Little Ol' Legend

[The Cleansing Fire]

Nahát, először is szeretnék mindenkit üdvözölni itt és most, a régi és az új istenek, valamit minden ember és lélek előtt. Igen, megint megpróbálom a lehetetlent, és ha nem utálom meg úgy a történetemet mint a múltkoriakat, akkor be is fejezem. Apropó, a múltkori történetekkel kapcsolatban, ha ne add Isten valakinek tetszettek, akkor kérem mentse le őket, mert szeretném őket töröltetni az oldalról. Sok rossz emlék fűz oda, több mint jó.
Szóval miért próbálom meg újra és újra ezt... Hát fogalmam sincs őszintén, nagyon szeretek ugyan írni, de ez azért más egy kicsit. Úgy érzem magam, ahogyan Petőfi is érezhette: akkor is írok, ha nincs ihlet, mert ez kell a népnek. És akkor már nem tudom annyira megbecsülni, amit kiadok a kezem közül. Ez volt a baj az első két történetemmel, amiket itt elkezdtem publikálni. De akkor mégis miért kezdek el újra írni?
A minap ültem a HÉVen, és néztem elsuhanni mellettem a tájat, hazaérkeztem, elvégeztem néhány teendőmet, bevágódtam a gép elé, játszottam egy kis GTA IV -et néhány kedves barátommal, és aztán megnéztem a Red című filmet. Aztán beütött az agykrach, ezért lefeküdtem és ott megvizionáltam az egészet. A lényeg az, hogy annyi minden jutott eszembe, ahogy kicsit összemosódott a játék és a film, hogy muszáj volt leírnom. Akkor három órán át dolgoztam azzal, hogy mi hogyan merre hány méter legyen, és azóta is csiszolgattam, tesztelgettem a GTA IV multiplayer szegényes eszközeivel, és végül eljutottam arra a pontra, hogy ki merjem jelenteni: "KÉSZENÁLLOK"!
Akkor hát elkezdem, és rendesen be is fejezem ezt a sorozatot, ha minden úgy jön, ahogy kell. Azért remélem szurkoltok.

Prológus

Matthew Gagatti átlagosnak mondható hatósági bürokrata volt, egy kissé komolyabb ügyosztályon. Golyót kapott a csípőjébe, két helyen eltört a gerince, és a koponyája csodával határos módon megállított egy golyót, ami éppen a polgármester szívét vette célba, és mindezek ugyanazon a napon történtek. Ezért aztán igen természetes módon és gyorsan áthelyezték életfogytiglani íróasztal-szolgálatra. Ebben a szerepében is megállta a helyét, gyorsan jutott fel a ranglétrán, és a végén már speciális ügynöki munkakörben dolgozhatott egy kisebb likvidátor részleg vezetőjeként. A megfelelő életet élte, jól kiegyensúlyozott mindent maga körül, hogy amikor nyugdíjba vonul, szépen nyugodtan tehesse. Mert Matt legbelsőbb gondolatai mindig a nyugalom körül forogtak: élni és élni hagyni, megspékelve azzal, hogy egy puha ágy nélkül az élet nem élet. Minden esélye megvolt rá, hogy álmai szerint fejezze be az életét, amikor elkezdődött a Hajsza, ami nemcsak a vad, a vadász életét is felforgatta.



Jep, kevés ez így, de ez csak a kezdet. Majd jön a többi, hooooolnap.

[Arminho]

Faszán hangzik. Várjuk a következő részt.

[The Cleansing Fire]

Ha minden igaz ma felrakom, de még csiszolom egy kicsit. Az még no-action lesz, a többi viszont már kevésbé.

[The Cleansing Fire]

Little Ol' Legend - A Viharfelhő

Matthew Gagatti feltépte az iroda ajtaját, enyhén sántikálva bevágódott a székébe, és hátradőlt, hogy mit is kellene csinálnia. A reggel ugyanúgy kezdődött, mint mindegyik másik, felkelt, a gerince tompán lángolt, ahogy lemászott a földszintre, bevágódott a kocsi speciális ülésére, és behajtott ide. Az automatából megvette a szokásos reggeli szendvicsét, amit a liftben gyorsan betömött a fejébe. Az iroda felé többen is megszólították, és mondták, hogy nem irigylik. Néhányan ahhoz gratuláltak, hogy megint visszatért a rendes munkához. Elkezdett aggódni, hogy miről is van szó.
Ezért aztán itt ült az irodai székében, és azon töprengett, hogy a szokásos szar reggelek miért torkolltak bele ebbe a bizonytalan, de valószínűleg a szokásosnál is rosszabba. Amikor lezajlott életének nagy napja, számot vetett magával. illetőleg akkor, amikor kijött a kómából. Összességében felszámolt egy kisebb csoportnyi terroristát, lezúzott két korrupt rendőrt és megmentette a város legbefolyásosabb emberét. A jutalma pedig az imádott munkaköréből való eltávolítás volt egy unalmas, poros ügyosztályon. Szerette az eredeti munkáját. Azt szerette a rendőrségnél, a kommandósoknál, és minden más speciális csoportban, hogy eltüntethette a mocskot, amit a város köhögött fel magából. Ő volt az eső, ami kimosta a szemetet, ő volt a Viharfelhő. Viharfelhő... A régi csapatában hívták így, de azok a fiúk - tizenhárom remek haver - már mind meghaltak. Az egység utolsó két tagját azon a bizonyos napon vesztette el, további hármat pedig az előtte tartó négynapos "háború" alatt. Már maga az is, ahogyan az ügyeit intézte egyenlő volt az ítélettel: előbb vagy utóbb, de a felettesei rádöbbentek mindig, hogy a Viharfelhő nem fog megváltozni. neki minden egyes ügy egy újabb háború volt, ahol vagy nyert, vagy meghalt. És a háborúit megnyerte, ha nagy áldozatok árán is, de a győzelem volt a fontos. Ebben megint nem értettek egyet a feletteseivel. Végül a biztonság kedvéért megnézte a rendszerben keringő legfrissebb adatokat, miközben maga alá húzta fájós lábát. A következő pillanatban ocsmányul káromkodva felpattant a székből és kirohant az ajtón, pokoli lábfájástól övezve. A meghallgatásoknál volt kiírva. Matthew Gagatti s. ü. 11.00 Cower kap. meghallgatásra jelentkezzen. 11.07 körül járhatott az idő.

Három emelettel feljebb már a különböző a speciálisnál is speckóbb ügynökök és középvezetők kaptak helyet, ezek közé tartozott Allen Cower kapitány, exkommandós, exveterán és ki tudja még, hogy milyen katonai múlttal rendelkező kétméteres barom. A személyzet és a szint hangszigetelt ajtajai és falai sem voltak képesek teljesen elnyomni azt a dübörgő hangot, amit a Bikafej kiadott magából, ha dühbe gurult. És igen gyakran pöccent be. Gagatti lefékezett az ajtó előtt, felkapta a zakóját, és vállal benyomta a párnázott, fakeretes biztonsági ajtót, majd elmormolt egy köszönést a bent beszélgető két férfi felé, és csendben megállt a bejárat mellé készített egyik kényelmetlen szék mellett. A lába pokolian égett, de a Bikafej nem kínálta hellyel, így nem is ült le. A másik fickó, Sbrizny ezredes volt, az egyik nyomozójuk.
- Mat, gyere beljebb. - bődült el Cower kapitány - Majdnem időben.
- Bocsánat, uram. Többet nem fordul elő.
- Ezt el is várom. - nézett rá szúrós szemmel a Bikafej - Azért magát választottam, mert végrehajtott egyet s mást az életében. Ismeri Sbriznyt?
- Még nem. - morogta Matthew miközben megrázta a másik petyhüdt kezét. A nyomozó keze száraz és vékony volt, a csontok mintha egymáshoz préselődtek volna a szorítása hatására. Mindenesetre kijárt neki a tisztelet - Örülök, hogy megismerhetem.
- Szintén. - bólintott a másik, majd kérdőn nézett a kapitányra, aki bólintott - Ismertetném a helyzetet. Úgy állunk, hogy a kapitány úr volt csapata...
- A csapatom megint be akar szállni, úgy néz ki! - idáig bírta, hogy más beszéljen, közbe kellett ordítania. Ez volt az egyik oka, hogy utálta a kapitányt. z volt az egyik oka, hogy mindenki utálta - Rohadt veszélyes fickók, olyan dolgokat éltünk túl, amiket nem sokan. De egyszer véget kell, hogy érjen az ő életük is, nem? - választ sem várva folytatta - fontos, hogy elkapjuk őket. Holtan. - villant meg a szeme.
- Elárulhatom a többi részletet? - kérdezte Sbrizny.
- Persze, persze. Most kifelé! Nekem munkám is van.

