban égjenek el, g*ci tolkaviak!
– Ejha, benned aztán van indulat – csodálkozott el, majd itta tovább kávéját.
– Igen, mert depis vagyok. Én csak... én... olyan szerettem volna lenni, mint a Z generáció többi tagja...
– Te jobb vagy, mint ők. Te egy csodás ember vagy – szorította meg kezeimet.
– Mindegy. – Elhúztam tenyereimet. – A lényeg annyi, hogy utáltam az általánost és a gimit is. Jobb is, hogy kicsaptak az egyetemről... Sohasem megyek vissza tanulni. Beteg vagyok az idegtől; haldoklom. Én fogom megmutatni a világnak, hogy meg lehet egyetem nélkül is élni! Csesszek el még négy évet az életemből?! SOHA! Az általános és a gimi muszáj volt, de már nem vagyok tanköteles! Szabad és független vagyok! Sohasem megyek egyetemre. Nem kényszeríthetnek rá, mert már fiatal felnőtt vagyok – ragaszkodtam tendenciáimhoz hűségesen.
– Igazad van. Én sem mentem egyetemre, hanem bankrabló lettem. Tényleg meg lehet élni tanulás nélkül – vigyorgott.
– Látod, erről beszélek, Michael – örömködtem nevetve.
– Vissza a témára, te egy jó srác vagy. Szeretlek, Róbert. A fiamként tekintek rád. Mindig is olyan fiút akartam, mint téged és Franklint.
– Kedves tőled, Mike. Én is szeretlek. Bárcsak ismertük volna egymást korábban.
– Nézd, tudom, hogy harminckét évvel vagyok nálad idősebb, de én szeretném, ha a barátom lennél – ismerte be őszinte érzelmekkel.
– Michael, én is szeretném, de köztünk nem lehet barátság... Az apám lehetnél... – utasítottam vissza szomorúan. Michael erre megsértődött.
– Mi az, hogy nem lehetünk barátok?! Miért ne lehetnénk?! – zsörtölődött sértődékeny hangnemben.
– Mert idősebb vagy nálam! Te egy baby boom vagy, én meg egy Z generációs fiú...
– Miért hiszed azt, hogy a barátságban van időhatár? – tette fel a kérdést visszafogott hangnemben, hogy elvegye szavai élét.
– Mert félek, hogy kihasználnak majd az idősebbek is... A korosztályom nem szeret engem, akkor az öregebbek sem fognak... – keseredtem el bánatosan.
– Robi, ez hülyeség! A barátságban nincs korkülönbség, ahogy a szerelemben sincs! – bölcselkedett. – Szard le a korosztályodat, mert ők csicskák. Ne barátkozzál velük. Te jobb vagy, mint ők! Te egy kivétel vagy; egy értékes ember! – öntött erőt belém.
– Michael, szeretlek... nagyon lennék a barátod, de félek, hogy kihasználsz!
– Robi, én sohasem használnálak ki! – hajolt hozzám közelebb, simogatva tenyereimet. – Barátkozz velem, Franklinnel, Trevorral, a lányommal és a fiammal. Mi szeretünk téged. Mi a családod vagyunk! – A mondat végére elsírtam magam. Egyszer az életben igazán éreztem, hogy szeretnek engem.
– Ó, Michael... annyira kedvellek... – bőgtem. – Bocs, hogy tegnap megütöttem a nejedet... Furdal a lelkiismeretem miatta...
– Ne furdaljon, mert nem számít. Amanda megérdemelte; szemét volt!
– De én mégis annyira nyomorult vagyok... Nekem sohasem voltak barátaim... annyira szomorú vagyok, Mikey.
– Gyere ide, fiú. – Michael felállt, és átölelt. Olyan volt ő nekem, mint az apám. Megnyugodtam az ölelésétől. – Szeretlek. Ne félj, mert én itt vagyok veled, Róbert Bock. Életem végéig szeretni foglak, fiú.
– Köszönöm, Mike. – Megálltam előtte, és néztem kék szemeit. Ő is kék szemű volt, akárcsak Axel és Liza. – Te olyan vagy, mint az apám. Szeretnélek jobban megismerni – törölgettem ujjaimmal keserű könnyeimet.
– Te pedig a fiam vagy. Mindig is egy ilyen fiút akartam, mint téged – pátyolgatott. – Menj, mosd meg magad a csapnál, utána pedig beszélhetünk valami vidámabb témáról is, rendben?
– Rendben. – S azzal a konyhai csapnál megmosakodtam. Michael szavaitól és a hideg víztől megnyugodtam. – Végeztem – ültem vissza helyemre.
– Jobban vagy már?
– Igen, már jobb – ráztam meg fejemet békésen. – Mikey, mi a véleményed rólam? Őszintén válaszolj, kérlek.
– Kedves, szimpatikus, aranyos és érzékeny srác vagy. Emellett kevés az önbizalmad, rossz az önértékelésed és sokszor túlreagálod a dolgokat.
– Azt még kihagytad, hogy van feltűnési viszketegségem is. Én szeretek a középpontban lenni, hogy ne legyek magányos.
– Igen, ezt kihagytam. Bár ez nem olyan rossz. Magányos vagy, és csak ezért szeretnéd azt, hogy figyeljenek rád az emberek. Értem az érzelmeidet, de ne aggódj, nem vagy rossz ember.
– Tudod, én sokszor kedveltem és szimpatizáltam emberekkel kamaszként. Három évvel ezelőtt azonban történt valami, ami megváltoztatott. Már kezdtem kigyógyulni a depiből kilencedikes koromban. Éreztem, hogy a siker vonatán ülök, de ez a vonat kisiklott, és a gyógyuló sebeim azonnal szétszakadtak. A sebek újra véreztek, és megint depresszióba estem. Egy kis hajszál választott el a sikertől – emlékeztem vissza, sajnáltatva magam.
– Mi történt veled három évvel ezelőtt?
– Elmondom neked tömören, mert nincs kedvem nagyon beszélni róla – kiittam a sörösüveget –, megérted, remélem.
– Mesélj, kíváncsi vagyok.
– Tehát, én a Tolkavi Gimnázium tanulója voltam négy éven át. Én itt érettségiztem 2016 májusában. Három évvel ezelőtt viszont megismerkedtem egy Gyuri nevű szőke fiúval, akinek volt egy ikertesója, Richárd, illetve volt egy kövér gyerek is, akit Kristóf Pecáznak hívtak. Nekem őket egy nálam nem sokkal magasabb fiú, Antal Donero mutatta be. Őszintén szólva én utáltam Richárdot, Kristófot és Antalt. Ki nem állhattam őket! Én csak Gyurit szerettem. Oda voltam érte, mert szimpatizáltam vele. Bejött nálam ez a rajongás pszichológiája Gyuri iránt. Az volt a célom, hogy minél többet tudjak beszélni Györggyel, és hogy a barátom legyen. Sajnos 2013. február 21-én összetörtem, mert láttam smárolni ezt a faszszopót egy nála egy évvel fiatalabb lánnyal, Flóra Hajdúval. Én otthon elsírtam magam. Irigy voltam Flórára, mert tudtam, hogy Gyuri többet fog vele foglalkozni, mint velem!
– Ú, Robi... erre nem tudok mit mondani. Ugye nem vagy meleg? – kérdezte kínosan.
– NEM! Én nem vagyok meleg! – kiáltottam fel. – Én csak szimpatizáltam Gyurival, mert ő volt a példaképem, de most Axel Osborne az én bálványom, nem pedig ez a b*zi Gyuri!
– Értem. Folytasd tovább.
