Itt a következő rész. Majdnem ugyanolyan hosszú, mint az előző,
csak hát kevesebb benne az akció; itt inkább a romantikára tértem ki.
3. Fejezet: A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője
Álltam és csak álltam a The Camel’s Toe piramis tetején, és néztem az embereim halálát és az uralmam megszűnését. Az egész város lángokban állt; éreztem, hogy hamarosan vége a zsarnokságomnak. Több napig véres lázadások és polgárháborúk zajlottak a városomban. Egyértelmű volt, hogy a lázadók megtörik a hatalmamat, engem pedig letaszítanak és megölnek. Már a gondolattól is összeszorult a gyomrom.
Egy fiatal fiú lépett a hátam mögé. Erős és nagydarab volt. Rövid, barna haja és barna szemei voltak. A fiú megszólított hangosan.
– Róbert parancsnok! – szólított meg tisztelettudóan.
– Áh, végre itt vagy – mondtam mereven.
– Adja meg magát! – parancsolta. – Hagyja abba a szörnyűségeit! Kérem, ebből legyen elég! – könyörgött, azonban ezt nem vettem figyelembe, így eltértem a témától.
– Hol vannak a testvéreid? Hmmm...? – kérdeztem egy kicsit gúnyosan.
– Figyeljen, hagyja ezt abba! Nincs joga, hogy irányítsa az embereket, maga itt nem király!
– Én vagyok itt az egyetlen király! – kiáltottam fel, és mindketten előrántottuk lézerfegyverünket.
– Nem mondom még egyszer, adja meg magát! – figyelmeztetett, miközben jobban megszorította fegyverét.
– Soha! – Egy gyors mozdulattal megpróbáltam lelőni, azonban ő sokkal gyorsabb volt; kilőtte a pisztolyt a kezemből. – Áh, ez példátlan... ügyes vagy! Apád fia vagy – kacsintottam. Ellenfelem felmérgesedve nekem futott. Lábai minden egyes lépésnél megfeszültek a durva szövésű nadrág alatt. Felkaptam fegyveremet, és lelőttem. A támadóm összerogyott. – Nem vagy gyenge, azonban nincs erőd megállítani engem! – Egy kést rántottam, mellyel megpróbáltam megölni.
A legény minden erejével küszködött. Zihálva vette a levegőt, miközben egyre jobban a mellkasa felé irányítottam a kést. Legnagyobb meglepetésemre golyóálló mellényt viselt; nem érezte meg a lövést. Egy szempillantás alatt kiütötte a bicskát a kezemből, majd felállt és ökölharcba keveredett velem.
Én ütöttem elsőnek, de ő kikerülte és eltalálta az arcomat. Vért köptem az erős ütéstől. Természetesen én is megsebeztem őt párszor, de ez sovány vigasz volt, mert már kezdtem öregedni. Régebben sokkal jobban tudtam verekedni, mint idősebb koromban. Az ifjonc mégis legyőzött. Megfogta a nyakamat, és a földhöz vágott. Kifeküdtem, ő pedig rám tette a lábát, így képtelen voltam felállni. Hátáról levett egy MEC 6876 típusú sörétest, majd becélzott.
– Egy MEC... nagyon jó fegyver! Van ízlésed, kölyök. Ha nem csal az emlékezetem, akkor ez erős áramsugarakat lő. Okos... ezzel megölhetnél – nevettem fel gonoszan.
– Meg is foglak! És jegyezd meg, ezt anyáért kapod! – nézett bele mélyen barna szemeimbe. Láttam rajta a fájdalmat és a bosszút.
– Az utamban állt, ahogy te is a testvéreiddel – feleltem pengeéles, hideg hangon.
– Az utadban álltunk? Milyen ember vagy te? Gazember! Utolsó féreg! Megölted az anyánkat...! Gyűlöllek, és immár elérkezett a bosszú! Utolsó kívánság?!
– Igen, menj a pokolba! – Azzal pedig kivettem a farzsebéből a lézerfegyverét, mellyel mellkasba lőttem. Noha nem érezte meg, volt esélyem a menekülésre.
Futottam egyenesen a Szphinx felé. Mikor odaértem, az ifjú követett engem. Nyilván le akart lökni az építmény tetejéről, ezért úgy döntöttem, hogy a szobor legtetején szembeszállok vele. Főellenfelem a sörétesével becélzott, én pedig őt a lézerrel. A két lövedék összecsapódott, és nagy robbanás keletkezett. Mindketten elkábultunk; szó szerint nem láttam semmit.
Magunkhoz tértünk néhány perc elteltével. A támadóm utolért, és a mélybe vetett magával. Abban a pillanatban éreztem, hogy meghalok, és tudtam, hogy a fiú sikerrel fog járni. Így is lett. Mind a ketten beestünk egy medencébe, ahol nagy nehezen feleszméltük a harcot.
Utolsó erőmmel kirohantam a medencéből, és a földről felvettem a sörétest, melyet a kétségbeesett gyermekre szegeztem.
– Ég veled, Matthew Snow! – mondtam egy igazi ellenség maró hangján.