Sbrizny irodája nem igazán hasonlított sem az övére, sem a kapitányéra. Az övével ellentétben nem csak egy egyszerű számítógép-szék-asztal berendezést tettek bele, a Bikafej irodája pedig sokkal díszesebb volt. Az ezredest fehér falak, és fehér DIKKA szekrények vették körül. A hátsó falnál néhány kódtörő gépezet állt, egy egész kartotékrendszerrel. Kényelmes, szürke fotelek és egy kanapé várták azonban a látogatót, amiért Matthew hálás is volt. Sbrizny kitöltött két pohár kávét a saját gépéből, és egyet a kezébe nyomott.
- Az a helyzet - kezdte idegesen - hogy ez a csapat kommandós, akiket most el kell kapnia nem normális ellenfelek, ahogyan maga sem az a megszokott likvidátor. Mindannyian komoly dolgot vittek végbe, nem akarjuk tehát egyszerűen rendőrök százait rájuk küldeni. Engem azzal bíztak meg, hogy tudjam meg, pontosan hol vannak, és meg is szereztem az összes nevét, a lakhelyüket, amennyire a szűkös időkeret engedte a legfontosabb szokásaikat is... kitapogattam. Szóval most elég sokat tudunk róluk. Az információkat a kapitány adta át nekem, mármint azokat, hogy miért is kell őket elkapnunk. Vagyis magának és az embereinek...
- Nincsenek embereim. - vonta össze a szemöldökét Gagatti.
- Nem tudta? - nézett rá furcsán Sbrizny - Egy egész csapat kommandóst és ügynököt bocsátottak a rendelkezésére. Azt a listát is átadom majd. Szóval hol is tartottam? ja igen... A kapitány mindenféle információt összeszedett, és a lehetséges terveiket is, azután megszereztette velem az összes elérhető okiratot és minden feljegyzést, ami létezett. Meg amiket elmondtam.
Mindig amikor egy új listát, dokumentumot vagy hasonlót említett, rácsapta ezeket a papírkötegeket és iratcsomókat az egyre növő halomra. Végül egy kisebb doboz telt meg vele. Matthew csak nézett és nézett és figyelt. Az ezredes remek munkát végzett annyi idő alatt, ami rendelkezésre állt, és nyilván tehetséges ember volt, de kirázta tőle a hideg. Egyszerűen idegenkedett a fickótól. Végül morogva megköszönte, és a dobozt szorongatva lelépett. Amit a fickó még húsz percen át tartó előadásából kiderült, az csak egy egészen kevés fontos információt tartalmazó humbug volt. Visszatért tehát az irodájába, és először ránézett a nevekre. Nem mondtak neki semmit. Biztosan nem voltak akkora arcok - gondolta, és gondolatban vállat vont.

Mortimer Meyer Moore
dr. Isaac Lewyn
John Brick
Arthur Lee Dayne
Michael Brough
Harrfield Plackard
Oswald Flag
Samuel Goodfriend

Eltette a listát, és elkezdte olvasni a tudnivalókat. érdekesek voltak. Elővette a telefont, és megadta azt a számot, amivel elvileg az embereit érhette el. Úgy érezte, hogy meg kéne látogattatnia valakikkel Mortimer Moore -t.

[realostew]

Jól sejtem, hogy 1-2 Stephen King könyv megfordult a kezedben? Főleg régebbiek.

[The Cleansing Fire]

Ööö... Egész véletlenül rosszul sejted
Mindig szerettem volna Stephen King -et olvasni, de valahogy sosem jött össze.

[realostew]

A környezet leírás nagyon kicsit hajaz az övére. De lehet, hogy csak szerintem van így. Nekem amúgy megvan pár könyve, ha gondolod kölcsön adom.

[The Cleansing Fire]

Meglátjuk

[The Cleansing Fire]