– Szóval, eltelt pár hét. Én újra depressziós lettem emiatt. El voltam keseredve, és sokat is sírtam, azonban megtettem a lehetetlent. Összevesztem velük, majd írtam egy novellát a balhéról, amit kitettem az osztályom csoportjába. Sajnos valaki elküldte ezt b*zi Gyurkának, aki mérges volt rám. Másnap megbeszéltük a dolgokat, de beköpött a homokos pasijaival együtt az osztályfőnöküknek, Gabriella Budavárinak, aki tanított engem történelemből, nyelvtanból és irodalomból. A tanárnővel is megbeszéltük az ügyet, nem lett belőle balhé, csakhogy össze voltam törve. Otthon nem mondtam el senkinek, mert féltem, hogy kikapok. Persze később ezt elmondtam otthon, de akkor már mindegy volt. Egy-két hónapon keresztül titkoltam. Előbb az öcsémnek mondtam el, majd a bátyámnak, aztán a nagyapámnak, végül pedig anyámnak. Apám erről nem tud semmit – vártam egy kicsit. – Egy hónappal később Németországban voltam, és ez az utazás megváltoztatott. Gyuriék közömbösek lettek nekem, viszont elkezdtem valamit érezni Gyuriék osztálytársa, Anita Ribanocz iránt. Talán szerelmes voltam belé, nem tudom... Mindegy. Ennek a lánynak adtam egy képeslapot és egy csokit. A képeslapra egy depressziós verset írtam, melynek az volt a címe, hogy depresszió. Anita mérges lett rám, és az osztályában mindenkinek megmutatta a képeslapot. Megint kibeszéltek ezek a Z-s faszszopók! Azt mondták rám, hogy idióta és egy szemétláda vagyok. Anita meg persze elmondott engem mindennek Lifeinvaderen, aztán nagy nehezen belenyugodtam sorsomba. Ekkor már megjegyzem, hogy tiszta őrült voltam. Végül pedig az utolsó két hónapban összevesztem az osztályomban a lányokkal, de erről nem mesélek inkább. Elegem van ezekből a k**va emlékekből! Egyedül csak annyit mondok el, hogy ezek a lányok nem hitték el nekem, hogy depressziós vagyok. Ez bosszant engem, hogy az emberek nem hisznek nekem! Kérlek, Michael, legalább te higgyél nekem! – kérleltem tőle feszülten. – Én depressziós vagyok, csak nem mutatom ki. Reggel még nyugodt vagyok, viszont este sírok egyfolytában. Mindig az jár az eszemben, hogy meg kéne ölnöm magam.
– Ne, ezt azért ne! Meg ne tedd! – emelte fel hangját, mely némi aggodalommal párosult.
– Nyugi, nem fogom. Csak gondoltam rá, de nem teszem meg.
– Figyelj, szarj rájuk. Nem kell őket már látnod. Nem érdemes foglalkoznod ezzel, mert már évek teltek el! Robi, hidd el, pár év és már nem fog érdekelni téged ez a téma. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ez eléggé gyerekes dolog tőled. Felnőtt vagy! Embereket gyilkolsz, és mégis azért sírsz, mert összevesztél velük? – oktatott ki, hogy tanuljak a hibáimból.
– Michael, ezt te nem érted.
– De, értem, Robi.
– Én nem erre gondolok, hanem arra, hogy nincsenek barátaim. Igazából nincs értelme ennek a témának. Három éve volt, nem számít már. Miután elmentem a gimiből, megszüntettem a kapcsolatomat mindenkivel. Az összes tolkavi gyereket kitöröltem az emlékeimből. Meg kellett ezt tennem, hogy új életet tudjak kezdeni Wintershore-ban. Az volt az álmom, hogy író leszek, és hogy nem fogok egyetemre menni, hanem elmegyek egy adrwingtoni nagyvárosba. Gondolkodtam, hogy hová menjek, és rájöttem, hogy feljövök ide, a fővárosba. Sajnos a szüleim beírattak egyetemre, de hál’ Istennek, hamar kicsaptak. Megfogadtam, hogy azért jöttem fel a fővárosba, hogy lássak egy kis világot, és hogy legyenek barátaim. Pihenni szerettem volna! El akartam menni Bongohaze-ből, mert már nem bírtam tovább a magánnyal. Nincsenek barátaim! – Nekicsaptam a sörösüveget a parkettának. Az üveg ripityára tört. Michael tátott szájjal nézte a reakciómat. Látta, hogy felhúztam az agyamat. Bevallom, hogy részeg voltam egy kicsit az alkoholtól.
– Jól vagy? – érdeklődött reszketve. Megijedt tőlem.
– Nem, nem vagyok jól, Michael! KURVÁRA NEM VAGYOK! – ordítottam felpaprikázva. – Tudod, hogy ez milyen nehéz nekem? Idejöttem Wintershore-ba, de nem tudom kitépni szívemből a múltamat! Megölték a mesteremet, elrabolták Leandrost, megpróbálták megölni Lizát és felgyújtották a házamat! Sőt, ma a maffiával fogok üzletelni László Hiller kérésére. Szerinted tudok így felejteni?
– Jó, megértem. Együtt érzek veled.
– Figyelj, nem mondom azt, hogy nem voltak barátaim. Igenis voltak! Mégis magányos voltam. Tudod miért, hmmm? – hisztiztem. – Azért, mert nem láttam őket minden nap! Csak az iskola kötött velük össze! Szabadidőmben sohasem találkoztam velük, mert én Bongohaze-ban élek, és én nem megyek el otthonról! Én mindig otthon vagyok, és a regényeimet írom. Unalmas életem van. Lifeinvaderen beszélek csak velük, de az nem olyan, mint a valóság! Az csak írás és olvasás, nem pedig kommunikáció! Én látni akarom a szemüket és hallani a hangjukat! Nyáron mindig magányos voltam, mert nem láttam őket. Otthonról én sohasem megyek el, mert zárkózott vagyok. Ezért nincsenek igazi barátaim, akikkel elmehetnék erre-arra! Annyira szeretném, ha elvinnének engem valahová, vagy csak simán beszélgetnék velük a SZABADBAN, nem pedig az interneten!
– Istenem, Robi, már mindent értek. Sajnálom – osztozott érzelmeimben letörten. – Róbert, megadom a telefonszámomat, és ha gondolod, akkor elmehetünk sörözni, vagy megnézünk valamilyen filmet a moziban, oké?
– Nagylelkű vagy, Michael. Bocs az üveg miatt, és amiatt is, hogy kiabáltam az előbb. Ki kell adnom valahogyan az érzelmeimet, de egy kicsit berúgtam. Az alkohol segít levezetni az indulatot.
– Nincs semmi baj, Róbert. Én a barátod vagyok, még ha nem is hiszed el. Nem érdekel, hogy idősebb vagyok nálad, mert igenis szükséged van rám! Ha minden jól alakul, elviszlek magamhoz Los Santosba, és bemutatom neked a haverjaimat. Én egy filmrendező vagyok, Liza pedig egy színésznő. Rengeteg embert fogsz megismerni, Róbert.
– Michael, nem jövök veletek Amerikába – ábrándítottam ki csalódottan.
– Mi? Miért nem...? – dadogta.
– Afganisztánban a helyem. Megmentem Axel Osborne-t az iszlámtól. Visszahozom őt Felíciának.
– Jaj, ne már! Egy olyan emberért kockáztatnád az életedet, akit nem is ismersz?
– Igen, mert a barátom! Ő olyan, mint én. Ő a testvérem, érted? Ő olyan nekem, mint a bátyám! – álltam ki igazam mellett gőgösen.
– Magyarázd el nekem, hogy miért vagy ennyire oda ezért az Axelért, oké?
– Rendben, elmagyarázom akkor neked.
– Hallgatlak – töltött magának kávét a kancsóból.