– Ég veled, Őrült Király! – Matthew megnyomott egy detonátort, aktiválva ezzel a hátam mögött lévő bombát, melyet egy toronyra helyeztek rá.
Hátrapillantottam. A torony az én irányomba dőlt. Ott álltam tétlenül és tehetetlenül. Meg sem tudtam mozdulni, mert sokkos állapotba kerültem, de a srác kihasználta a helyzetet, ahogy megfogta a kezemet és behúzott a vízbe. Kapkodtam a levegőért, de ő kíméletes volt hozzám. Kivette a farzsebemből a családom kését, melyet belemélyített a hasamba. A késből sárga és kék sugarak törtek ki; az ördögi készítmény elpusztult, amely egykor megbolondított.
Végül a tárgy darabokra tört, belőlem pedig kiszállt az átok, ugyanakkor elérkezett haldoklásom ideje.
– Ne reméld, hogy megcirógatom a pofidat, és beismerem, hogy tévedtem. Azon sem fogok rágódni, hogy mi mindent veszítettem. Megérted, remélem. Egyfajta módon azért büszke vagyok rád. Van benned elszántság. Erő. Bátorság. Csupa nemes jellemvonás... Rég meg kellett volna öljelek – mondtam halkan, majd lecsuktam szemeimet, miközben kileheltem magamból az életet.
– Ég veled, apám.
Ekkora faszságot álmodni... – mondtam magamban, miután felkeltem az illúzióból. Egy koszos cellában aludtam át az éjszakát. Kék pólómat és barnászöld rövidnadrágomat bepiszkolta a vér és a kormos parketta. Eléggé lefárasztott a tegnapi akció. Úgy tűnt, hogy kellett egy kis alvás, igaz, egy franciaágyban jobb lett volna aludni, de hát ez van.
Abban a pillanatban figyelmes lettem a szüleimre és Necrosmoke-ra.
– Na, végre felkeltél! – mérgelődött édesanyám. Hosszú, fekete haja és finom arcvonalai voltak. Negyvenegy éves létére gyönyörű volt.
– Anya, apa... én... – dadogtam összezavarodva.
– Mégis mit képzeltél? Milyen ember vagy te? Embereket gyilkolsz?! Hát mi így neveltünk apáddal?! – kiáltozott nyugtalanul. Csak foszlott belőle a méreg.
– Kathleen, hagyd már a gyereket! – védett meg édesapám. Kissé göndör haja volt, melyben fehér szálak díszelegtek.
– John, a fiúnk embereket gyilkolt! El tudod te ezt képzelni?!
– És? A rendszer ellen tette! Nincs is ennél nagyobb becsület, hogy az élete árán is harcolt az igazságért! – mondta, majd felém fordult. – Büszke vagyok rád, fiam! Ne törődj anyáddal, minden rendben van! Győztünk; a rendszer elbukott, Radomił pedig lemondott.
– Mi? Még véded?! Komolyan mondom, nem értelek titeket! Ebből elég, hazamegyek! Nem bírom tovább, nem akarlak látni, soha! – ordítozott, megtörölte keserű könnyeit és elrohant a fegyházból. Rossz érzés volt, hogy anyu megutált, viszont az meglepett, hogy apu megvédett, pedig ő nagyon konzervatív volt. Korábban nem volt valami jó kapcsolatom apámmal.
– Necrosmoke hadnagy, engedje el a fiamat! – utasította a vaskalapos hadnagyot, aki összevonta szemöldökét.
– Attól tartok, ezt nem tehetem. A törvény az törvény, a fiát és a társait ki kell végezni!
– Na, azt nem hagyom! Most azonnal engedje ki őket! Kifizettem az óvadékot, tehát most azonnal nyissa ki a rácsot! – idegeskedett. Nagyon ragaszkodott az apai szeretethez.
– Rendben. – Necrosmoke nagyot sóhajtott, és kinyitotta a zárkát. Miután kiszabadított a tömlöcből, átöleltem apámat.
– Apa, én nem akartam! Kérlek, a többieket is engedjétek el, kivéve Mamit, ő meghalhat – öleltem át pityeregve.
– Nyugodj meg, hazaviszlek, és a társaid is szabadok lesznek.
– Nem, ők nem lehetnek, még ma ki fogjuk őket végeztetni a banyával együtt! – szólt közbe a hadnagy, de ezt már én sem tűrhettem el szó nélkül.
– Figyeljen rám, Necrosmoke! Engedje ki a barátaimat! Engem végeztessen ki... ők nem hibásak! Én öltem meg a tiszteket, nem pedig ők! Ja, és a telefonomat kérem vissza! – szálltam vele szembe.
– Nem – vigyorgott. – Telefon? Aha. Tudom, mire gondol. És csak egy szám volt benne? Esetleg barátnő? Hmmm...? Liza Snow? Nagyon romantikus... Hogy is történt ez? – gúnyolódott feszülten.
– Ne törődjön a magánéletemmel, ő csak a telefont adta, és nem ő a barátnőm. Már egy éve járok egy lánnyal, de magának ehhez semmi köze, seggfej – vettem egy nagy levegőt. – Na, de térjünk vissza a tárgyra. Mamit megölheti, engem ő nem érdekel, de a bajtársaimat engedje ki!