Little Ol' Legend - Bástya

Mortimer Moore gondolkodott, nagyon sokat gondolkodott. Amikor leszerelt, megadatott neki az esély, hogy újrakezdjen mindent, egy tiszta lapot nyisson az élet könyvében, de ő másképpen döntött. Úgy nyolc éve kezdődött el, amikor Dan Shwartz úgy döntött, hogy az élet rögös útja számára már nem tartogat újdonságokat, és feladta az egészet. Az utolsó ember, akit behívott magához a börtönkórházba ő volt, az utolsó kívánsága pedig az volt, hogy segítsen az öccsének, aki már régebben hívta őt. Nem lehetett visszautasítani egy régi barát hívó szavát, így összepakolt, felszállt egy LC -be induló gépre, és belépett Alter életébe.
A nagyközönség előtt leginkább egy távoli nagybácsinak látszott, valójában inkább voltak állandó bűntársak. A másik huszonhárom évvel volt fiatalabb nála, így azért nem volt nehéz belehelyezkedniük egy nagybácsi-unokaöcs kapcsolatba, az embereket pedig annyira nem érdekelte a családi helyzetük. Alternek persze voltak gondjai: a mosodájának a maffia vagy valami helyi banda akarta folyton a bevételét, a felette elhelyezett droglabor sem volt teljesen biztonságos, és aztán nem is nagyon lehetett megbízni senkiben körülöttük. És ezen kívül is voltak problémák, de azért valahogy kijöttek a húzós helyzetekből: először is szereztek neki is egy fegyvert, onnantól pedig szép lassan elkezdték felszámolni a védelmi pénzt szedő bandákat. Volt egy nagyon kemény helyzetük, ahol egyszerre nyolcan voltak egy raktárban, de valahogy leküzdték a túlerőt. Végül ki is építettek valami hálózatot, mert miután legyőzték a támadókat, a konkurenciát kezdték felszámolni. A nyolc év alatt ki is alakítottak egy nem túl nagy, de megbízható és gazdag vevőréteget, akik folyamatos és nagy bevételt jelentettek illegálisan. A dörzsölt kommandós, Mortimer azt is tudta, hogy nem elég az illegális pénzeket növelni, ezért megvették a mellettük levő boltot, ami fölött laktak. Ez a bolt egy kamerákkal, kisebb riasztókkal és egyéb védelmi eszközökkel foglalkozott, és roppant nagy forgalma volt a vértől bűzlő városban. Egy garázst is kibéreltek a kikötő közelében, hogy gyorsan menekülhessenek, aztán felfegyverkeztek. Kétszer is meg kellett védeniük a droglabort, és ezek azért elég komoly tűzharcok voltak ahhoz, hogy a rendőrök figyelmét is felkeltsék. Mortimer tehát gondolkozott, és meg is tehette: ő volt az egyetlen, aki a harcos múlt részeit megőrizte a régi csapatából.
Meglátta a kocsit a járda mellett, és elindult arrafelé. A robogóját kicsit lejjebb hagyta. Mind a két járgány fekete volt enyhe bronzos beütéssel. Gyönyörűen fénylett a napfényben. Két kocsijuk volt, ez a Club terepjáró, és a másik, amit keményebb helyzetekben használtak, a sebessége miatt. Azt a kocsit ráadásul valami bandajármű-szerűséggé alakították, extra páncéllal, jobb motorral, golyóálló üvegekkel. Ami pedig a csomagtartóban lapult... A második támadás alkalommal az akkori pultosuk meghalt, és ez ráébresztette őket, hogy nagyobb fegyverekre lehet szükség, ezért a csomagtartóba összeszedtek néhány nagyobb tűzerejű játékszert, és két golyóálló mellényt. Kicsit összehúzta magán a felöltőjét, és megigazította a kalapját is. Soha nem tudott megbarátkozni igazán a kalappal, ő ugyanis még a kipára esküdött, de Alter meggyőzte, hogy ezzel jobban el tud vegyülni. Most, hogy az emlékmű mögül a délutáni nap vörösarany sugarai a szemébe tűztek, hálás volt a széles karimáért, amit a szeme elé húzhatott. Alter Shwartz a hátsó bejárat melletti lépcsősor tetején állt, és könnyű, szűrős cigarettái egyikét szívta. Rajta is fekete öltöny, felöltő volt a nagy kalappal. A szakálla még sötétbarna volt, ahogy haja és pajesza is, nem olyan ősz, mint az övé, pedig ő sem volt annyira fiatal. Bár harminchat év körül azért nem is volt éppen öreg. Elsétált a sikátor előtt, és reflexszerűen benézett. Amit látott, az nem volt éppen az ínyére. Hat kommandós próbált elrejtőzni a nagy, zöld szemetesládák mögött. A rohadékok - villant át az agyán. Annyi évig nyugton voltak, és erre most kell előjönniük, amikor egy hét van a hatvanadik születésnapjáig. Intett a kezével Alternek, és hirtelen lehúzta, behajlított ujjakkal. A srác rögtön megértette, és átlendült a korlát alatt. Időben. A golyók éppen akkor csapódtak be. Keze besüllyedt a zsebébe, és egy micro UZIval tűnt fel újra. Gyorsan becsapta a tárat a markolatba, és átlendült a fal másik oldalára. A fiú kinyitott kocsija csomagtartóját, és előkapta kedvenc fegyverét, egy rusnya, rövidcsövű sörétest. Általában pisztollyal harcolt, de itt jól jött a nagyobb tűzerő. Mortimer kifújta a levegőt, és elkezdett tüzelni. Ebben volt a legjobb, nem véletlenül hívták mindig Bástyának. Ő volt az, aki fedezte a visszavonulásukat. Volt valami varázsereje, ilyenkor mintha gyorsabban mozgott volna, a reflexei előbb jelezték a golyót, minthogy az ellenfél célzott volna. Ijesztő volt. Az agya hátuljában azért megfogalmazódott a gondolat, hogy a kommandók tizennégyes csoportok, és ha itt vannak hatan, akkor valahol kell még lenniük. Voltak. Két nagy, fekete kocsi csapódott be a tér másik oldaláról.
- Alter, menj a garázshoz, és készülj fel! Biztonsági leállás lesz.
- Veled mi lesz? - kérdezte aggodalmasan Alter, miközben a válla fölött a kommandósok két járművét figyelte. A reputáció miatt eleresztett két lövést arra is.
- Majd én is befutok, és hozom őket is! - vakkantotta - Menj!
A másik beugrott a kocsiba, indított, és szinte kirobbant a térről. Mortimer pedig, aki tudta, hogy mit kell tennie eleresztett egy teljes tárat az újonnan jöttek felé, majd megfordult, és a robogójához futott. Indított.

Futtában elgondolkodott azon, hogy vajon tudják, hogy ki ő, azok, akik el akarják kapni. Lehet, hogy csak annyit tudnak, amit meg lehet találni róla? Fedőneve Bástya? Besorolása életveszélyes? Hogyan szólítanák? Mortnak, mint a törzsvásárlói, MoMónak, ahogy Alter Shwartz hívta? Valószínűtlennek tartotta, hogy erre gondolnának. Ezek is profik a maguk szintjén, a feladatra koncentrálnak. Egyet lelőtt, egy pedig valószínűleg nem fog utána jönni, mert ellőtte a térdét. Ha a mellövéses nem halt meg, akkor ottmarad vele. Tizenkettő páncélos, gépkarabélyos és rohadtul felkészült ellenfele azonban még mindig ott van. Rohadt életbe, miért szálltak rá? Felhajtott a járdára, befordult egy játszótérre, a hinta alatt áthajtott, leszánkázott néhány lépcsőn, és befordult egy sikátorba. Mindig közelebb került a garázshoz, ahol Alter már fel is készülhetett rájuk. A térképen nézve persze ez csak lassú csigamozgás, araszolás volt, de összességében egyre közelebb került a garázshoz. Közelebb és közelebb.
Aztán megérkeztek. Befordult, lefékezett, már lent is volt a motorról, és berohant a garázsba. Az Admiaral ugyanolyan fekete és bronzos volt, mint a másik három kocsi, de tényleg jobb választás: gyorsabb, erősebb, és páncélozott. Alter odadobta az egyik mellényt, amit fel is húzott fehér garbójára. A másik már a fiún volt. Azután elővette a másik karabélyt, és ellenőrizte. Két lakkozott fatusú Ruger volt, egyenesen Vice Cityből. Ritka fegyvernek számított, de Mortimer jobban kedvelte a csípős szagú AK-47 -nél, vagy a pontatlanabb M4 -nél. Pontosabb volt mind a kettőnél, erősebb is, és a kontrollálhatóságára sem lehetett semmi panasz. Ezt pedig mind-mind a kicsit lassabb tűzsebessége tette lehetővé. Egy AK -val ellentétben ez a fegyver átvitte könnyedén a kommandósok páncélját, még a legnagyobb páncélok alatt is okozott néhány durva bordatörést.
Két fekete, hosszú terepjáró furdult be az utcába. Mind a ketten célzásra emelték a fegyverüket. A kommandósok profik voltak, nekik jól kiépített állásuk volt; hamar végeztek velük.

[The Cleansing Fire]