– Felíciát én tavaly ismertem meg. Kórházba kerültem, és ő volt az én ápolónőm. Nagyon megszerettem ezt a szép zöld szemű lányt. Hosszú, fekete haja van. Korábban barna volt a haja, de befestette. Megjegyzem, hogy Axel is festette a haját. Axel eredetileg szőke volt, de befestette feketére, majd az apja halála után barnára váltott. Nagyon szépek voltak ők együtt. Imádtam Felíciát. Szerelmes vagyok belé, Michael.
– Felíciába vagy Axelbe? – tréfálkozott röhögve.
– Jó, hogy Felíciába! Nem vagyok meleg – kacagtam. – Felícia egy intelligens és gyönyörű nő. Október 17-én lesz huszonkilenc éves. Ő sajnos tíz évvel idősebb nálam, de én szeretem őt. Nagyon megkedveltem ezt a csajt. Annyira jó vele beszélgetni. Elmesélt nekem mindent az életéről, és én is elmondtam neki mindent magamról. Ő is tud ezekről, amit neked mondtam az előbb.
– Nagyon kedvelhetitek akkor egymást.
– Igen, kedveljük egymást. Ő az én legjobb lánybarátom – hencegtem elandalodva.
– Az előbb még azt mondtad, hogy nincsenek barátaid, és hogy nem barátkozol idősebbekkel – leplezett le tompa hangon.
– Igen, mert... – akadoztam meg összezavarodva. – Michael, Felícia nem Wintershore-ban él! Ritkán találkozom vele. Lifeinvaderen beszélek csak vele. Folyton belikeolom a képeit, és mindig odaírom, hogy nagyon szép, vagy csak teszek oda egy szívet.
– Jól van, nem számít, mondd tovább.
– Na, tehát az van, hogy Felícia a legjobb lánybarátom. Annyi mindent tudunk már egymásról. Vannak közös képeink is. Szeretem őt. Olyan jól néz ki. Axel nem is tudja, hogy mennyire szerencsés ember, hogy a világ legszebb nőjével járhatott. Felíciánál nincs szebb nő, Michael! – ismertem el romantikusan.
– Azért ne túlozz. Van nála szebb nő a világ!
– Nem, nincs! Felícia anyjától örökölte szépségét. Azok a szép szemek, és a mosolya... Á, elolvadok, ha ránézek – érzékenyültem el elpirulva.
– Fiatalság... – Vállat vont, majd kávéját ízlelgette tovább.
– Szerinted gáz, hogy szerelmes vagyok belé? Ő ’87-es, én meg ’97-es vagyok. Nagyon szeretném, ha a barátnőm lenne, de ő még mindig Axelt szereti, és én kisfiú vagyok neki. Sok a szerelemben a tíz éve?
– Hidd el, ha egy ötvenegy éves férfi azt mondja neked, hogy nem sok, akkor nem sok.
– Ez biztos? – hezitáltam, miközben rágtam körmeimet. – És a barátságban sem az?
– Abban meg végképp. Ne legyél már ennyire anyagias! Miért hiszed, hogy számít a korkülönbség? Idősebb korban már nem számít!
– Még akkor sem számít, ha a lány idősebb tíz évvel, nem pedig a fiú? Úgy vettem észre, hogy ha a fiú idősebb, akkor nem számít, de ha a lány, akkor igen. Most akkor mi van?
– Nincs semmi. Most még soknak tartod azt a tíz évet, mert nagyon fiatal vagy, de majd tíz-húsz év múlva már nem fogsz ezzel foglalkozni.
– Figyelj, Felícia Axelnél is idősebb! Axel ’91-es. Felícia tehát négy évvel idősebb nála, mégis lefeküdtek egymással számtalanszor. Gyerekük is lenne, ha Felícia nem vetélt el volna – vettem egy nagy levegőt. – Jó, az is igaz, hogy Axel sokkal közelebb áll korban Felíciához, mint én. Axel a bátyám lehetne, mert hat évvel idősebb nálam. Sok az a hat év a barátságban?
– Nem sok! Miért hiszed még mindig azt, hogy nem barátkozhatsz azzal, akivel szeretnél?
– Az előbb már elmondtam. Félek. Félek, hogy nem fognak szeretni engem. Pesszimista vagyok.
– Miért ne szeretnének téged? Jó srác vagy. Én is szeretlek, pedig én harminckét évvel vagyok nálad idősebb.
– Jó, mindegy. Térjünk akkor vissza Axelre. Felíciát ezzel kitárgyaltuk – álltam meg egy szösszenetre. – Szóval, nem tudom, hogy te mit hallottál Axelről, de azt alátámasztom, hogy az amerikai média hazudott róla! Ő nem terrorista, hanem egy érzékeny depis fiú. Ő olyan, mint én! Az apja meghalt egy betegségben 2011 augusztusában, ezért Axel visszautazott Chicagóba. Legnagyobb meglepetésére az apja a végakaratában nekiadta vagyonát és Chicago alpolgármesteri címét. A nagybácsikája, Pegasus ezt nem nézte jó szemmel. Axel egy végtelenül tékozló fiú volt, aki mindenféle hülyeséget vett magának. Egész nap pornót nézett, cigizett, whiskyt ivott és maszturbált. Ő egy igazi rosszfiú! Sokáig férfimodell volt Európában, mert az apja elküldte őt tanulni. Axel utált tanulni. Nem voltak barátai és csajai sem. Habár a lányok szerették. Szívesen megmutatta nekik a testét, de sohasem feküdtek le vele. Axel elit iskolákba járt, ezért nem volt ideje bulizni. Ő mellesleg hét nyelven tudott beszélni. Okos srác, de tényleg. Okos és szép. Kár, hogy nem volt igazi gyerekkora. Ez az átka annak, ha gazdag családba születsz bele – meséltem. – Mindemellett Axel anyja meghalt autóbalesetben még 1998-ban, aztán Axelnek van egy nővére, aki két évvel idősebb nála. Meghann Osborne a lány neve. Axelt elválasztották tőle még gyerekkorukban, azonban Axel megtudta, hogy hol tartják fogva a nővérét, ezért kiszabadította őt.
– Érdekes.
– Igen, az. Remélem, lesz alkalmam találkozni vele. Kihozom őt Afganisztánból, Felícia pedig újra boldog lesz.
– Nemes lélekre vall, hogy segíteni akarsz egy szenvedő fiúnak, de több mint valószínű, hogy ebből nem lesz semmi.
– És ha amnesztiát kap? Hamarosan új elnöke lesz az USA-nak. Ben Obranmo lehet, hogy megkegyelmez neki. Ő lesz Amerika legelső színes bőrű elnöke. Hátha szimpatizálni fog Axellel, ezért amnesztiát fog neki adni.
– Ki tudja, lehet. A remény hal meg utoljára – válaszolta filozofálva.
– Amúgy mondom tovább a történetét. Szóval, Axel tékozló volt. Depressziója miatt részegedett le mindig, csakhogy egy idő után megváltozott. Megismerte Felíciát, akibe beleszeretett. Felícia és Axel 2011 novemberében jöttek össze. Vacsoráztak, csókolóztak, majd elhálták az éjszakát. Szerették egymást. Axel persze sokszor leégette magát Felícia miatt, de Felícia megbocsátott neki. Hónapokon át tartott ez a kapcsolat, mígnem Pegasus rájött, hogy Felícia terhes lett Axeltől. Pegasus mérgében megpróbálta megölni a lányt, de Axel megvédte kedvesét azáltal, hogy megölte a bácsikáját. Megfojtotta. Sajnálatosan Felícia elvetélt, Axelön pedig annyira eluralkodott a méreg, hogy összefogott Nick Robinsonnal, Ray McKellennel és egy csomó arab terroristával, hogy leigázzák az FIB-t, az IAA-t, az ikreket és Jason Adamset. Végül Axel terve elbukott. Rayt megölték, Axelt száműzték Afganisztánba, Nick meg vasúti sintér lett. Szegény fiú. Már négy éve van száműzetésben, Felícia pedig négy éve boldogtalan. Felíciának már csak én maradtam. Én vagyok neki a remény. Azt mondta nekem, hogy Én és Axel vagyunk számára a legfontosabbak. Szerintem szeret ő engem, csak nem vallja be. Megpróbálná velem, mert nem akar boldogtalan lenni, de mégis ott van az a tíz év és Axel iránti hűsége. Az álmomban mégis az volt, hogy lefeküdtem vele 2016. november 14-én. Várom már ezt a napot. Járni akarok vele egy kicsit, hogy ne érezze magát magányosnak. Axel nem fog rám haragudni miatta, sőt örülni fog neki!