– Vicces ember maga, Róbert... de tudja, ez nem így megy... Beszéljünk inkább Hakyról, rendben? Hogy is történt a múltja?
– ELÉG! Hagyja békén a fiamat, és ne kritizáljon bennünket, értve vagyunk?! Maga nem ismer engem, de én pontosan emlékszem magára, hadnagy! Én vagyok az, John Bongvács, tudja? Még együtt harcoltunk a háborúban... Remélem, még rémlik valami – várt egy kicsit. – Ha nem engedi el a srácokat, esküszöm, hogy elárulom az FIB-nek és az IAA-nek, hogy kapcsolata volt az al-Káidával, és arról is tudni fognak, hogy hogyan szégyenítették meg! Ugye nem akarja, hogy ezt megtegyem?! – fenyegette meg. Necrosmoke ideges lett.
– Kegyetlen vagy, John. Rendben, kiengedem őket, de űzni, hajszolni foglak, Róbert Bock! – egyezett bele zsörtölődve. Nagy kő esett le szívemről.
Kiengedték a haverjaimat. Necrosmoke egész idő alatt engem bámult. Zöld szemeiből éreztem a haragot és a bosszút. Mosolyogva ránéztem és kacsintottam neki. Már akkor tudtam, hogy ő az ellenfelem, és hogy hamarosan újból találkozni fogok vele.
Beszálltunk édesapám kisteherautójába, egy fehér Burritóba, mellyel elszáguldottunk egy Burger Shot étterembe, ahol elkezdtünk megreggelizni. Leültünk egy asztalhoz – elég piszkos, koszos és undorító volt, ennek ellenére kénytelenek voltunk helyet foglalni –, mialatt kényelembe helyeztük magunkat. Fater leadta a rendelést, és vártunk, ameddig azon kezdtem el gondolkodni, hogy ki lehetett az a fiú az álmomban.
Talán tényleg olyan ember lennék, aki bántaná fiait és családját? Kizárt! Sohasem bántottam senkit, és nem is akarok! Mondjuk, érdekes, hogy az ifjú egy anyáról beszélt... Lehetséges, hogy Lizára gondolt? Biztosan. Matthew Snow volt a neve, és Liza is Snow, tehát csak ő lehet az anyja. De hogyhogy nem az én nevemet viselte? – gondoltam magamban. Gondolataimat azonban megzavarta egy fehér-piros inget és egy hamburgersapkát viselő kövér hölgy, aki nagyon hasonlított a kaliforniai dagi nőkre. Túlságosan csúnya és öreg volt már, ezért kénytelen voltam nevetni. Az asszony rémülten átnyújtotta az ételeket, és elrohant az asztalunktól. Elvis elpirult, és azzal hencegett, hogy szerelmes, míg Mami és Truth dobálták a gyerekmenü ételeit a mellettünk ülő pávákra és elhízott kockákra. Sok homoszexuális hapsi, hájas kockák, elkényeztetett pávák és hipszterek jártak kajálni a Burger Shotba, a Cluckin’ Bellbe és a CLF-be. Ezek voltak a világ leghíresebb gyorséttermei, ahova a buta emberek szívesen bejártak. Elcseszett generáció...
Apámat rendkívül idegesítette a két beszívott öreg viselkedése, így íztelenül kellett elfogyasztania a marhahúsát, amíg Leandros fürgén felfalta a salátás kajáját. Lassacskán én is elhabzsoltam egy baconökből és húsokból álló menüt.
Fizettünk és visszaültünk a kocsiba, ugyanakkor az elhízott öregasszony követett minket egy robogóval.
– Sziasztok, fiúkák – köszöntött bennünket, majd egy cuppanós csókot küldött Elvisnek.
– Jaj, ez már megint itt van! – háborodott fel Leandros.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok – mondta az énekes, akinek egy szempillantás alatt erekciója lett.
– Ó... felizgultam – pirult el a nőci. – Kevesen tudják, hogy egyszerre férfi és nő vagyok.
Az asszonyt Reni Wassulmaiernek hívták. Valójában transzvesztita volt. 1952-ben született Németországban. Reni a nyolcvanas években vándorolt be Amerikába, ahol többször is átoperáltatta magát. Korábban férfi volt, de aztán nő lett, aztán megint férfi, és végül megint nő. Reni meglepő módon meghagyta a farkát. Ő sokkal idegesítőbb volt Maminál. Mindemellett a filmiparban is részt vett. Nagyon gagyi filmeket készített. Painttel megvágott pornófilmeket forgatott, melyeket az IDDMB-n egyre értékeltek a tízből, mi több Solomon Richards beperelte őt szexuális zaklatás miatt 2005-ben. Azért az érezhető volt, hogy Solomon sokkal jobb producer volt, mint Reni. Solomon filmjeit az egész világ szerette. Akciófilmekből és sci-fiből sem volt hiány nála, ellentétben Renivel, aki a legrosszabb pornófilmeket csinálta. Még normálisan sem lehetett maszturbálni rájuk. Szégyen!