Little Ol' Legend - Kapcsolat

Valahol Broker utcáin lövedékek szaggatták szét a súlyos, szürke légréteget és emberek haltak meg, de ebből semmi sem maradt meg Algonquin előtt. A bűzös, vágható levegő falként vette körül a várost, és csak a bűzös, alig-alig hajózható folyók maradtak meg közöttük. Előbb-utóbb mindenkinek oldalt kell választania, és aztán együtt kell tudni élni a döntésekkel. Ledobta a szendvicsét az asztalára, elment az étvágya. Nem volt túlságosan bizalomgerjesztő személy, ügyvédként is csak a középosztály tetején állt. Feszes, kerek pocakot növesztett, amin folyamatosan félrecsúszott foltos nyakkendője. A vállai kicsit beestek, és pár lépcsőház után már kellemetlenül lihegett. Fején és arcán néhány helyen májfoltok játszottak, őszülő hajával pedig sikertelenül próbálta eltakarni a kopasz foltot feje búbján. Szintén őszülő szakállába pedig állandóan ételmaradékok ragadtak. Dr. Isaac Lewyn tényleg nem volt egy első látásra megnyerő ember, de letett néhány dolgot az asztalra: először a szendvicsét, aztán az üres kávéspoharat is. Ezen kívül jogi egyetemet végzett, majd a legintenzívebb éveit komoly diplomáciai problémák megoldásával töltötte, mint például egy közép-afrikai diktátor kivégzése, a növekvő terroristaveszély központjaként meghatározott nyugat-ázsiai országok kormányainak megbuktatása vagy az elnök életét fenyegető szélsőséges környezetvédő csoportok likvidálása. Elmondható, hogy nem volt éppen eseménytelen előélete, de az ügynökség aktatologatói jó munkát végeztek, amikor mindent eltüntettek, amit fel lehetett lelni az FIB, IAA a rendőrség és minden más irattárában. A legtöbb ember, aki tudott róla már halott volt, és legfeljebb a volt csapattársai mondhattak volna róla dolgokat, de amikben ő benne volt, ők is benne voltak. Egy pillanatra eltűnődött azon, hogy mi lehet a többiekkel. Amikor leszerelt, megszakított minden kapcsolatot a többiekkel, elköltözött és ügyvédi állást vállalt Goldberg akkoriban még apró irodájában. Annak köszönhette azt, hogy még mindig itt volt, saját irodával, és mindennel együtt, amit elért. A plafonról LC legjobb kaszkadőrének második motorja lógott, egy tűzvörös Sanchez. A nyeregre volt fehérrel rápingálva, Hatkerekű művészneve és monogramja. Az iroda ablakából elég kevés dolgot lehetett látni, ezért jobbára az üvegajtón keresztül nézte a ki-be jövő embereket, ha nem volt ügye vagy dolga.
Most is ezt tette, csak ült, és bámulta a kint mozgolódó, soha nem megálló embertömeget. Még a zárt részlegben is folyamatosan jöttek-mentek az emberek, mintha nem is lennének biztonságiak kívül. Persze nem az a dolguk, hogy visszatartsák az embereket. A G, L & S irodája három liberális sztárügyvéd nevét viselte, ezért a liberalizmus odáig terjedt, hogy nem volt olyan hely, ahova a látogatók ne jöhettek volna be, nemre, korra és bőrszínre tekintet nélkül. Talán a férfi és női WC volt csak kivétel ezen elv alól. Éppen három nagydarab férfi kacsázott be az ajtón, és fordultak oda a recepcióshoz, aki a hátsó fal felé mutatott, ahol az ő irodája is meghúzódott. Rossz érzése volt, amint meglátta őket. Olyan rosszul szabott, nagy zakójuk volt, amit csak azok viselnek, akik nem akarják, hogy látszódjon a hónalj alá szíjazott pisztolytáska. Amint elindultak felé, beindultak a szirénák a fejében. Észrevétlenül, mintha a monitort nézné kihúzta a fiókját, és elővette belőle jókora, ezüstös Desert Eagle pisztolyát. Nem szerette a fegyvert, fölöslegesen nagy volt, de tény, hogy az ellenfél semmitől sem szarik be annyira, mint egy ilyen kézi ágyú. Az első belökte az ajtót. Ő egy ügyvéd felszínes érdeklődésével nézett rájuk. A kezük megindult a zakójuk felé. Most.
A monitor lerepült az asztalról a lökéstől, és még őt is meglepte a hatalmas erő, ami a pisztolyba szorult. Elszokott tőle, az biztos. Mindenesetre a fickó feje orrtól felfelé jobbára hiányzott. Szép darab fegyver volt, hogy ilyet is meg tudott csinálni. A második lövéssel leterítette a következőt, aki már már majdnem célzásra emelte a fegyverét. A következő öt lövéssel lebontotta azt az üreges kiugrót és a vázát, ami mögé az utolsó elbújt. A férfi a lökéstől kifordult az ajtón. Nem volt idő semmire, leeresztette a motort a falról, és beindította.
A folyosón az egyik biztonsági beugrott elé, és a fegyverét próbálta előrángatni a pisztolytáskájából. Nyilvánvaló volt, hogy azok hárman fizettek neki. Vagy nem is, de egy lövöldöző, motoron száguldozó fickót érdemes lett volna kiütni a nyergéből. Befeszítette a jobb karját, hogy az ütközéstől nehogy elkanyarodjon, és falnak menjen. A hájas test keményen csapódott a kormánynak, hiába próbált az őr kitérni. Elterült a földön, ő pedig lelkiismeret-furdalás nélkül áthajtott az egyik karján. Ordítást hallott, és talán egy reccsenést is, de ebben nem volt biztos, a vér túl hangosan dübörgött a fülében. Az üvegajtó nem szétvágódott előtte, inkább összetört az ütközéstől; szilánkok esőjétől kísérve robbant ki az utcára. Gyorsan felállt a nyeregben, mert a lépcsők keményen szétcsapták volna a gumóit ha legurul róluk. Víííííííííííííííííí. Motoros járőrök voltak, összesen ketten, és rögtön kilőttek utána. Hátrafordult a nyeregben annyira, amennyire mert, és lőtt.

Nem volt könnyű dolog megszabadulni tőlük, de valahol a híd közepén elvesztette őket, és végül megérkezett a reptérre. Nem menekülni akart, ő aztán nem. Ha valaki keres, az nyilván megtalál téged, hiába bújsz el. Inkább harcolj. Az irányítótorony őreit könnyedén elintézte, de a lépcső betett neki. majdnem kiszakadt a tüdeje, mire felért a tetejére. A humanitás csíráinak engedve megnézte a menetrendet, miután leütötte két légiirányítót. Szerencsére nem jött gép háromnegyed órán belül, ennyi idő alatt fölébrednek, vagy jön valami segítség. Az egyik tűzoltófejszével, amik az ilyen helyeken kötelező jellegűek voltak kibontotta a falat az egyik terminál mögött. Amikor visszavonult nem vállalt fölösleges kockázatot. Akkor is idejött, akkor is leütött mindenkit, kibontotta a falat, és betette a csomagját. Valószínűtlen volt, hogy az embereknek feltűnjön a fehér téglák közötti kevés kötőanyag. A táska tehát itt volt, de annál is fontosabb volt, ami benne volt. Egy AK-47, két tár. Hatvan töltény. Robbanó golyók egy DEagle -be. Három gránát. Egy könnyű ballisztikus mellény. Elég lesz. Behúzta a cipzárt, vállára dobta a táskát, és elhagyta a tornyot.

A motort egy kávézó előtt állította le. Gyorsan beugrott, és kitörölte az összes üzenetét minden fiókjából. Az otthoni tárolóit is ki kell még ürítenie, de a minimumot innen is megtehette. Benyomott két lekváros fánkot, és egy pohár erős kávét, majd a következő pohárral, és egy újsággal kisétált az utcára. Nem szeretett volna kitűnni a tömegből. Három sarkot sétált, de a szíve nem szűnt meg olyan gyorsan dobogni, csak kicsit lassult le. Még mindig félt attól, hogy otthonában is várni fogják, esetleg jártak már ott. Volt egy öccse egy másik városban, feleséggel, gyerekekkel, nekik se legyen bajuk miatta. Körülnézett az utcában. Sehol senki. És ekkor meglátta, amint egy fekete kocsi bekanyarodik a sarkon. A sofőr és a mellette ülő fickó öltönyt viselt, de a hátsó ülésen az FIB kék kabátjában egy férfi ült. Ezek már érte jöttek, ez biztos volt. A kék szemetesek árnyékából villámgyorsan átvetődött a járdán, le a lépcsőn, és befutott az utcát a háztól elválasztó árokba, be az összekötő lépcső alá. Látta a négy pár lábat, és egy kék kabát alját a vasrács-korláton keresztül, hallotta a lépteit a feje felett. Aztán egy pukkanást. Ezt is ismerte, hangtompítós fegyverből leadott lövés. Egy kisebb pisztolyra tippelt volna, ha lett volna a kattanás is, de így inkább egy SMG lehetett, talán MP5. Mindegy is volt igazából. Kimászott a lenti részről, és belépett az ajtón. A biztonsági őr akár alhatott is volna, ha nem lett volna egy vörös folt a bal szeme helyén. Még fel sem nézett a belépőkre, és meghalt. Ironikus volt, hoogy azok sem látták, amikor először lőtt. A harmadik mellkasa is szétrobbant a DEagle robbanó lövéseitől, az FIB-ügynök pedig kétségbeesetten célzásra emelte a fegyverét. Addigra viszont a jó doktor, Lewyn már nekicsapódott nyolcvan-akárhány kilogrammjával a mellkasának, a tüdejében nem sok levegő maradhatott, ilyenkor pedig elég nehéz célozni. Kétszer azért fejbe csapta, hátha mégis kedve lenne egy hevenyészett tűzharchoz, aztán belökte a liftbe, és utánalépett. A három hullát otthagyta az előtérben.