– Érdekes történet. Furcsa, hogy nem is ismered őt, de a legjobb barátodnak tartod. Felícia meg biztosan szép és kedves lehet.
– Mutassak róluk fényképet? A telefonomon jó sok van. Tessék – nyújtottam át neki zöld mobilomat. – Menj be a galériába. Axelről és Felíciáról is vannak fotóim. Felíciát azért mentettem el, mert néha kiverem rá. Jó csaj. Szúrnám – kacsintottam neki kérkedve, erre felcsillantak Michael szemei.
– Tényleg jó csaj. Igazad volt. Nagyon szép. Én is szúrnám őt, csak én már öreg vagyok – adta vissza a telefont. – Látod, a harminc év korkülönbség már sok, a tíz még nem! Helyedben örülnék, hogy mindketten fiatalok vagytok még. Nem sok az a tíz év. Lehet még nála esélyed. Nekem nincs esélyem, mert már ötvenegy vagyok. Lizának egy szót sem szólok erről. Én is megcsaltam mindig Amandát.
– Nem, nem fogom elvenni Axeltől a boldogságot. Felícia Axelé, nem pedig az enyém. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha elvenném Axel boldogságát. Bocs, de inkább nem.
– Ha te mondod – várt egy kicsit. – Egyébként az előbb említetted az ikreket. Adam és Scott Taylorra gondoltál?
– Igen, rájuk. Ismered őket?
– Aha. Jó srácok. Szerepelnek a filmjeimben. Kezdők még, de jól színészkednek. Liza is ismeri őket. Kérdezd csak meg, sokat tud róluk mesélni. A családom jóban van az ikrekkel.
– Bocs, hogy ezt mondom, de nem érdekelnek az ikrek. Bántották Axelt. Axel szerette az ikreket, de az ikrek elárulták őt. Nem tudnak érdekelni a Taylor-ikrek. Bocs. Nem barátkozom én sztárokkal – mondtam ellent neki laposan.
– Robi, az ikrek sokkal közelebb állnak hozzád korban. Csak három évvel idősebbek nálad! Nagyon jó srácok ők. Kedvesek, aranyosak és lököttek. Ők nagyon életvidámak, és sohasem voltak depressziósak! Erőt fognak adni neked. Elmehetsz velük bandázni. Majdnem a te korosztályod – győzködött lelkesen.
– Nem hinném. ’94-esek. Inkább a bátyám korosztálya. Az ikrek az Y generáció legvégén születtek. Ja, és csak tudd, bíztam meg már én ikrekben, akik csúnyán becsaptak.
– De ők nem olyanok, mint György és Richárd, ők sokkal jobbak! – védte álláspontját. – Nagyon jól ki fogsz velük jönni, látom előre. Nagyon helyes srácok. A tinilányok haldokolnak értük! Eljössz velem Amerikába, és megismered őket.
– Hát, nem tudom. Megpróbálnám azért velük, mert ők is barna hajúak és a szemszínük is barna. Én is barna vagyok meg ők is. Megpróbálnám azért, csak ne használjanak ki – törődtem bele bizakodva.
– Nem fognak. Ők rendesek.
– Szeretnék azért barátkozni ikrekkel. Mindig is akartam ikerbarátokat. A Peterson-ikrekkel nem sikerült, de remélem, hogy a Taylorokkal fog. Mindenesetre kíváncsi leszek rájuk. Majd mutass be akkor nekik.
– Meglesz.
– Oké. – A mondat befejeztével megcsörrent telefonom. Hiller volt az. Felvettem.
– Róbert, hol vagy? Gyere a múltkori törzshelyünkre, hiszen mindjárt megérkezik Jon Gravelli a barátommal! Sőt, van egy megbízható ember, aki ismeri a Bizottság taktikáit. Ide kell jönnöd! – sietettet nyugtalankodva.
– Rendben, indulok! – tettem le a telefont, majd Michaelhöz fordultam. – Michael, köszönöm a beszélgetést. Nagyon jólesett. Örülök, hogy kiönthettem neked a szívemet. Most már nyugodtabb vagyok valamivel.
– Igen, tényleg jó volt beszélni veled. Kérlek, hívj fel, ha barátkozni szeretnél velem. Elmehetnénk erre-arra. A barátod leszek, és számíthatsz rám.
– Oké. Tessék, írd be a számodat a mobilomba – nyomtam kezébe a készüléket. – Örülök, hogy elmondhattam neked az érzelmeimet. Ha gondolod, te is elmondhatod legközelebb.
– Rendben. Tessék, itt a telód. Beleírtam a lányom, a fiam, a feleségem, Franklin, Trevor és a saját számomat is. Hívj fel, ha társaságra vágysz.
– Értem. Szia, Michael. – Búcsúképpen átöleltem, majd visszamentem Liza szobájába, hogy felvegyem a ruháimat.
Visszahúztam a fekete öltönyömet és a fekete öltönynadrágomat, majd bementem a mosdóba, hogy egy kicsit megnézzem magam a tükörben, és hogy készítsek magamról egy-két szelfit, hogy legyen új profilképem Lifeinvaderen. Nem néztem ki olyan rosszul. Szerettem az öltönyöket. Elegáns voltam bennük. Úgyis aktuális volt az öltönyhordás, hiszen a maffiával kellett üzletelnem aznap. Előtte még sohasem volt alkalmam találkoznom a Cosa Nostrával, de most úgy tűnt, hogy végre lesz alkalmam egy kis izgalomban. A maffiától sokan félnek. Amerikában és Európában a maffia nagyjából olyan, mint Ázsiában az arab terroristák. Nálunk maffiózók vannak, náluk meg iszlamisták.
Már indultam az ajtó felé, azonban Michael megállított. Hátrapillantottam. Láttam szemeiből, hogy akar tőlem még valamit. Mély bizalmat és baráti megértést sugalltak kék szemei.
– Róbert.
– Igen, Michael?
– Nézd, nem akarlak megsérteni, de mondanom kell valamit – állt elő vele könyörtelenül.
– Miről lenne szó?
– Ne vedd el Lizát. Nem a négy év korkülönbség miatt mondom, hanem amiatt, mert nem lesz vele igazi jövőd. Liza az idősebb és izmosabb pasikat szereti. Te neki csak egy futókaland vagy. Dobni fog téged. Kíméld meg magad a fájdalomtól. Nem akarom, hogy depressziósabb legyél Liza miatt. Aggódok érted – magyarázta aggodalmaskodva. Féltett engem, de nagyon.
– Talán igazad van. Az álmomban is ez volt, de én mégis optimista leszek. Megpróbálom vele egy kicsit, de ha nem lesz igazi kapcsolatunk, akkor szakítani fogunk – szögeztem le pozitívan.
– Azt ajánlom, minél hamarabb tedd meg. Neki nem fog fájni, ha dobod őt, de neked fájni fog, ha ő fog téged.