– Reni! – Mami indulatosan kiugrott a furgon hátuljából, és lepofozta a szajhát, aki leesett a motorjáról. Természetesen megálltunk, és néztük a bunyót. Reniről az esés közepette lepottyant a sapkája, felfedve ezzel a vörös haját. Festette a frizuráját, hogy ne lássa az öregedés jeleit, sőt arckrémeket használt ráncai eltüntetésének érdekében. – Ribanc! Bántottad Hectoromat! Dögölj meg!
– Te pedig lemérgezted az apámat! – óbégatott Reni, megrúgva a boszorkányt.
– Az apád egy idióta, vén s*gg volt! Te pedig egy fattyú vagy! Fattyú! – ismételgette Mami zabosan, közben elcsánkázta támadóját. Reni beverte az állát. Szerencsére apám közbeavatkozott; lefogta Mamit, akinek beadott egy injekciót, amitől elaludt.
– Köszönöm, monsieur – hálálkodott a gyogyós bige, miközben csókolgatta apu cipőjét. Mikor én ezt megláttam, lefogtam a prostit és megmondogattam neki.
– Mégis mit képzelsz? Szórakozol apámmal és provokálod Mamit?! Ki a te apád?! – ragadtam meg a nyakánál fogva, és fojtogatni kezdtem. Egy rövid időn belül elengedtem, hogy tudjon beszélni.
– Te... te... egy állat vagy, már bocsi, szívem... – Nehézkesen elhadarta. Alig tudott beszélni a fojtogatástól. Kellett egy kis idő, hogy válaszolni tudjon. – Az én apám Joszif Visszarionovics Sztálin.
– Mi? Akkor megértem a banyát, hogy lemérgezte. Sajnálom, de a te apád az igazi állat! – mondtam tompa hangon. Egyáltalán nem éreztem együtt Renivel. Sajnos időközben Mami felkelt, és folytatódott a viszály.
– Aha, már Robikával is kikezdesz! Hülye csitri! Megöllek! – Mami előrántott egy kést a zsebéből, és hadonászni kezdett. Apám gyorsan megragadta az öregasszony karját, és kivette a kést a kezéből, melyet nekivágott a földnek.
– Ha még egyszer veszekedtek, esküszöm, itt hagyom mindnyájatokat! Maga férfi és nőkeverék, mondja el, miért követett minket, és azonnal takarodjon! – Apáról leolvasható volt az indulat. Ideges lett a két zizis miatt.
– Rendben! – rikácsolt. – Csak meg akartam magukat hívni egy One Direction koncertre, mert szerettem volna örömet szerezni, de ez a ripacs megtámadott! Megölte az egyetlen apámat! Tudja, hogy ez milyen nagy veszteség? – sírta el magát.
– Jesszusbasszus, menten tökön bököm magam! One Direction? Maga tényleg ennyire gyogyós? – zsémbelődtem lenézően.
– Akkor Jüstin Bübür? Szerintem ő jobb, nem? – tette fel második ajánlatát tréfálkozóan.
– Ekkora buzit... – vetette oda Leandros, miközben a fejét fogta a szégyentől.
– Már hogy lenne jobb? Magának elgurult a gyógyszere?! Jüstin Bübür egy gyökér! Mindenki utálja őt! – feleltem vérben forgó szemeimmel.
– Hát én szeretem. De térjünk vissza az eredeti témára – vett egy nagy levegőt. – Megölte az apámat ez a k**va! Igazságszolgáltatást akarok!
– Nem is ismerted őt, te idióta! Egyéves voltál, mikor lemérgeztem! Hogy lehet valaki ennyire hülye?! – Szinte csöpögött a méreg Mamiból.
– Te pedig belekeverted az ételébe a patkánymérget! Nem szégyelled magad? Ja, és kíváncsi vagy, hogy ki küldött, hogy találjalak meg?
– Ki?
– A nővéred – válaszolta Reni büszke és egy kicsit nagyképű hangon.
– Nővérem? De hát miért? Miért akar engem megtalálni? – Mami egyértelműen összezavaródott. Sokkolta őt a hírek.
– Mert a pasijára, Lavrentyij Pavlovics Berijára kented Sztálin meggyilkolását.
– Ez lehetetlen! De mégis minek randizott idősebbekkel? Ez nem lehet! – kételkedett könnyezve.
– Látod, ilyen az élet. Összefogtam a nővéreddel, és örülni fog, hogy megtaláltalak. Most pedig felhívom! – vihorászott, mint egy mocskos fürdős k**va.
– Nem hívod fel! Próbáld meg, és a halakkal alszol!
– Majd meglátjuk, Madeleine.
– Reni, maga tényleg férfi és nő is? – szólt közbe Elvis kíváncsian.
– Persze, talán tetszem neked? – kacsintott elepedve. Elvis azon nyomban lehányta, ameddig apámmal és Leandrossal együtt beszálltunk a furgonba, és elhajtottunk.
– Várjatok meg! Nem akarok ezekkel maradni! Kraff, segíts nekem! Adj szárnyakat! – Truth megpróbált utánunk futni, azonban elfáradt, így hangos káromkodásba kezdett.
