Hozzászólás
Szerző: Kiscserko » 2013. 02. 27. 15:49
11. küldetés – Ki kell innen jutnom innen! (I need to get out of here!)
Az idő Harley számára már csupán egy kitalált fogalom volt. Nem lehetett megfogni, valódi értéke és mértéke se volt. Mit jelent az, hogy nap, hét, hónap? Semmit. A börtönben telik az idő, de sohase ér véget. Emlékezetében már összefolytak a történések. Nem tudta, mennyi ideje lehetett benn. Csak pár hete? Vagy már lehet, hogy nem is 2014 van? Akár éveket is eltölthetett bent, észre sem vette. Csak egyet tudott. Harcának vége van, pihenhet. Fülébe beköltözött a robbanás hangja, mely végzett ellenfelével, Marvin Robbinsal, ám ezt nem bánta. Aznap este aludt. Ez rengeteget jelentett számára, miután annyit virrasztott.
Gyors tárgyalása volt. Minden ellene szólt. Egy üres Desert Eagle, melyet ujjlenyomatalai tarkítottak. Egy halott. Kevés vér, melyet Marvin egyik embere hagyott el. Egy felrobbantott F9, benne és körülette rengeteg felismerhetetlen hulla. Egy besúgó, akit nem találtak meg, de pontos információkkal rendelkezett. Ez pontosan tudta, hogy Marvin volt. Ezek fejébe egyedül őt találták élve a helyszínen. Több, mint tíz évet kapott, de nem bánta volna azt se, ha többet kap, amíg Marvin halott.
Tudta, ha itt akar még éveken keresztül élni, nem teheti egyedül. Szövetségesekre volt szüksége, még a börtönben is. Gyakorlatiasan választott. Kiválasztotta a legerősebbnek és legdominánsabbnak kinéző embert, s napokon keresztül észrevétel nélkül követte, megfigyelte. Az alany tökéletesnek tűnt. Sokat próbált embernek nézett ki, erősnek, és remekül bunyózott. Minden bizonnyal a lőfegyverekhez is értett. Ugyanakkor nem a szokásos izomagyat látta benne Harley, hanem inkább egy olyan embert, aki azért tudott idáig eljutni, mert az eszét használta. Valószínűleg Harleyval hasonlóan ő is elkövetett egy kis hibát, ami miatt most itt van. Egyik délután a börtön udvarán úgy döntött, eleget tud ahhoz, hogy tudja, jó embert nézett ki. Megszólította a nagydarab néger férfit.
- Jó napot kívánok! A nevem Harley Maxwell. És a magáé? – ezzel kezet nyújtott a kiszemeltének.
- Mit akarsz, k*cs*g? – szólt vissza mély hangon.
- Ejnye, milyen beszéd ez? Tudja, ez a börtön egy veszélyes hely. Kivéve, ha van valaki, akivel együtt végigküzdi a nehéz utat. Gondoltam, leküzdhetnénk az élet nehézségeit szövetségre lépve. Kezdve talán azzal, hogy bemutatkozik nekem.
- A nevem Ralph Hodges – Ralph megrázta Harley kezét. Maxwell elégedetten konstatálta, hogy megfigyelései igaznak bizonyultak, ez az ember valóban használja az eszét, és még egy kis illemet is tanult.
A viszonylag nehézkes kezdés után gyorsan összebarátkoztak. Ralph társával együtt lövöldözött a helyi zsidó banda ellen, mikor elkapták. Társa megszökött, így egyedül vonult börtönbe. Ezután kigyúrta magát, és így tudott érvényesülni ezen a szörnyű helyen. Ralph se számította az időt, ám becslése szerint ő már kettő-három éve is bent lehetett. Az elkövetkezendő hetekben gyakran bunyóztak együtt, tökéletes párost alkottak a harctéren. Egy pillanat alatt elérték, hogy a többi rab tisztelje őket. Harley abban se tévedett, hogy Ralph remekül tud lőni. Bár a saját szemével még nem látta, de Hodges állítása szerint páratlan technikája van lövöldözés terén.
Mindezek ellenére az idő tovább telt. Lehet, hogy már Ralph megismerésének másnapján, de lehet, hogy pár hónappal később, Harleynak látogatója érkezett. Nagyon meglepődött ezen, hiszen nem volt már senkije, aki meglátogathatta. Mikor meglátta a látogatót, Howard Howell-t, örült neki, hogy ő legalább még életben van, sértetlenül. Egy kevés információt kapott a külvilág történéséről, és megérezte a szabadság illatát Howardon. Megbeszélték, hogy kéthetente meglátogatja Harleyt, hogy legyen társa. Így már tudta az időt mérni. Méghozzá látogatásokban.