– Rendben. Kösz a tanácsot. Szia, Michael. Vigyázz magadra. – Kiléptem az ajtón, majd hívtam egy taxit.
A taxiban ülve gondolkodni kezdtem Michael szavain. Igaza volt. Én hülye, optimista voltam, és később ezt jól megszívtam. A tegnapi álmom figyelmeztetés volt a jövőmet illetően. Ez az álom mutatta meg, hogy kerüljem el Lizát és Axelt.
Kurvára nem fogom Axelt eldobni magamtól. Lizát igen, de Axelt nem. Axelnek szüksége van egy nála fiatalabb barátra, aki szeretni fogja őt. Ha őáltala kell meghalnom, akkor meghalok. Elfogadom sorsomat. Az én végzetem Axel lesz. Inkább ő öljön meg, mint az öregség vagy a depresszió – gondoltam magamban.
Kiszálltam a taxiból, és beléptem a Cluckin’ Bell kajáldába. Gábor most nem volt sehol. Valószínűleg gyúrhatta magát. Közben pedig rátaláltam Hillerre, aki két ismeretlennel beszélgetett egy asztalnál. Az egyik negyvenkilenc éves volt, a másik pedig harminckilenc. Az idősebbik egy halványbarna öltönyt, egy fekete inget és egy szintén halványbarna színű nadrágot viselt, a fiatalabbik pedig egy fekete bőrdzsekit, egy fehér izompólót és egy kék farmert, sőt egy aranyból készült nyakláncot is hordott magán. Az öreget Phil Bellnek hívták, a fiatalt meg Frankie Gallónak. Mindketten rokonok voltak, mert Phil Frankie nagybátyja volt. Phil csak egy évvel volt idősebb apámnál, Frankie meg két évvel volt fiatalabb anyámnál. A sors iróniája, hogy Phil ’67-ben született, Frankie ’77-ben, Felícia ’87-ben, én meg ’97-ben. Négy generációt körbeölelt ez a tény. Phil egy késői baby boom, Frankie X generációs, Felícia Y-os, én meg Z-s vagyok. Milyen véletlenek vannak. Jóllehet Phil igazából csak félig baby boom, mert a baby boom generáció 1946-tól 1964-ig tartott. Apámmal és Michaellel is ugyanez a helyzet. Michael ’65-ös, apám meg ’68-as. Ők félig baby boomok és félig X-esek, mert akik a ’60-as években születtek, azok úgyis már nem mai csirkék. Emellett Philnek és Frankie-nek a hajszíne barna volt. Phil már erősen őszült, míg Frankie-nek még mindig fiatalos volt a haja. Mellesleg Frankie-nek nagyon erős szőrzete volt. Nálam is erősebb szőrzettel rendelkezett. Pajesza dús és barna volt, a frizurája pedig elegáns. Ezzel szemben Philnek volt egy nagyon kicsi tokája, és az ádámcsutkája eléggé nagy volt. Csakis egy közös dolog volt bennük a hajszín kivételével, mégpedig a szemszínük. Mindketten zöld szeműek voltak. Imádtam a zöld szemszínt. Apámnak, Felíciának és Gábornak is zöld szemszíne volt. Nagyon szép a zöld, de azért a kék a legjobb.
Leültem melléjük.
– Róbert, hadd mutassam be neked Phil Bellt és Frankie Gallót – mutatta be őket szerényen. – Srácok, ő itt Róbert Bock. Ugye milyen magas?
– Üdv! Örvendek a találkozásnak.
– Állj! Hogy lehet így kinézni? Azonnal vegyél egy normális öltönyt! – tett megjegyzést az öltözködésemre Phil. Nagyon unszimpatikus jelleme volt. Már most utáltam.
– Tessék?!
– Jól hallottad, húzzál magadra valami normális ruhát, mert nagyon béna ez a kék póló, és az öltönyöd tiszta szakadt! – gúnyolódott nagyképűen.
– Már megbocsásson, mister, de ne szóljon bele az életembe! Foglalkozzon magával! Mi köze van hozzá, hogy hogyan öltözködöm? Én szabad és független vagyok. Nekem ne szóljon be!
– Nesze, itt egy kupon a Ponsonbys ruhaboltba – nyújtotta át. – Ötven százalékkal olcsóbban vásárolhatsz, hiszen így nem járulhatsz a Gambetti család elé.
– Kösz! – vetettem oda elundorodva.
– Szóval, mivel megbeszéltétek a problémátokat, így visszatérhetünk a tervre. – Hiller megtörölte az izzadt homlokát az izgalomtól. – Róbert, Mr. Bell egy régi barátom, aki sokat segített nekem Liberty Cityben. Most újra segítségünkre lehet az unokaöccsével, Frankie-vel együtt.
– Értem, de mégis mi lesz az én feladatom? – tudatlankodtam tapasztalatlanul.
– Te egy távcsövessel figyeled ifjabb Jon Gravellit és embereit. Tudod, a biztonság kedvéért – szólalt meg Frankie.
– Ja, értem. Szóval, azt akarjátok, hogy lőjem le a maffiózókat, hogy ha például megtámadnak bennünket? Világos.
– Igen, pontosan – adott igazat Phil bólogatva.
– Ez szuper, ezzel megvagyunk. Most pedig megreggelizünk, és beszállunk Phil autójába, majd elmegyünk a helyszínre, világos? – kérdezett vissza László, miközben beleharapott egy mézes csirkecombba. A méz ráfolyt ősz bajuszára.
– Persze – mondtam nyugodt hangerővel, majd Philhez intéztem egy-két kérdést. – Mr. Bell, mesélne nekem egy-két dolgot a maffiáról? Engem nagyon érdekel ennek az öt nagy maffiacsaládnak a története. Tudna róluk beszélni?
– Azt kéred, hogy meséljek neked a maffiáról? Minek?! Te egy gyökér Z generációs szaros vagy, aki még soha életében nem használt fegyvert. Menj, azt barátkozzál a pávákkal meg a hipszterekkel, te úgyis a korosztályukhoz tartozol, pöcs – űzött csúfot belőlem flegmán. Nagyon lenéző és bunkó ember volt ő. Mindig elkap az ideg, mikor az idősebbek lenézik a Z generáció tagjait. Ilyenkor szét tudnék ütni mindenkit.
– Ezt jól megmondtad neki, bácsikám. Nagy vagy! – csapott rá Frankie nagybácsikája vállára a dicséret jeleként.
– Mi van?! – mordultam rá idegbajosan. Foszlott belőlem a harag és a méreg. Elöntötte az agyamat a lila köd. – Te hülye f*sz! Lelkesen megkérdeztem magától, hogy tudna-e mesélni a maffiáról, erre maga elmond engem mindennek! Hát baszódjál meg! Miért baj az, hogy én Z-s vagyok? Kurvára nem tehetek róla, te üvegpöcsű! És én nem vagyok páva meg hipszter, hanem én egy szabad és független fiú vagyok!
– Nem, te egy sírós és hisztis kislány vagy! – vágott nekem vissza gonoszkodva. Frankie még mindig nevetett, Hiller pedig már lassan felrobbant a dühtől.
– Idefigyelj, te rohadék! Ha eljön az ideje, megöllek a kibaszott maffiával együtt! Én, Axel Osborne, Gábor Weisz, Adam és Scott Taylor és Raleigh Wayne legyőzzük a maffiát, az iszlámot, utána pedig téged, te balfasz!
– Te meg miről beszélsz?! – értetlenkedett Phil. Nem értette, hogy kikről beszélek.
– Ők a barátaim! Mi hatan végezni fogunk veletek!
– Ó, de félek! Csak tudod, én egy hadnagy voltam a Pegorino bűnügyi családnál még 2008-ban! Simán meg tudnálak ölni! Egy maffiózóval van dolgod, fiam!