Mindhárman megnyugodtunk, és nagyokat éljeneztünk, mivel örültünk, hogy megszabadultunk Mamiéktól. Végre elfelejthettük azt az idióta Mamit és társait!
– Hú... halljátok, ez a nő nagy tolvaj volt. Ellopta a pénzemet, nincs meg a pénztárcám! – jajgatott Leandros. Apám csak nevetett, én is szintúgy.
– Tényleg furcsa volt! Jobb is, hogy megszabadultunk tőle – kacagtam egy vad mosollyal. – Amúgy látom, hogy akarsz valamit mondani, apa.
– Igen, jól látod, fiam – biccentett helyeselve. – Munkát találtam neked, új életet kezdhetsz. – A hír meglepett, hiszen azt gondoltam, hogy a forradalom után már senki sem akar felfogadni egy gyilkost.
– Miről lenne szó? – kérdeztem izgatottan.
– Tegnap megkeresett engem az a Michael haverod, és egy testőrt keres a keresztlánya férjének, ugye elfogadod? – tette fel a csábító ajánlatot. Furcsa volt, hogy Michael megtalálta az apámat, pedig azelőtt nem is ismerték egymást.
– Persze, az nagyon jó lenne. Michaelt amúgy honnan ismered?
– Amikor Wintershore-ba jöttem anyáddal, véletlenül belefutottunk Michael családjába, és megkérdeztük, hogy nem ismernek-e egy Róbert Bock nevű fiút. Egyből rávágták, hogy egy erődítmény területénél láttak téged utoljára. Elmentünk hát oda, de előtte Michael megadta a telefonszámát, mert szerezne neked munkát. Aztán az erődítménynél valamiféle gengszterek elmondták, hogy elmentél az új barátaiddal megtámadni egy csibetelepet. Azonnal odasiettünk, és legnagyobb meglepetésünkre belefutottunk abba a seggfej Necrosmoke-ba. Lényegében ennyi – mesélte vidáman.
– Az igen. Mindenesetre örülök, hogy nem haragszol rám, és hogy megismertétek Michael családját. Szerintem nagyon kedves és aranyos család.
– Igen, azok. Most viszont elviszlek a bérházadba, aztán én visszamegyek Bongohaze-ba. Délben már kezdhetsz is, azaz van még két órád a készülődésre. Igyekezz! – demonstrálta a feladatot megkomolyodva. – Találsz egy öltönyt a szekrényedben. Remélem, minden menni fog.
– Természetesen menni fog, mint a karikacsapás. Szóval, leraksz minket a házamnál, te pedig hazamész, igaz?
– Igen, sok a munka otthon, és anyádat vigasztalnom is kell. – Azzal pedig le is rakott minket a háznál.
– Akkor vigyázz magadra! Helló – búcsúztam el tőle. Apám elment, én és Leandros pedig beléptünk a puccos, kissé unalmas lakásomba.
Két férfi számára remek otthon volt ez. Volt egy fürdőszoba, egy nappali, egy kisebb konyha, két hálószoba és egy padlás is. A fürdőszobában egy zuhanyzó és egy vécé hevert, a nappaliban egy kistévé és néhányan bútordarab, a hálószobákban ágyak és kisebb-nagyobb polcok, a padláson pedig a régi csapatomtól szerzett fegyvereim és dokumentumaim.
Levettem a rövidnadrágomat, és leültem egy fekete fotelre, miközben iszogattam bajtársammal egy kis whiskyt. Csak a kék pólóm és a fehér bokszergatyám volt rajtam.
– Róbert, nem tartasz Liza férjétől? – súgta a fülembe Leandros.
– Hát nem igazán...
– Én a helyedben félnék! És ha valami gengszter a fickó? – aggodalmaskodott.
– Nem hiszem. Lefogadom, valami dagadt ürge lehet, aki egész nap a székében ül, és nem csinál semmit – kortyoltam egyet az italból, és mondtam tovább. – Lizával erős kapcsolatom van... Tudom, csak egy csók volt, de hiszem, hogy azt szenvedélyből tette.
– Szerintem nem volt szenvedélyes! Látszott, hogy érdekből tette.
– Ne kritizáld Lizát! Szeretem őt. Ilyet senki sem mondhat! Tudom, hogy ő is szeret engem! – álltam ki igazam mellett. Igazából elég nagy hülyeséget mondtam. Fogalmam sem volt, hogy miért csaltam meg Julietet. Nekem ő volt az igazi...
– Te szerelmes vagy – leplezett le elvigyorodva.
– Igen, az vagyok.
– De hát ő az első! Az első szerelemből nem szokott semmi sem lenni! – darálta a szavakat élményrombolóan.
– Leandros, ő a második... – ábrándítottam ki, majd lehúztam a poharat.
– Hogy mi? – csodálkozott el. – Akkor Anita volt az első?
– Nem, vele nem jöttem össze. Anita egy k**va, Felícia meg tíz évvel idősebb nálam!
– Akkor meg ki volt ő?
– Emlékszel, hogy meséltem neked a cigány maffiáról? – emlékeztettem.