Az FIB-ügynök köpött, ahogy el is várta. A felügyelő, akit utána küldtek, bizonyos Gagatti küldte őt azért, hogy eltüntessenek egy volt kommandóst. Arról is tudomása volt, hogy egy másik fickóért is elmentek, de csak a monogramját tudta. M. M. Erre azért már Lewyn is elnevette magát, emlékezett arra, hogy Mortimer mire volt képes. ha ő el tudta kapni ezeket, akkor neki nem eshetett baja. Azért megsemmisítette a tárolóit, és midnent letörölt a gépéről. A telefonját is összetörte, viszont az egyik kép mögül magához vette az adó-vevőjét, amire egy csoport másik hasonló gép volt kötve. Egy kommandós csoporté. Megnyomott rajta egy gombot, és beleszólt.
- Itt Lewyn. Mindenki készüljön fel, jönnek értetek.

[The Cleansing Fire]

Bocs az utólagos pótlásért, azt vettem észre, hogy amiről a rész a címét kapta, az a két bekezdés pont nem került be. Bocs, pótolva!

[The Cleansing Fire]

Little Ol' Legend - Rendszer

Gagatti felügyelő irodája nem volt nagy, de megfelelt a célnak. Mindene volt, amire szüksége lehetett, főleg rendre, és helyre, ami a személyiségének kellett. Nem volt ugyan olyan rendszerető patent mint Sbrizny, de mindennek megvolt a megszokott helye, és azért háklis volt, ha valaki összekeverte a cuccait. A hely is fontos volt neki, szeretett kényelmesen ellenni, de nem szerette, ha mások látják a fájdalmait, márpedig kihúzott háttal kellett ülnie, ha más is ott volt, ami sajgó derekával nem volt éppen a kényelem csúcsa. Az utóbbi időben pedig nem nagyon volt része a kényelem luxusában. Három ügynök dolgozott irodájában, ahol sebtében felállítottak egy parancsnoki és kommunikációs részleget. Kaptak egy kis tárgyalót a folyosón, egy saját polcot az adataiknak, és előrébb kerültek a fontossági listán a különböző lehallgatókészülékekkel és műholdakkal foglalkozó csoportnál. Konkrétan teljesen a legtetejére. Ez azért elgondolkodtatta Gagattit egy kicsit, amikor nem éppen a tompa fájdalommal küzdött.
Miért kell egy csapat öregembert eltüntetni a föld színéről? Oké, veszélyesek lehetnek de az összes közül csupán néhánynak volt olyan élete, amire erre utalhatna. Mármint az a Mortimer Moore valami drogokkal foglalkozik és több háborúban is benne volt, John Brick pedig egy kisebb rendzavaró motorosbandának volt a tagja... De például ott volt Harrfield Plackard, aki egy gyártócég elnökségi tagja, és biztonsági részlegének igazgatója volt, és teljesen csendes életet élt. Arthur Lee Dayne pedig nagyjából annyi veszélyt rejtegetett, amennyit egy lépcső. Persze nem nekem. Rohadt lépcsők... - gondolta mérgesen, miközben egy apró roppanás kíséretében kinyújtotta a lábát.
És a többiek sem voltak veszélyesebbek. Egy-két stikli talán, de semmi komoly veszély. Valami volt a dolog mögött, és ki is akarta deríteni, persze fölöslegesen. Úgyis meghal az összes vénség, hiába ártatlanok. Így működik a rendszer. Legyen hát rend.

Allen Cower kapitány, aki saját megállapítása szerint még sosem kapott az élettől annyit, hogy elégedett legyen, most úgy érezte, hogy már majdnem oka van rá. Nincsen még, de már majdnem. Tulajdonképpen hálásnak is kellett volna lennie a sorsnak, hogy ilyen simán ment minden. Gagatti alig hat perce lépett vele kapcsolatba, hogy elküldte az első csapatot - egy tizennégy fős kommandós egységet - a Bástyáért, és három ügynök elindult Lewyn felé. Ez jó hír. Ha a Bástyát elkapják, az jót jelent, mert mindig is ő volt a legjobb lövész a csapatban. Bár a legjobb harcosnak sokan Bricket tartották, de őszintén szólva a Bikafej meg volt győződve róla, hogy Ő a legjobb. Nem volt sokat a csapattal, éppen csak két bevetést, de ez elég is volt, hogy mindent megtudjon. Bikafej nem csak egy nagyhangú, bunkó és ostoba barom volt, ahogy sokan gondolták. Nem is csak az izomzata és az ereje különböztette meg sok más embertől, ő roppant intelligens volt. Feldühödött azon, ha gondolkodnia kellett, de nagyon jól kapcsolta össze az információkat, jól értett az emberekhez, és rendelkezett egy minimális önkritikával, ami néha azért még az önhittség homályát is eltüntette szeme elől. Jó harcos is volt, bár soha nem volt igazán kiemelkedő. Nem volt jobb egy szokásos kommandósnál, persze csak akkor. Ma azért már megöregedett, bár még elég fiatalnak számította magát negyvennyolc évével. Nem hihetetlen képességeivel, lojalitásával szerezte meg a belépőt a nagyobb játékosok közé. Ő csinálta, amit mondtak neki, és nem kérdezett. Mindig ilyen volt, ilyen embereket keresett is maga alá. Amikor az a bizonyos ember megkereste, aki miatt most itt tartottak, ő rögtön igent mondta. Brick, a csapat parancsnoka nemet mondott. Arra az akcióra rögtön le is váltották, és őt nevezték ki. Behatoltak az épületbe, lemészárolták a "terroristákat" kijöttek... Aztán Brick kieszközölte, hogy küldjék el őt a csapattól. De két bevetés, és nagyjából hat hónap alatt kiismerte őket, ahogy ők remélhetőleg nem ismerték ki őt.
Tulajdonképpen nem is biztos, hogy elég lesz a csapat, amit Gagatti kiküldött ellenük. Apropó, Gagatti, itt el kell időzni egy kicsit. Nem volt biztos a dolgában. A férfi mindenképpen tehetséges, elkötelezett és jó volt, de nem volt teljesen biztos abban, hogy a sérülései miatt nem változott-e meg. Első pillantásra rögtön olyannak látszott, amilyennek kellett lennie, amilyet keresett: hűséges a csonthoz, és kemény. Nem kérdez, nem ellenkezik, csak csinálja. Azonban az utóbbi időben kellemetlenül sokat járt vissza Sbriznyhez újabb és újabb információkért, ez pedig megkérdőjelezhetővé tette a megbízhatóságot. Gondolatban vállat volt. neki mindegy volt, hiszen Gagattit csak ő fedezte, míg őt a város és az ország egyik legnagyobb hatalmú embere. És ez a csapat öregember alig egy napja feldühítette ezt az embert. Ezért kellett rendet csinálni.