– ELÉG! – üvöltött Hiller, de olyannyira hangosan, hogy hirtelen mindenki elhalkult az étteremben. – Hagyjátok ezt abba! Gyerekesek vagytok mindketten, vegyétek már észre! Inkább békességben együk meg az ételt, oké?
– Nem, én ezzel a faszkalappal nem eszem együtt. Kimegyek, és ott megeszem majd a kajámat. Basszátok meg! – Kifutottam, és ott elfogyasztottam a hamburgereimet. Hiller kijött vigasztalni, de nem nagyon foglalkoztam vele. Phil Bell ezzel a szememben végleg megutáltatta magát.
A többiek is végeztek a reggelivel egy rövid idő után. Bell PMP 600-as autója előtt vártam őket. Nem volt ez olyan rossz autó. Fekete színű, négyajtós és luxusszedán. A maffia előszeretettel használta az ehhez hasonló járműveket. Látszik, hogy Bell egy vérbeli bűnöző.
Beültünk, és már hajtottunk is a Szentpéteri építkezéshez. Én voltam a sofőr, Phil az anyósülésen ült, Hiller és Frankie pedig hátul. Az utazás alatt egy szót sem szóltam Philhez. Nem akartam megint felidegesíteni magam. Társaim csak a feladatot demonstrálták. Az én tennivalóm csupán annyi volt, hogy egy épület tetejéről kellett figyelnem az alkut egy mesterlövészpuska társaságával, majd miután elértük a helyszínt, kiszálltunk.
Az építkezés területét a Messina és a Gambetti maffiacsalád uralta. Az ott dolgozó munkások a maffiának dolgoztak. Adóbehajtók, végrehajtók vagy támogatók lehettek. Szerintem inkább támogatók, mert ők nem tagjai a családnak, gyakran nem is olasz származásúak. Ezen kívül az őrséget katonák és kapitányok alkották. A katonák azok a maffiánál, akik üzleti tevékenységeket bonyolítanak le, a kapitányok pedig körülbelül tíz vagy több katonából álló legénységet irányítanak. Tetszett, hogy menő öltönyöket hordtak.
Phil átadott nekem egy Gepárd M6 Hiúz puskát, amelyre egy távcső, egy kamerarendszer és egy visszarúgást elnyelő cső volt rászerelve.
Aranyos fegyver, jó pontos, elég messzire lő és nagyon erős – mondtam magamban, majd fellépcsőztem egy közelben lévő építmény tetejére.
Elhelyezkedtem fekve, mert a mesterlövészem súlya nagyon nagy volt. Kényelmesen figyeltem az üzletet. Öltönyös gengszterek léptek oda Hillerékhez, fegyverekkel kezükben. Két fontosabb személyt egyből kiszúrtam. Ott volt ifjabb Jon Gravelli és Roy Zito is, akik a Gambetti család vezetői voltak. Jon 1968-ban született, Roy pedig 1973-ban. Jon magas, erős és elegáns volt. Egy szürke öltönyben, egy barna öltönynadrágban, egy fekete lakkozott cipőben és egy vörös sálban tündökölt, mi több hordott magán egy szemüveget is. Sötétbarna hajában volt egy-két őszhajszál is. Ugyanakkor Roy Jonnak ellentéte volt. Roy egy visszataszító, gusztustalan alak volt. Egy fekete bőrdzsekiben, egy kék pulóverben, egy kék farmernadrágban és egy szürke sportcipőben pompázott. A nyakán volt egy aranyozott nyaklánc. Haja rövid és fekete volt, de már ő is őszülni kezdett. Félelmetesnek tűnt. Fekete szemei gonoszságot és brutalitást árultak el róla. Szívesen megöltem volna, de nem tehettem Hiller miatt.
A célpontokat megfigyelve céloztam és vártam. Nyugodtan zajlott az üzlet, mígnem valamiért elkezdtek veszekedni az üzletfelek a pénzt látva. Nem értettem, hogy most mit művelnek. Jon ideges volt, és hangosan kiabált Hillerre. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam, hogy most mit tegyek, de mikor láttam, hogy az egyik gengszter már a fegyveréért nyúl, azonnal lőttem, ennek köszönhetően kitört egy hosszas lövöldözés.
Mindenki fedezéke vonult, én viszont lövöldöztem fentről az ellenfeleket, amíg észre nem vettek a szomszédos házakból. Az öltönyös ellenfelek szintén távcsövesekkel lőttek rám. Nehézkesen felemeltem fegyveremet, és egy kéménynél találtam fedezéket. Kihajoltam, majd lőttem. Első célpontom összeesett. Másodjára, majd harmadjára is kibújtam, és szintén intéztem feléjük néhány golyót. Mégis óvatosan kellett bánnom a lőszerekkel, mert csak öt töltény fért bele, így gyakran újra kellett táraznom.
Mikor már majdnem végeztem mindenkivel, a daruk tetejéről néhány maffiatag tüzet eresztett rám. Összesen négy daru volt a területen, mindegyiken legalább négyen-öten lehettek. Vettem egy nagy levegőt, aztán kihajoltam és lőttem. Első lövéseim sikert arattak: az egyik férfit fejbe, a másikat mellkasba, a harmadikat pedig lábon találtam el. Páran le is estek a daruról, köszönhetően az erős lövéseimnek.
A hosszadalmas tűzharc közepette figyelnem kellett a túszra is, aki egy hájas szerb fickó volt. Sajnálatosan túl sokat foglalkoztam a hatalmas daruk megtisztításával, merthogy elvesztettem Zitót. Feltápászkodtam, és átmásztam egy deszkán, amely a mellettem levő épület tetejére vezetett, ahol újfent megtámadtak. Itt most közelharci fegyvereket használtak támadóim, ezért elbújtam egy tetőszellőző mögött. Óvatosan elvettem egy halott fickó MP5-ös lőfegyverét, mellyel villámgyorsan kivégeztem célpontjaimat.
Már majdnem végeztem, csakhogy hátulról elkapott egy kövér munkás. Könyökömmel orrba vágtam, így ő összeesett. Megpróbált volna felkelni, de én gyorsabb voltam: egy rögtönzött mozdulattal megemeltem, és lehajítottam a tetőről. Azonnal meghalt a pasas.
Ugrándoztam ezután a tetőkön, míg el nem jutottam egy feljáróhoz. Sebtében felrohantam, azonban molotov-koktélokat dobáltak a fejem fölött. Nagyon betojtam, mert féltem a tűztől. Futottam mindenfelé, mert nem akartam megégni. A munkásoknak majdnem sikerült megölniük engem ezekkel az égő koktélokkal, de ha ez még nem lett volna elég, akkor a Messina és a Gambetti tagokra is kellett figyelnem. Belassult körülöttem az idő. Egy dolgozó felém hajított egy újabb koktélt. Becéloztam az üveget és lőttem. Az üveg tartalma felrobbant, így a robbanás elérte a dolgozókat, akik tűzhalálban részesültek.
Folytattam tovább a harcot, amíg fel nem robbantottam egy gázpalackot, megölve ezzel ellenségeim nagy részét. Ha nem lettek volna robbanós hordók az építkezésen, lehet, hogy megöltek volna, de hál’ Istennek ez nem így lett.
Körülöttem azonban egy újabb osztag érkezett. Egy szempillantás alatt leugrottam az emeletről, belezuhanva egy szemetekkel teli kocsiba. A rendbontók csak bámultak tátott szájjal, hogy le mertem ugrani ilyen magasról. Az biztos, hogy ha a kukásautó nem lett volna ott, már régen halott lennék.