– Rémlik valami.
– Egy éve történt! Emlékezz, haver. Te is ott voltál Achillessel, Rurekevvel, CMYlozzal és Oktyeppel együtt. Segítettetek megmenteni nekem egy amerikai lányt, Juliet Collinst a cigányoktól. Ővele csókolóztam Gyuri és Richárd születésnapi partiján. Így már rémlik?
– Ja, most már emlékszem! Említették nekem, hogy voltál valami lánnyal, de azt nem tudtam, hogy csókolóztatok is.
– Pedig de. Megtörtént. Megcsókoltuk egymást – hadartam el, mert nagyon elpirultam. – Még születésnapi partit is szerveztünk neki, és te is ott voltál!
– Ja, emlékszem már. És akkor most megcsaltad őt?
– Meg. Elbasztam mindent... Tesó, ezt... elkúrtam! – szégyelltem el magam, megbánva tettemet.
– Miért nem beszéltél eddig erről?
– Mert nem tartottam fontosnak. Nézd, a gimnáziumban engem kihasználtak, mert naiv és őszinte voltam. Sohasem hazudok, mindig az igazat mondom, és ezért használtak ki. Leandros, én depressziós vagyok. Még mindig.
– Még mindig Gyuriék miatt?
– Amiatt is.
– Robi, felejtsd már el őket! – öntött belém erőt.
– De nem tudom! Beárultak a tanárnőnek, és megutált engem mindenki! Ez nekem nagy fájdalom volt!
– Robi, már régen leérettségiztél... Már érvényét vesztette az egész...
– Tudom, de ez nem ilyen egyszerű. Nem tudom elfelejteni a múltamat! Ideges vagyok, mert megcsaltam Julietet, pedig megígértem neki, hogy hűséges maradok hozzá – motyogtam mérgesen.
– Sajnálom, haver, de tényleg... Erre nem tudok mit mondani.
– Még én sajnálom, hidd el.
– És most mi lesz?
– Semmi. Minden megy tovább. Elfogadom a munkát. Találkozgatok Lizával, és elfelejtem a múltamat. Ennyi.
– Gyuriékon is továbblépsz?
– Megpróbálok. Sohasem szeretnék visszamenni Tolkavba és Bongohaze-ba sem. Utálok ott mindenkit! – lázongtam morcosan.
– Elhiszem. Megértem, hogy nagy stressz volt neked végigcsinálni a gimnáziumot, főleg, hogy utáltak a saját osztálytársaid és az A-sok is. Megértem.
– Váltsunk inkább témát, oké?
– Oké. – Leandros belekóstolt az italába. – Robi, tudtad, hogy a Merryweather kapott engedélyt Adrwingtonban?
– Nem. Ők meg kicsodák?
– Egy privát katonai milícia, akik Irakból jöttek, de vannak területeik Afrikában, Észak- és Dél-Amerikában, Ázsiában, Európában és a Közel-Keleten. Ők az amerikai kormánynak dolgoznak, és ezért is mennek ki Irakba, hogy onnét szerezzék a sok olajat Amerikának. Rengeteg muzulmánt megöltek már a Közel-Keleten. Mostanában gyakran járnak Afganisztánba is valamiféle rejtélyes dolog miatt, de még senki sem tudja, hogy miről van szó. Szerinted mi lehet az, ami miatt Afganisztánban is kaptak engedélyt? – mesélte titokzatosan.
– Fogalmam sincs. Nem szoktam ilyeneket olvasni a neten. Nem nézek fel mindig a hírekre, Lifeinvaderre is ritkán megyek fel.
– Tök durva, hogy ártatlan embereket és gyerekeket is megölnek az olaj miatt, nem? Rohadékok az amerikaiak! Haljon meg az összes!
– Ez nem izgat annyira, már bocs.
– Azért hallgass végig – parancsolt rám. – Emlékszel még arra a Mohamed sejkre, akit tavaly öltél meg? Nos, neki van egy unokatestvére, akit Abu Ahmed bin an-Omarnak hívnak. Ő a fiaival, Abu Fahad bin an-Omarral, Abu Marwan bin an-Omarral és Abu Musztafa bin an-Omarral harcol a terroristák ellen, beleértve az Iszlám Államot, a tálibokat és az al-Káidákat. Ehhez mit szólsz?
– Semmit. Nem érdekelnek engem a muzulmánok. Szarok rájuk, már bocs. Most a saját gondjaim jobban érdekelnek.
– Majd akkor fognak érdekelni a muzulmánok, mikor eljön ide az Iszlám Állam, és kinyírják mindannyiunkat! – figyelmeztetett.
– Jól van, sok sikert nekik. Remélem, Gyuriékat is kinyírják – hagytam rá, ugyanis akkor még nem foglalkoztam az iszlamistákkal, pedig nem is gondoltam volna, hogy egy évvel később én leszek Afganisztán hőse.