Az idő csak telt, és telt. Maxwell kezdte egyre rosszabbul érezni magát a börtönben. Minden egyes látogatással jobban vágyódni kezdett a külvilág felé. Végül elhatározta magát. El kell szöknie erről a helyről.
Három látogatással később Harley valamire felfigyelt. Valamikor egy új rab érkezett, aki eléggé kitűnt a tömegből. Mindig egyedül ült, és öregebb is volt az átlagnál, mégis mindenki tisztelettel nézett rá. Mikor Ralphfal kint voltak az udvaron, rákérdezett.
- Ki az az öreg ott?
- Ő? Jack. Teljes nevén Theodor Jack Grant, de ő magát csak a Tábornoknak hívatja. És ezt kapd ki! Eredetileg politikusnak készült!
- Nagy különbség van a politikus és a rab között. Mit követett el? – lepődött meg Harley.
- Ködös részletek borítják az ürgét. Már ötvenkét éves, így volt ideje eltüntetnie minden bizonyítékot. Elvileg valahogyan belekeveredett egy tanúvédelmi programba, ahol véletlenül megölte a támadóját. Ezután rájött, hogy nem szeret elbújni, inkább harcol. Állítólag saját magát képezte tovább. Zsoldos és adóbehajtó volt, míg meg nem alapította a saját bandáját. A nevüket nem tudom, de azt igen, hogy már nem állandóan a bandát vezeti, hanem csak néha beugrik segíteni nekik. Egyik ilyen alkalommal kapták el a zsaruk.
- Szép élettörténet. Te aztán jó sokat tudsz róla.
- Szerinted csak neked tűnt fel, hogy milyen furcsa? Bár nem barátkozik mindenkivel itt, szerintem jó segítség lehet nekünk.
- Egyetértek. Mást nem tudsz?
- Nem, ennyi volt.
- Rendben.
A következő pár látogatásnyi időtartamot a külvilág utáni vágyódással, és a Tábornok megismerésével töltötte. Az egyik látogatáskor már csak egyetlen gondolat járt az eszében. Megszökni!
- Helló, örülök, hogy újra itt vagy! – köszöntötte Harley barátját, Howardot, majd közelebb hajolt hozzá, suttogásra vette hangját – Ki kell jutnom innen!
- Tudom. De mégis hogyan tervezed?
- Hmm… Ez egy jó kérdés… Van az a barátod, July. Beszerezhetne még egy csomó robbanóanyagot, és fegyvert.
- Be tud szerezni, de mégis mi szükséged lesz neked rá? Van valami ötleted, vagy csupán tűzijátékot tervezel?
- A terv a következő…
Teltek, múltak a napok, és senki nem vett észre semmit. Harley, Ralph és a Tábornok napról napra egyeztettek, és mire eljött a következő látogatás, minden készen állt. Harley kitette a kis asztalra tálcáját, megpakolva moslékkal. Ebédidő volt. Az ebédlőben sorban álltak az asztalok, körülöttük zsúfoltan ültek a rabok. A terem falai mellett kék ruhás börtönőrök álltak, szigorúan jártatták szemüket körbe a termen. Öveikről gumibot és sokkoló lógott le. Ralph és Harley egy asztalhoz ültek, egymással szemben, a Tábornok messzebb foglalt helyet. Hirtelen Ralph mérgességtől eltorzult arccal ordítani kezdett Harleyval.
- Mit képzelsz magadról?! Komolyan azt hiszed, hogy le tudnál győzni engem?! Gyere! Állj fel, és le is rendezhetjük! – pattant fel az asztal mellől Ralph.
- Hát, ha ezt akarod, akkor tessék! – Harley is felállt. Hosszan szembenéztek, majd megkerülték az asztalt, és elindultak egymás felé.
Ekkor rohant feléjük a Tábornok, és szétválasztotta őket.
- Ugyan már, fiúk! Ezt meglehet máshogy is oldani! – szidta le őket.
- Igazad van! – adott igazat Harley az öregnek. Ebben a pillanatban felkapta tálcáját, és hozzávágta a Tábornokhoz.