[The Cleansing Fire]

Little Ol’ Legend – Bűn és bűnhődés

Algonquin tényleg sokban különbözött a többi városrésztől, és a többi várostól. Egész pontosan nem volt ehhez hasonló másik város, talán csak Las Venturas, ahol eddig élt. Alkoholgőzös kipárolgások esténként, vad élet nappal, kaszinók, sztriptízbárok, klubok, kocsmák minden méretben, mennyiségben, minőségben. Háromtól öt csillagig minden hotelben járt már, és erre büszke is volt, igazi világfinak érezte magát ilyenkor, annak ellenére is, hogy soha nem tudott beilleszkedni igazán az éjszaka eme társadalmába. Mindenkinek megvannak azok a kis hibái, amik miatt többen kinézik valahonnan. Neki is voltak. Amikor leszerelt, fölmarkolt egy húsos végkielégítést, és a kaszinózás mellett még meghúszszorozta ezt az összeget, ami azért elég jó eredmény volt. A csapat legfiatalabb és legkevésbé kontrollálható tagjaként a többiek nem kedvelték, talán pont ezek miatt a tulajdonságai miatt nem kedvelték a kaszinókban… Vagy a hihetetlen mázlista lapjárása miatt? Nehéz eldönteni.
Algonquin csupán gyenge másolata volt Las Venturasnak ebben az életben, de itt is lehetett élni, ráadásul jóval számlára szabottabb módon is. Egy háromcsillagos étteremben ebédelt minden nap, a világ leghíresebb kávézójában ette meg a vacsoráját. Egy szenátoroknak és multimilliomosoknak fenntartott szálloda B osztályú lakrészeinek egyikében élt, és minden héten négyszer járt kaszinóba, hogy fenntartsa szegényes életvitelét. A bankokba csak úgy öntötte a pénzt, amit nyert, míg a kamatokat annyira számolta, mert hát az ő életvitelével a pénz könnyen jött, de még könnyebben ment. Minden nap a penge élén táncolt, a szegénység és az őrültég között, de megérte. Benne ez tartotta az adrenalint. Sajnos itt is kezdett az történni, ami Las Venturasban, túl sok pénzt nyert, túl sok lábra taposott rá. Ott egy lángoló kaszinót, és két halott maffiavezért hagyott maga után egy tucat őrrel együtt, itt pedig megkapta az első értesítését, hogy nem látják szívesen egy kaszinóban. Amikor aznap este mégis odament, az őrök megpróbálták kidobni. Miután mind a négyet összetörte, sietve lelépett a helyszínről, és új terepet keresett magának. Kicsit ritkábban ment el játszani, kicsit levett a költségeiből, kicsit több szolid szórakozást engedett meg magának, például nagyon szerette a Middle Park éjszakai fényeit nézegetni egy padról.
A megtörtént események megtanították gondolkozni. Hiába volt profi, kellett neki is védelem, önmaga egy pisztollyal nem győzhet le mindenkit, akit esetleg ellene küldenek. Chuck Brownie –t fogadta fel, akiről mindenki tudta, hogy hűséges, és meg is halna azért, aki fizet neki. Ideális testőr volt, de sokba került. Az is igaz azonban hogy különös hangsúlyt adott a szavainak egy kétméteres magasságú, és méteres szélességű kopasz néger.
Nagyon kellett a pénz, nem lehetett már sokáig feltartani ezt a kristályálmot. Így támadásba lendült. Az volt a szerencséje, hogy mindig volt benne valami plusz a társaihoz képest. Emlékezett arra, hogy hogyan rúgták ki közülük Bikafejet, és minden apró részlet is megmaradt. Például a pasas beszélgetése egy bizonyos J. F. Hannigannel. És hát a legegyszerűbb és legnagyszerűbb dolog az információ, neki pedig akadt bőven. Csak fel kellett bérelnie egy magándetektívet, illetve egy magándetektív párost, és egy kicsit nyomoztatnia őket. Aztán két nappal ezelőtt megkapta a szükséges információkat, de azért elküldte őket, hogy nyomozzanak tovább. És felhívta Bikafejet, hogy pénzt kérjen. Információért és hallgatásért cserébe.

Fekete bőrdzsekijén átfújt a szél, és kicsit megborzongott tőle. Feljebb húzta a cipzárt, annyira, hogy a pisztolyt elő tudja rántani hóna alól, de valamennyire védjen a hidegtől. Hátradőlt a padon, fehér pólója alatt vonaglottak az izmok, ahogy a tarkója mögött összekulcsolta kezeit. Chuck a kőkorlátnak dőlt, és cigarettázott, rajta is fekete dzseki volt, fehér inggel együtt. Mind a ketten két farmert és bakancsot viseltek, ezek nagyjából elég mozgást biztosítottak egy tűzharcban, illetve ilyen ruhában még könnyű volt elvegyülni a tömegben. A testőr inkább a tűzgyorsaságot részesítette előnyben, a micro-UZI amit használt nem volt se pontos, se stabil, de elég erős volt, és gyorsan meg lehetett vele sorozni egy nagyobb szakaszt is, így elég ideális fegyver volt olyanok ellen, akik nem voltak kiépezve, felpáncélozva. Mondjuk egy csapat kaszinóőrrel szemben.
- Chuck, te mihez kezdenél, ha én meghalnék? – fordult testőre felé Michael Brough. Nem volt senki a közelben, megkérdezhette. Miközben a másik alaposan megfontolta válaszát felállt, és lustán nekitámaszkodott a korlátnak, a társa mellé. Egy angol-kínai fickó máris lecsapta magát a padra, és elkezdett egy zacskóból zabálni valami gyorskaját. Burger Shot… Még egy fokkal a Cluckin’ Bell alatt, pedig az se volt túl jó. Nem szerette a gyorskajákat, egy jó steak mindig többet ért a szemében, mint egy hamburger, de most elfogadott volna egyet.
- Szereznék egy másik megbízót. De te lennél az első, aki meghalna a testőrségem alatt. Persze leszámítva egyet, aki allergiás volt a fahéjra, és megfulladt egy sütitől. – kezdte lassan – Nagy szívás volt, de az ellen nem tehettem semmit. Én nem eszem süteményeket.
- Tényleg? – lepődött meg Michael. Furcsa… - Egyszer meghívlak majd egyre.
- Hagyd el. Vegetáriánus vagyok. A nejem szoktatott rá, és miután elváltunk sem… - hirtelen rámeredt a kis kínaira, aki megint benyúlt a zacskóba. A jobb kezével, a balt pedig úgy tartotta, mintha bármelyik pillanatban meg kéne fognia azt, amit elővesz. A keze automatikusan lehúzta a cipzárt, és már át is lendült a kőkorláton. Chuck kezében már ott volt a fegyver, de nem vette elő háta mögül. Aztán mégis. És lőtt, mert a kínai kezében egy géppisztoly volt. nem talált, ő is átugrott a korláton. ott kuporogtak egymás mellett, a másik oldalon pedig a kínai keresett menedéket a pad mögött. Michael gyorsan kúszni kezdett lefelé. Amikor kilesett, talán négy méterre lehetett onnan, ahol eredetileg volt. Chuck az elterelés kedvéért feljebb kúszott egy métert, így a kínai azt hitte, hogy ő maradt a helyén. De nem, és lőtt is. Az elterült. Eddig ugyan nem tudatosult benne, de most rájött, hogy hallott valami mást is. Rendőrök. Sok szirénával. Idehívták őket. Átlendült a korláton, felkapta a géppisztolyt és rohanni kezdett. Hallotta Chuck lépteit maga mögött.
Rossz ötletnek bizonyult zsarolni Bikafejet. Fent egy helikopter kezdett el körözni, egy reflektor követte mozgásukat, és már lőttek is rá. Kétségkívül rossz ötlet volt.