Bementem a fürdőbe, ahol levágtam a szakállamat, hogy fiatalabbnak látszódjak. Majdnem tizenkilenc éves voltam akkor, mégis meg kellett szabadulnom a szakállamtól. Már gimnazistaként is folyton zaklattak, hogy vágjam le. Én szerettem azért a szakállamat, mert tényleg idősebbnek tűntem négy-öt évvel. Végül is nem volt túl sok értelme levágnom, mert egy-két héten belül úgyis visszanőtt.
Visszaültem vele társalogni, de ő csakis a muzulmánokról áradozott. Ahogy telt-múlt az idő, éppen el akartam neki mondani a különös álmomat, de telefonom csörgése megzavart bennünket.
– Helló?
– Helló, én vagyok az, Liza.
– Ó... helló, már hiányoztál – vörösödtem el izgatottan. – Apám mondta, hogy találtál nekem munkát, ez komoly?
– Igen, a férjem megérkezett Vice Cityből, de nyugi, Trevor egy szót sem szólt.
– Remek, akkor jó, de kérlek, egy szót se szólj a csókról, rendben?
– Rendben. Gyere el hozzám. Jason nincs otthon, így egy pár percet „kávézhatunk”, ha érted a humort – bohóckodott. Tisztán értettem, hogy mire gondolt. Ez egy tipikus vicc volt az amerikaiaknál. Mégis nem voltam felkészülve egy ilyen kalandra, ezért megpróbáltam óvatosabb lenni.
– Figyelj, még nem vagyok felkészülve. Ígérem, ha az alkalom úgy engedi, akkor csinálhatjuk, de még ne, kérlek! – magyarázkodtam dadogva. – Amúgy hol laksz?
– Rendben, de ha sokáig megváratsz, kivágom a golyóidat – marháskodott. – Gyere a Benedict Hotelbe. Kétszázharminchármas szoba. Várni foglak, harcosom.
– Hát, ha gyereket akarsz, akkor ne vágd ki – nevettem a saját viccemen pár másodpercig, majd folytattam. – Már indulok. Öltönyben jövök, ha nem baj. Ég veled, gyönyörű – bontottam a vonalat, és haveromhoz fordultam. – Indulnom kell, már vár rám.
– Na, mit mondott?
– Meghívott egy kávéra, de én visszautasítottam – vallottam be az igazat szégyenlősen.
– Mi van? Miért? A kávé a legjobb! – fintorgott.
– De nem akarok szexelni! Még nem! Én Juliettel akarok. Megígértem, hogy tőle fogom elveszteni.
– Mindegy, akkor menj. Kell óvszer?
– Nem fogok vele lefeküdni! Na, szevasz. – Épp léptem ki volna, de ő megállított.
– Öltöny?
– Francba, elfelejtettem. – Sebtében ráhúztam egy fekete zakót a kék pólómra és egy fekete öltönynadrágot a bokszeremre, és már el is indultam a helyszínre.
Megérkeztem a hotelbe, ahol fellifteztem Lizáék lakosztályba. A párom már várt rám Amandával együtt. Mikor megláttam, átöleltük, és megcsókoltuk egymást, míg Amanda merev tekintettel figyelt minket a lépcsőről. Amanda egy fekete női kabátot, egy piros nyakláncot és egy kék farmert viselt, a haja pedig kontyba volt kötve. Ezen kívül Liza egy rózsaszín pólót, egy kék farmert és egy fekete tűsarkút hordott. Mellesleg az ő haja is kontyos volt.
– Lizám, már hiányoztál – jegyeztem meg romantikusan, miközben mélyen néztem kék szemeit. Amanda mindössze robbanékonyan sasolt engem, hogy mit művelek egy eljegyezett nővel.
– Levágattad a szakálladat, harcosom?
– Igen, temiattad. – Csókot leheltem ajkaira.
– Amanda néni, mi most felmegyünk a szobámba. Kérlek, ne zavarjatok minket – kérte meg keresztanyját, mialatt én totálisan elpirultam. – Ja, és Jasonnek egy szót se! – S azzal el is lépdegéltünk az emeletre, elhagyva a lépcsőt.
– Rendben. Remélem, te nem lesz olyan férfi, mint Michael. Utálom a férjemet! – sóhajtott. – Na, akkor én elmegyek, veszek magamnak egy PS4-et, és beszerzem az Auto Theft Grand V-öt, azaz az ATG V-öt.
Lizával gyönyörű perceket töltöttem el ezután. Nevetgéltünk, ölelkeztünk, csókolóztunk, a végén pedig nem bírtunk vágyainkkal. Megtettem. Lefeküdtem vele. Előbb a számmal próbáltam, de utána belevittem farkamat a játékba, és ezzel elvesztettem szüzességemet. Erős izgalmi állapotba jöttem, ahogy finoman simogatni kezdtem a testét, és ingerelni az erogén zónáit. Jó volt, de tényleg. Noha elsőnek nehezen ment, de aztán belejöttem, főleg, hogy egyre jobban mélyebbre és mélyebbre hatoltam a gyönyör kapujában. Zihálva kellett vennünk a levegőt, mert annyira nagy orgazmus, majd petting alakult ki közöttünk. Számomra talán az volt az egészben a legjobb, hogy ujjaimmal egyaránt ingerelhettem a vállait és a melleit is.