Az öreg erre teljesen kiborult. Erőteljesen tarkón ütötte Harleyt, úgy, hogy neki a feje az asztalon koppant, majd elterült a földön. Ezt Ralph nem hagyta annyiban, gyomorszájon vágta Jacket. Erre már az őrök is felfigyeltek. A többi rab hangos kiáltozásaival kísérve futottak a verekedők felé, elővették sokkolóikat. Eközben Harley is megpróbált feltápászkodni. A börtönőrök odaértek, és a kis csapat tagjainak kezeit hátrafogták. Ők csupán erre vártak. Mindhárman szinte egyszerre fejeltek hátra, aminek a hatására az őrök földet értek. Ekkor mindenfelől előjöttek a felvigyázók, de már a rabok se hagyták magukat. Mindenki tolongott, ütések csattantak, emberfejek koppantak, sokkolók hangja csapott a levegőbe. Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Harley egyenlőre még elégedett volt, a terv eddig működött. Elkezdte végigverekedni magát a tömegen, minél messzebb próbált kerülni a börtön falától. Csak reménykedni tudott, hogy társai is így tesznek. A tömegben nem bírta megállapítani, ki kicsoda. Itt mindenki ellenfélnek számított, így aztán kérdezés nélkül ütött. Hatásosnak tűnt a technikája. Útja közben meglátta, hogy az ebédlőt és a folyosókat elválasztó rács kinyílt, valószínűleg azon próbáltak bejönni az őrök, és nem volt idejük visszazárni. Ez feltétlenül jót jelentett, és hozzátartozott a tervhez. Így a börtönlázadás elterjedhetett az ebédlőn kívül is. Egyszer csak egy öklöt látott a feje felé közeledni. Egy pillanat múlva már közelebbről vizsgálhatta a kezet, ám fordított időt a talaj nézegetésére is. Állkapcsába érte az ütés. Forgott vele a szoba. Fejében elterjedt a fájdalom, kezét az állára szorította. Ekkor valaki erőteljesen belerúgott az oldalába. Nem sokkal később valaki más pedig átesett rajta. Ebben a pillanatban nem érezte magát túl boldognak. Eszébe jutott, hogy nem feküdhet itt sokáig, hamar halálra taposhatják. Bár gyengének érezte magát, nehezen mégis fel tudott tápászkodni. Ekkor füléhez kapott. Iszonyatos fájdalom érte fülét, úgy érezte, mintha fel akarna robbanni a feje. Hatalmas robaj zavarta meg. Nem hallott semmi mást, csupán a szörnyűséges robajlást. A feje felett égő emberek repültek el. Némelyiküknek hiányzott pár végtagja. Harley kezét egy kis betondarab találta el. Fájdalmában csupán ordítani tudott, de ezt nem hallotta. Egy másik rab Harleynak esett. Maxwellt ebben a pillanatban érte el a lökéshullám. Bőrét égette a meleg levegő. Egy pillanattal később ismét a földön találta magát, de pár méterrel arrébb. Sötétség borította el.
A következő, amire emlékezett, az az a pillanat volt, amikor a sötétség megszűnt. Szemét bántotta a fény, bár csak pár percet lehetett nélküle. Elnézett maga mellé. Ami eltakarta előle a napot, az egy rab hullája volt, akit valószínűleg valaki most tolt le róla. Nem lehetett túl szép halála a börtöntölteléknek. Arcának fele leégett, pólóját még mindig lángok borították. Bőrét mindenhol különböző sérülések tarkították, miket valószínűleg a mindenfelé hulló törmelék okozott.
Harley ekkor köhögésben tört ki. Torkát bántotta a levegőben szálló por.
- Mielőtt megfulladnál, tessék, ennek talán még hasznát veszed. – szólt egy ismerős hang.
Valami nehéz landolt Harley mellkasán. Ránézett. Egy MP5 volt az. Megmarkolta a fegyvert, és felkelt. Ránézett társára, Howardra.
- Kösz a támogatást! – nevetett Harley. – Az autónál találkozunk!
Maxwellnek csak ekkor jutott ideje megnézni a termet. Az ebédlő szomorú látványt nyújtott. A robbanás teljesen tönkretette a helyet. A vastag falon hatalmas lyuk tátongott, melynek túloldalán állt az öreg Emperor. A terv szerint ebből a kocsiból osztogatta Howard az MP5-öket a raboknak. Mindenfelé égett és csonkolt hullák hevertek egymás hegyén-hátán. Pár eldőlt asztal fedezékében még harcoltak az őrök és a rabok, de a börtöntöltelékek nagy része már megszökött. A látótávolságot csökkentette a sok por.
Úgy érezte, ideje lenne elindulnia. A falon tátongó lyuk felé vezető útján csupán egy őr próbálta megállítani sokkolójával, de egy sorozat fél méterről az MP5-el rámutatta, hogy nem jó ötlet. Átlépett néhány hullát, majd megállt Howard mellett. Hangosat füttyentett, mire Ralph és a Tábornok Harleyhoz sietett.
- Szép munka! Szívesen élvezném még a partit, de kezdek megéhezni. Megéhezni a szabadságra. Velem tartotok? – kérdezte, mire Ralph, a Tábornok és Howard egyetértően éljeneztek – Hát akkor be a kocsiba!
Howard indított. Otthagyták a helyet, mely négyük közül hármuknak az elmúlt időben rengeteg gondot jelentett.