[The Cleansing Fire]

Little Ol’ Legend – A kezdetek

Allen Cower és Matthew Gagatti egymás mellett álltak és a képernyőt bámulták, mellettük és mögöttük Sbrizny ezredes ült, és elégedetten nézte őket. A híradó éppen most ment. Két bőrkabátos fickó volt a kamera közepén, egy reflektor megvilágította őket. Egy másik helikopterből két egyenruhás rendőr lőtte őket karabélyokkal. Lent több utcát is lezártak már, és a rendőrök, illetve a kommandósok már kezdtek benyomulni. Az egyik irány, ami felé a szökevények haladhattak – mindketten géppisztollyal lőtték az eléjük kerülő rendőröket – egy kiterjedt labirintusra emlékeztető sikátorrendszer volt, amit még nem sikerült lezárnia a rendőrségnek. Lehet, hogy egy pincében terveztek megbújni, vagy egy bizonyos kocsit kerestek. Az egyikük megállt, és felnézett, célzott, lőtt. A másik helikopterből kizuhant az egyik lövész, majd a másik is. Hihetetlen lövés volt.
- Francba! – dühöngött Bikafej. Elvileg a legjobb lövészek közül ült ott néhány a helikopterben. Gagatti továbbra is csöndben figyelt.
A férfi most a másik helikopterre célzott, ahonnan vették az adást. Mintha csak rájuk akart volna lőni. A kamera hirtelen leesett a földre, és vér fröccsent a lencsére, Gagatti gyomra pedig felfordult. Gyorsan másfelé nézett. A híradósok jobbnak látták eltűnni, és a riport megszűnt, csupán néhány felszíni tudósító távoli képeit láthatták.
- Remélem elkapják őket… - dünnyögte Cower kapitány. – A legjobb embereim egyikét ölték meg. Még jó, hogy maga rájuk küldte a rendőrséget, különben meglógtak volna…
Gagatti meglepődött az ellenségességen. A dolgát végezte, nem tudta, hogy a másik fejvadászt küldött utánuk. A rendőrséget azért volt jó hívni, mert a fickóknál biztos volt fegyver, és az is biztos volt, hogy rálőttek volna a rendőrségre. Egy hullától a zsaruk pedig már vöröset láttak volna, és biztos, hogy azok ketten meghalnak. Ez jó spórolási technika volt, túl sokan haltak meg az első két akció során. Tizennégy kommandós az egyiknél, három ügynök, egy biztonsági őr és egy pár rendőr a másiknál. Nem beszélve azokról, akiket Bikafej küldött az ő nevében Lewyn lakására. Óriási ötlet volt, kár, hogy ők is meghaltak mind. És a fickó valószínűleg tudja a nevét. Nem Bikafej tehát a célpont, hanem Gagatti… Ő is neheztelt tehát a kapitányra.
Cower persze másért haragudott. Először is mindig dühös volt, valami okot mindig talált, vagy szolgáltattak neki. Másrészt azért küldte a fejvadászt, és nem egy ügynököt, hogy kiszedjen néhány információt Michael Broughból. Az a fickó tényleg veszélyes volt. Mármint nem mindenkinek van mersze megtámadni – persze csak szóban – Amerika egyik legnagyobb hatalmú emberét. És zsarolni. Volt vér a pucájában. És Cower nem tudta, hogy kinek mondta el, nem tudta, hogy kit bízott meg az információk őrzésével, még a magándetektívek nevét sem tudta, pedig meg kellett tudnia ahhoz, hogy biztonságban érezhesse magát.
Sbrizny átkapcsolt egy másik csatornára, ennek a stábját még nem lőtték le, magasabbról is vette. A riporter arról hablatyolt, hogy a gyanúsítottak beették magukat egy zsákutcába, ahol az egyikük telefonál. A kapitány megdermedt ennek hallatán. Az egy dolog, hogy tudja. Az egy másik, ha át is adja valakinek.
- Vigyenek oda adászavarókat, amint csak lehet. Addig legalább próbálják meg lehallgatni. és egy mesterlövész intézze el őket, amint lehet, ha nem sikerülne a kommandósoknak kiszedniük őket. – utasította Gagattit, aki az akció parancsnoka volt hivatalosan – Nem hibázhatsz még egyszer! A fejük legyen az asztalomon.

John Brick felvette a csörgő telefont, pedig már azt hitte, hogy nem fogja. Nagyon megkönnyebbült.
- Figyelj Michael, ne most! – kezdte John. – Most jött be egy hívás Lewyntől, szeretném, ha nem kéne megbeszélni a dolgot. Kiszálltam. – hallotta a másik hangján, hogy le akarja tenni. Érezte. Kétségbeesetten kiabált a telefonba.
- Ne, John! Várjá’, várjá’ má’! Ne tedd le, fontos.
- Mi a f*sz van veled öcsi? – kérdezte John. Még mindig szar volt a stílusa, de már nem akarta letenni. Meghallotta a lövéseket mögülem, döbbent rá Michael.
- El fognak engem kapni. Biztos, hogy lelőnek. Figyelj, rátok hoztam a balhét, kémkedtem Bikafej után. El akarnak majd kapni titeket. Azért üzent Lewyn. Készüljetek fel. Sajnálom.
- MI?! Mit beszélsz? Elment az eszed? – üvöltötte John.
- Bosszuljatok meg. – szólt bele utoljára, aztán letette a telefont.

John Brick egy pillanatig nézte a mobilt, aztán ordítva a falhoz vágta. A tárgy széttört. Előkapta a sisakját, a motor kulcsait és a csapat walkie-talkie –ját. Fel kellett még készülnie az esetleges látogatókra, és figyelmeztetnie kellett a többieket.

A kamerában látszott, ahogy kijönnek mind a ketten, tarkóra tett kézzel, fegyvertelenül. Rendőrök pajzsok mögött, kommandósok, mindenfelé. Reflektorokkal, és minden egyébbel, a magasban két helikopterrel. És mesterlövészek, de nem lőttek. Gagatti élve akarta őket, meg akarta tudni, hogy miről van szó. Nézte, amint a Bikafej üvöltve telefonál az üvegajtó másik oldalán tizenöt perce, és most is azt tette. Sok mindent megtett volna azért, ha ezek az ajtók nem ennyire hangszigeteltek, de nem tudott mit tenni, ez igazi parancsnoki szoba volt, itt nem zavarhatták a bent levőket. Végül a kapitány letette a mobilt, és bejött. Várakozva meredt a képernyőre. A két férfi teljesen kiért a sikátorból, a rendőrök pedig egy autó felé terelték őket. Ekkor eldördült az első lövés. Aztán egy második. Mind a ketten a földre estek.
- Szép lövés volt. – jegyezte meg Sbrizny elhaló hangon, és le sem vette a szemét Cowerről. Bikafej állta a tekintetét, majd Gagatti szemébe nézett. Hátraarcot csinált, és kisétált a szobából. Nem látta, ahogy a két otthagyott beosztott egymásra néz.

[The Cleansing Fire]

Little Ol' Legend - Nyomok és nyomozók 1.