Kiugrottam a szemetekből, és ráleltem a földszinten bajtársaimra. Sikerült megmenteniük a szerbet, aki forróan átölelte egykori barátját, Hillert. Az ipse harminckilenc éves volt. Egy fehér sportcipő, egy barna melegítőnadrág és egy barnásfehér pulcsi volt rajta. Nem volt valami szívtipró, mert nagyon dagadt volt. Gesztenyebarna frizurája, barna kecskeszakálla és barna szemei voltak. Sajnáltam szegénykét. Láttam rajta, hogy a nők nem szerették őt annyira a kövérsége miatt, és hogy nem volt túlzottan sok barátja, ezért megfogadtam, hogy ha minden jól alakul, akkor vele is elkezdek haverkodni. Különben Roman Bellicnek hívták.
– Roman, itt vagyok, nyugodj meg! – erősítette Hiller egy öleléssel. Látszott rajtuk, hogy barátok voltak.
– Annyira féltem! Hálás vagyok, hogy eljöttél értem, Hiller – hálálkodott könnyek között.
– Megígértem, hogy megmentelek, Roman. Sajnos a pénz hamis volt; valaki hamisítványt adott nekünk, ezért támadtak meg minket Gravelliékkel – motyogta Romannak, miközben mérges tekintetet fordított felém a rendőrtiszt. Egyből világossá vált, hogy Johnny Klebitz átverhetett engem, és lényegében neki köszönhető, hogy megtámadtak bennünket az alkudozás alatt.
– Menjünk haza, kérlek – jajgatott.
– Nem! Még nem! Jon Gravelli és Roy Zito még életben vannak! – kiáltoztam feléjük.
– Róbert, nem kell őket megölnünk, tudniillik csak Roman megmentése volt a feladatunk – morogta Frankie.
– Nem baj, még visszatérhetnek! Jobb, ha ezek a mocskok a sírban vannak! – közöltem velük hideg hangon.
– Most komolyan, te meg akarod ölni az öt család legerősebb tagjának, a Gambettiknek a vezetőjét és az egyik legnagyobb emberét?! – bosszantott fel Phil.
– Miért ne?
– Hány éves vagy?! – kérdezte lekicsinylően.
– Erre nincs most idő, megyek egyedül! Ciao. – Öles léptekkel hagytam el őket, ám visszafordultam, és visszaszóltam Philnek. – Amúgy tizenkilenc.
Visszamentem a tetőre, ahol egy fekete helikopter hangjára lettem figyelmes. Előrántottam MP5-ömet, mellyel rögtön kinyírtam a jelenlévőket, és megpróbáltam felugorni a repülőre, de már nem sikerült, mert túl magasan voltak. Megálltam, Jon Gravelli megszólított engem a repülőből.
– Na, mi van? Nem győztél, fiú – nevetett fel csipkelődve.
– Még nem végeztünk! – dörmögtem morcosan.
– Valóban? Remélem, nem baj, hogy megkérdezem, de annyira kíváncsi vagyok. Mi a neved?
– Róbert Bock vagyok, aki hamarosan elintéz téged és a te kis családodat!
– Majd meglátjuk, Róbert Bock. Habár van benned erő. Szépen meggyilkoltad az embereimet. Jó társam lehetnél.
– Nem hinném, hogy megállnám a helyem a maffiánál. Én nem csatlakozom magukhoz, sajnálom!
– Megértem. Még úgyis csak gyerek van – cikizett ki.
– Mindegy.
Az idő megy tovább, semmi sem változik, Mr. Gravelli – búcsúztam el tőle csalódottan.
– Várjál, sztorizzunk egy kicsit!
– Azok után, hogy megpróbált megölni?! Még Ön kéri tőlem, hogy sztorizzak magával?! Ki az az idióta, aki sztorizni akar az ellenségével egy csata után?!
– Nem tartalak az ellenségemnek, Róbert. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk. Együtt sok mindent megtehetünk.
– Persze! A maffia nem szokott toborozni a Z generációból. Maguk csak a baby boomokat, az X-eseket és az Y-osokat szeretik. Egyszóval a Z-sek még éretlenek! A maffia az idősebb és tapasztaltabb férfiakat szeretik. Körülbelül a harmincas, negyvenes és az ötvenes korosztályt célozzák meg. Nem hiszek magának, Gravelli! – lepleztem le. Ő csak nevetett, hogy eltakarja álcáját.
– Ugyan már, Bock. Ez hülyeség.
– Nem, ez nem az. Minél idősebb és megbízhatóbb egy tag a maffiánál, annál nagyobb rangot kap. Én biztosan csak egy adóbehajtó vagy egy támogató lehetnék. Ki van zárva, hogy eláruljam a haverjaimat a hülye ajánlata miatt!
– Hát akkor ezt az utat választod, fiú? Meghalnál inkább?! – hőbörgött, miközben fegyveresek érkeztek a hátam mögé.
– Nem, ma nem ÉN fogok meghalni, hanem MAGA! – Előrántottam MP5-ömet, mellyel becéloztam Gravelli fejét, mindazonáltal nem volt már töltény a fegyverben.
– Mi a f*sz? ÖLJÉTEK MEG! AZONNAL ÖLJÉTEK MEG! – adta ki a parancsot hevesen.
Messina és Gambetti tagok bújtak elő rejtekükből. Minden dühtől fűtve megpróbáltam beugrani Gravelli repülőjébe, ezért egyenesen nekiszaladtam az előttem lévő korlátoknak, majd el is rugaszkodtam. A helikopter feljebb akart szállni, mégis sikerült megkapaszkodnom a lábaiban. Szorosan kellett kapaszkodnom, mert különben leestem volna.
Fennállt az a keserű helyzet is, hogy a maffiatagok le fognak engem lőni, ekképpen benyúltam a jobb kezemmel a farzsebembe, melyből előhúztam egy automatikusan működő pisztolyt. Az automata fegyverek jóval erősebbek és gyorsabbak, mint a hagyományos pisztolyok. Sokkal több golyót tudnak kilőni pár másodperc leforgása alatt.
Dinamikusan kinyírtam mindenkit a pisztolyommal, azonban kaptam a bal oldali vállamba egy lövést. Ezzel megszűnt a kapaszkodás, ám pillanatok alatt a másik kezemmel újból kapaszkodni kezdtem. Ennek annyi volt a hátránya, hogy a pisztolyt kénytelen voltam eldobni, ennek dacára a bal kezemmel elkaptam lőfegyveremet. A fájdalomtól nem tudtam lőni igazán, mert a pisztoly az ügyetlenebbik kezemben, azaz a balban volt benne.
Gravelli közvetlenül a repülőgépből káromkodni kezdett, mivelhogy a forgószárnyat lőni kezdtem, legyőzve ezzel a bal kezemből áradó fájdalmat. Rengeteg golyót kapott a szárny. A helikopter szürke, majd fekete füstöt árasztott magából. Főellenfelem összeesett, én pedig erőt vettem magamon, és bemásztam a repcsi belsejébe, ahol szembetaláltam magam Gravellivel.
A gonosztevő mindkét kezével megragadott egy AK-47-es karabélyt, mielőtt ki nem löktem volna másik két emberét, akik randevúzni készültek a gravitációval. Gravelli becélzott engem, de én azon nyomban fejbe lőttem a pilótát, ellenlábasom karabélyát pedig elhárítottam a bal csuklómmal. Egy erős ütést mértem arcába, melytől szélsebesen kiesett a helikopterből, de ő mégis megrántotta a bal karomat, ezért vele együtt zuhanni kezdtem.
Zuhantunk és csak zuhantunk a mélybe. Lassítva figyelhettem az eseményeket. Láthattam, ahogyan a maffiafőnökkel együtt hullok el a halálba. Jon Gravelli ordított hangosan, ellenben mindkettőnknek szerencséje volt, hiszen közvetlen az építkezési terület mellett egy üveggel fedett épület terült el, melynek ablakát áttörtük a súlyunkkal. Egy vízzel teli hatalmas medencébe estünk bele.