Viszonylag könnyű volt bejutnia. Az ajtón belül az előtérben egy nyomozó ült, ránézésre inkább rendőr volt, mint speciális. Vöröses lében úszó, szürke és fáradt szemek, ritkuló, visszahúzódó haj, és enyhén sípoló légzés; ez a fickó már túl volt a harciasabb évein. A fakó, barna bajusz csak öregebbnek mutatta úgy tíz évvel. Talán tizenöttel is. Fültövön csapta, amitől érdekes módon inkább felélénkült. Amikor felpattant - bár kicsit megszédült közben - érezte rajta az alkoholt. Állcsúcson vágta, és a nyomozó elterült. Gyorsan átkutatta: egy igazolvány Bruno Steal névre, egy pisztoly az oldalán, egy kis revolver a zakója külső zsebében, ahhoz képest, hogy mennyire tűnt harciasnak, jól fel volt szerelve. Odalépett a lifthez, és megnyomta a kilences emelet gombját; tudta hova kell mennie, kint megnézte a postaládákat. Michael Brough, kilences emelet, C. Szép nagy apartman, nem olyan lepukkant romhalmaz, mint az ő szobája a klubházban. Gyorsan kiugrott a liftből, mielőtt még becsukódott volna az ajtó, és felsietett a lépcsőn. Nem volt annyira fitt, mint a régi szép időkben, de John Brick a korához képest nagyon jól mozgott. Sok dagadt fiatal is tanulhatott volna tőle, hogy hogyan legyen mindig kondiban. A kilencedikre azért már egy kicsit kifulladt, de ez a lift elég burzsuj helyen volt ahhoz, hogy lassan haladjon fölfelé. Az ilyenek ráérnek. nem is értette, hogy miért van egyáltalán itt lépcső? Nem valószínű, hogy a takarítók ezt használnák. A szőnyeg érintetlennek tűnt. Ja, ezért van lépcső, a szőnyegnek nem volt helye, és le kell takarítani - bólintott - Reális. Hallotta, ahogyan a kis acélfülkéből lágy zene szól, fogalma sem volt, hogy mi az, de köze nem volt ahhoz a stílushoz, amit ő szeretett. Óvatosan lesett ki a fordulóból, és meg is érte elővigyázatosnak lennie. A lenti fickó társát ugyan nem látta, de az őrhelyét igen. Viszonylag jó számítás volt, a másiknak úgy járhatott az esze, mint az övé: a lifttel majdnem szemben, a lakás ajtajától egy méterre elhelyezett egy széket és azon őrködhetett. Biztosan halálosan szórakoztató volt a liftajtót figyelni. A kérdés már csak az volt, hogy a lépcső felőli oldalra lépett, amikor meghallotta a közeledő liftet, vagy a másik oldalra. Még egy kicsit kijjebb dugta a fejét, annak a teljes tudatában, hogy a következő pillanatban - a nyomozó vérmérsékletének és dörzsöltségének függvényében - az említett testrész akár a falon végezheti, darabokban. Még mindig nem látta az ügynököt a lift másik oldalán, de nem is volt rá szüksége, hogy lássa.
- Oké, szépen lassan tedd a fegyvered a földre, és lépj el a lépcsőfordulótól.
A kattanás, amivel felhúzta a pisztolyt elég erőteljesen nyomatékosította a szavait. Valószínűleg egy vörös favágóinget viselő, farmeros-bőrmellényes papit látott maga előtt, kerek napszemüvegben, és a környezettől nagyon elütő acélhelmutban. Szóval a motorosok Matuzsálemét. Azért arra büszke volt, hogy a bajsza valószínűleg jobban mutat a lenti fickóénál, és ennek a szakálla sem közelítheti meg. Ha már másra nem. A pasas megtartotta volna szívesen a félméternyi csőtávolságot, de közelebb kellett lépnie, biztonsági okokból, miután ő letette a pisztolyát a földre, hiszen meg kellett mindenkit bilincselnie.
- Mit csinált Brunóval?
- Elbeszélgettem vele a régi időkről, hiszen nem vagyunk mai bútordarabook, nem-e?
- Ha meghalt, akkor a bőrödből lesz az új ülőgarnitúrám. - sziszegte a rendőr, és közelebb lépett, fél kezében a bilinccsel, fél kezében a pisztollyal. Szar beállás, ha a másikról feltételezzük, hogy veszélyes lehet. John mintha csak segíteni akarna, nyújtotta a kezét. Aztán véletlenül két ököllel belebotlott a férfi arcába. Nem állt meg, rátérdelt, és néhányszor beleverte a fejét a falba. A padlóba is szívesen beleverte volna, de azt vastag, és vörös szőnyeg borította. Csak ízlésesen. Miután átkutatta, talált pár dolgot itt is, mobilt, igazolványt Edward Walker nevére, egy pisztolyt. Valószínűleg nem volt elég speciális ügynökük és kommandósuk üres lakások őrzésére, csak két öregedő rendőrük. Vagy ez egy csapda. Akárhogy is, kitárazta ezt a pisztolyt is, ahogy tette a jó öreg Brunóével is. elkapta a sajátját, és az ajtóhoz sétált. Ha egy dolgot el lehet mondani John Brickről, az az, hogy nem volt gyáva. Belépett a lakásba. Fél óra alatt végzett, valaki már elvitte Michael másik mobilját, ha volt egyáltalán. És a walkie-talkie -t is elvitték a szemetek.

Matthew Gagatti nem tartotta különösen zseniális ötletnek, de azért célravezető volt. Illetve, hogy pontosak legyünk mind a kettő lépés célravezető volt, és egyszerűek is. Az első természetesen Michael telefonjainak átnézése volt, és kiszűrni azokat, amiket gyakran hívott. Az igazi csavar az volt, hogy rengeteg magasrangú, gazdag ember is volt közöttük, ezért leginkább egy aknamezőn való vidám piknikként élte meg a dolgot. Csirke vagy bomba lesz a következő lépések eredménye? Az viszont már egy félig zseniális ötlet volt tőle és Sbriznytől, hogy közvetlenül a Bikafej előtti hívásokat, illetve az azóta tartó hirtelen gyakorivá váló hívásokat nézzék át. Talált hát két számot. Az egyikkel csak egyszer beszélt, a másikkal folyamatosan. Ezt a számot lekövette, és meg is próbált volna beszélni vele, de valahol máshol volt. Amikor másnap bement dolgozni, nem találta a telefont, de aztán a nap közben előkerült. Megijedt, hogy fontos bizonyítékot hagyott el, a Bikafej valószínűleg le is szedte volna a fejét érte. Mázli, hogy megkerült. Egyszer jelentették a technikusok, hogy mintha interferencia lenne a vonalaikban, valaki biztos hallgatja az adásokat. Gagatti csak legyintett; az ő vonalaikat senki nem tudja lehallgatni húsz-huszonöt év börtönbüntetés nélkül. Minden tizenhat méteren kívül eső adást bemérnek öt centiméter pontossággal, harminckét másodperc alatt. Ha katonai adászavarókat hoznak, akkor is csak másfél percig tarthatják fel őket. Ennyi idő alatt még a megfelelő kódokkal és a biztonsági gátak ismeretével is csupán harmincnyolc A4 -es sornyi információt tudnának leszedni a szerverekről. Azaz pontosan semmit. Ahhoz, hogy keresgéljenek, még ez az idő is kevés, szóval annak az esélye, hogy akár csak egy betűt is megszerezzen valaki, nem volt számottevő esélye.
A másik ötlet a lakás figyeltetése szintén rutin volt. Olyan rendőröket akart kiválasztani, akik élve hozzák elé az esetleges behatolókat, de a saját maga által kiválasztott csapatot elküldték máshova, a nagyfőnök pedig nem engedélyezett ügynököket, mert úgy is túl sok hullott el. Hát igen, tényleg sokan haltak meg két ember kergetése közben ahhoz, hogy Gagatti jól tudjon aludni. Bikafej végül szerzett valahonnan két viharvert, de állítólag profi nyomozót a rendőrség berkein belül, akiket ellátott a saját utasításaival. Ezek - Gagatti tisztában volt vele - valószínűleg nem egyeztek az ő utasításaival, vagyis minden betörőt inkább holtan, mint élve. Kár.
Azért volt jó pontja is a dolognak: ha a fickó vagy éppenséggel fickók átjutnak a hihetetlen védelmen, akkor láthatják, hogy mit kerestek. Ez mindenképpen egy plusz pont volt. Most már csak a sokat használt szám gazdájával kellene foglalkozna. Találkoznia kell vele. Nem tudta elérni.
Egy óra múlva telefont kapott. Nem csirke...

Raymond Jennings utálta, ha sürgetik. Megfontolt bérgyilkos volt, magas tarifával, még a hívásait is a megbízóival fizettette, hogy spóroljon. Most igazán szar volt a közérzete. Gyönyörű, fehér és háromrészes és méregdrága és olasz! öltönyében kellett felmásznia egy építkezési darura, ahol elhelyezték puskáját. Allan Cower kapitány már több megbízást is adott neki, legutóbb két férfit kellett megölnie, akiket egy csapat rendőr beszorított egy sikátorba, és mindig jól is fizetett, de Raymond utálta, ha zaklatják. A gyilkosságot terveljék ki előre. Nem szabad elhamarkodni.
Lent az utca erősen közel volt a távcsövön keresztül. Látta a kapitány méretes alakját, amint hátán majdnem szétreped a három X -es zakója. Egy nála nem sokkal alacsonyabb, az öltöny alatt valószínűleg izmos, kopasz férfival beszélgetett. A pasasról sütött, hogy zsaru. Vagy magánnyomozó. Vagy politikus. Vagy halott. Hát igen; meghúzta a ravaszt.