Fáradtan kiúsztam a vízből. Elterültem a medence melletti parkettán. Zihálva vettem a levegőt, viszont haragosom sem volt rest. Feltápászkodott, és egy kést rántott nadrágjából.
– Most véged, Róbert Bock – mondta feldúltan. – Volt választásod, de te elszúrtad!
– Nem! – A szó megrekedt torkomban. Alig bírtam beszélni a fáradtságtól.
– Mary Valvona büszke lesz rám!
– Nem! – feleltem most már hangosabban. – Nem ölhetsz meg engem!
– Ó, dehogynem! – Gravelli jobban megszorította a kést, és sietett felém.
Felkeltem, és sprinteltem minél messzebb tőle. Gravelli nagyon gyorsan futott. Legnagyobb szerencsémre találtam a földön egy szögekkel teli fabotot. Megfogtam az ütőfegyvert, majd az antagonista arcába irányítottam. Jon megfogta a szögecses fegyver élét, és arcon csapott öklével. Kifeküdtem, ő pedig a kést beleszúrta bal tenyerembe. Felhördültem a fájdalomtól. Noha a jobb kezem még szabad volt, de Jon azt is hatástalanította, hiszen ráütötte a szögekkel teli botot.
– Nem kellett volna beleavatkoznod a maffiajátékba – ismételte ostobán, majd a nyakam fojtogatásával vezette le mérgét. – Egyszer mindenkinek meg kell halnia! – Elengedte nyakamat, majd az áttört üvegablak egyik szilánkjával vagdosta arcomat.
Három heget okozott nekem: az első sérülés a bal szemöldökömet találta el, a második a szemöldökömnél egy kicsit lejjebb sebezte meg arcomat, a harmadik pedig keresztben az orromat karcolgatta.
Egy árny suhant a bejáratnál. Megtárazta az M16-os karabélyt, majd célzott és lőtt. A golyó áthatolt Jon Gravelli halántékán. A holtteste visszagurult a medencébe, a vére ellepte a kristálytiszta fürdővizet.
Egy hátrafésült, szőke hajú fiú lépett oda hozzám. Kiszedte a kést a tenyeremből, és felsegített. Száznyolcvanöt centiméter volt. Kék szemei és szőke haja csillogott a napfénytől. 1992-ben született, tehát öt évvel volt idősebb nálam. Izmai szépen ki voltak dolgozva. Helyes srác volt. Első ránézésre igazi motoros rosszfiúnak tűnt. A barna bőrdzsekije, a barna bőrnadrágja és a fekete bakancsa is ezt mutatta. Ami talán a legfurcsább volt benne, az az volt, hogy kissé walesi és ír akcentussal beszélt.
– Megmentetted az életemet, köszönöm! – súgtam vékony, gyenge hangon.
– Igazán nincs mit. Elviszlek biztonságos helyre.
– A barátaim nélkül nem megyek sehová!
– Helló, Róbert. – Egy fiatal lány lépett oda. Hosszú, barna haja volt. Barna szemei hasonlóak voltak az enyémhez. Egy kis kék fejkendő volt a fején. Az unokatestvérem, Tess volt az.
– Tess? Te meg mit keresel itt? – állt el szemem-szájam.
– Fegyvercsempész vagyok, ő pedig a szeretőm, Raleigh Wayne. – Megkísérelte megcsókolni pasiját, de én ellöktem tőle a huligánt.
– Mégis mit képzelsz magadról?! Mit művelsz az unokatestvéremmel?! – visongtam, miközben a fájdalom végigment arcomon és kezeimen.
– Szeretem Tesst! – Hangja szelíd és őszinte volt. Vidám fiúnak tűnt. Nem érzékeltem rajta a depressziót.
– Róbert, hagyd már békén a pasimat, mégis az életedet köszönheted neki! – parancsolt rám Tess dühösen. Erre én Raleigh-re szegeztem tekintetemet. Nem vettem tudomásul Tess parancsát.
– Hány éves vagy, fiú?! Ez a lány biztosan nem a korosztályod. Tizenkilenc éves!
– Huszonnégy vagyok. Öt év van közöttünk, de én szeretem őt!
– Mi van?! – harsogtam Tess felé. – Ez a férfi idősebb nálad őt évvel! Ő nem a te korosztályod! Megtiltom, hogy járjál vele!
– Ki vagy te?! Az apám?! – foszlott belőle a felháborodás.
– Tess, ez a férfi ’93-as! Nem a te korosztályod!
– Igazából ’92-es vagyok – szólt közbe Raleigh halkan. Nem akart igazából beleavatkozni a vitánkba.
– Mit számít az neked? Nem számít az az öt év!
– Igenis számít! – rikoltoztam. – Ő Y generációs, te meg Z-s vagy!
– Mi van? Azt se tudom, miről beszélsz! Milyen generáció? Te normális vagy?
– Ezt te nem érted, Tess! Tilos idősebbekkel járni!
– Te tiszta hülye vagy? Ki tiltja meg, hogy tilos legyen? – szidott le.
– Tess, nem szabad idősebekkel járni!
– Ezt pont te mondod? Mi van Felíciával, hmmm? – élcelődött.
– Az teljesen más!
– Nem, nem az! Egy nálad tíz évvel idősebb nőre gerjedsz, akinek a volt pasiját a legnagyobb példaképednek tartod!
– Ne vedd őket a szádra! Felícia a legjobb lánybarátom, Axel pedig a legjobb fiúbarátom!
– Az ég szerelmére, nem is ismered Axelt! – óbégatott.
– Majd megismerem!
– Ostoba vagy, de nagyon. Jobb is, hogy leégtél az A-sok meg a többiek előtt!
– Te sem vagy különb, Tess! A gimnáziumban az osztálytársam voltál, és én mindig segítettem neked a dolgozatokban, meg mindig leírtam a leckéket, mikor hiányoztál. Szégyelld magad! Én csak beszélgetni és barátkozni szerettem volna veletek, de ti mindig elzavartatok – vádoltam meg nyafogva.
– Nem, te mindenkire ráerőszakoltad a hülyeségeidet! Mindig a regényeddel zaklattál, mikor leszálltunk a buszról. Utánam futottál, és nem hagytál békén!
– Tess, nem voltak barátaim! Magányos voltam, és kellett valakivel beszélnem! Tudod, milyen depressziósnak lenni?
– Te nem vagy depressziós...
– Ó, igen? Miért nem hiszed el nekem, ha? Nekem csak Felícia hitte el, mert ő a barátom! Igen, Felícia a barátom! Idősebb nálam, de én szeretem és tisztelem őt. Ő százszor érettebb az összes lánynál a Z generációból! Jegyezd meg, eltaposok mindenkit odahaza, ha ártani mertek nekem vagy a barátaimnak! Értve vagyunk, drága unokatestvérem? – dorgáltam meg hisztériázva.
– Jó, fejezzük be a témát. Te hülye vagy, veled még vitatkozni sem lehet. – Szerelméhez fordult. – Gyere, Raleigh, vigyük haza ezt a barmot.
– NEM! A barátaim nélkül nem megyek sehová! Gyertek, mutatom, hogy merre vannak!
Kiértünk az épületből, és elvezettem őket új csapatomhoz. A szenvedés még mindig beleinalt kezeimbe és arcomba. Phil meglátott bennünket. Rászegezett egy pisztolyt a sógoromra és az unokatesómra.
FOLYTATÁS LENTEBB!
Addig is élvezzétek ezt a 6 oldalas epizódot. Remélem, tetszeni fog mindenkinek. 
Örülök, hogy tetszett. 
Nem gondoltam volna, hogy te is olvasod a történetemet. 