Végül egy-két óra után elaludtunk. Liza a karjaimban aludt el. Szerelmes voltam belé, és szerintem ő is szerethetett engem. Juliet előtt sajnos nem volt senkim. Utáltak a lányok, mert nem voltam izmos és páva. Az akkori lányok a rosszfiúkat szerették, akik kockás hasúak és pávák voltak. A rendszerváltás után mintha megváltozott volna Adrwington. Liberalizmus lett: megnőtt a bűnözések száma, a gyerekek udvariatlanok lettek a tanárokkal szemben, senki sem járt dolgozni, a cigányok sok adrwingtoni embert megöltek és a politikusok korrupciót folytattak, mint például Radomił Emánuel megpróbálta bevezeti az internetadót, de szerencsére ez a tendencia elbukott. Végül pedig Adrwingtonban szegénység lett. Azért számomra a legfájdalmasabb dolog az volt, hogy az adrwingtoni oktatás szar lett. Sok volt a lexikális anyag, és a fiatalokat lefárasztották ötvenórás közmunkával és egyéb hülyeségekkel. Én komolyan mondom, nem értem ezt a világot!
Talán az egészben egyedül azt bántam, hogy nem Juliettől vesztettem el. Én megígértem neki, hogy megvárom őt, és hogy tőle fogom elveszteni a szüzességemet, de ez nem így lett. Nem értettem semmit. Én Juliettől akartam gyereket. Azt akartam, hogy a feleségem legyen, mert szerettük egymást, és mégis megcsaltam. Juliet olyan volt, mint én. De hát hűtlen voltam...
Jason felhívott engem, mondván, hogy szeretné látni Lizát.
– Drágám, a férjed akarja, hogy vigyelek el hozzá – közöltem vele, miután felébredtünk.
– Nem akarom őt látni! Veled akarok maradni, harcosom. – Megcsókolt erősen.
– Liza, muszáj lesz. Ígérem, megszöktetlek, DE előbb találkoznod kell vele! – magyaráztam céltudatosan.
– De ha egyszer utálom?
– Megértem. Szar lehet, hogy a jegyese vagy, de meg kell tenned, érted?
– Beszéljünk inkább valami másról, jó? Mondjunk kettőnkről – tért el a tárgytól. – Kissé feszült voltál szex közben. Miért?
– Nem tudom. Talán azért, mert ez volt nekem az első. Fogalmam sincs. – Pontosan tudtam, hogy Juliet miatt voltam feszült. Bántott a lelkiismeretem.
– Amúgy te hány éves vagy? – kérdezte kíváncsian.
– Tizennyolc. Két hónap múlva leszek tizenkilenc. És te?
– Én huszonkettő. Decemberben leszek huszonhárom.
– Tehát idősebb vagy nálam, gondoltam... – fogadtam el a helyzetet, és visszahúztam bokszeremet. – Végül is engem nem zavar. Szeretem az idősebb nőket.
– Engem sem zavar, hogy négy évvel vagyok nálad idősebb. Nem sok az. – Mosolyra derült a leányzó.
– Liza, lehet, hogy nem kellett volna lefeküdnünk. Te el vagy jegyezve, én pedig nem illek hozzád. Nem hiszem, hogy én vagyok az eseted – zsörtölődtem.
– Ne beszélj baromságokat! Miért ne lennél az esetem? Kedvellek, Robi.
– Depressziós vagyok, érted? Nem az vagyok, akinek gondolsz. Embert öltem – ismertem be bosszankodva.
– Tudom. Te mentettél meg minket tegnap. Nem zavar, hogy embert öltél.
– Nem arra gondolok. Tizenhét és fél voltam, mikor elsőnek öltem embert. Tehát tavaly történt.
– Elmeséled?
– Áh, nem. Azt most nem akarom. Nehéz lenne elmesélni – tiltakoztam. – Depis vagyok sokszor.
– Miért vagy depressziós?
– Hosszú.
– Mondd már el, kérlek! – Liza megszorította kezeimet, hogy bízzak benne.
– Csak a depresszióm egyik okát mondom el, a másikat nem.
– Rendben! – rázta meg fejét, mire felöltöttem ruháimat. Ő csak egy lila melltartóban volt.
– Nem volt jó gyerekkorom. Hiába volt meg mindenem, nem élveztem az életet. Szar volt minden. 2010-ben meghalt a nagyanyám tüdőrákban, 2011-ben depressziós lettem, és teljesen megváltoztam. Rengeteget stresszeltem. Nem voltak barátaim se. – Felkeltem, és az egyik polcról levettem egy borosüveget, majd töltöttem a poharamba. – Kérsz?
– Nem kell. Mondd csak tovább.
– Jó. Tehát, sokszor rossz volt nekem minden. Utáltam az óvodát, az általánost és a gimnáziumot. Óvodában például az óvónők nem szimpatizáltak velem, mert élénk volt a fantáziám. Más voltam, mint a többi, érted? Én folyton a fegyverekről és a katonákról beszéltem, ők meg azt hitték, hogy engem vernek otthon, és hogy gyilkos leszek. Sajnos a gyilkosban igazuk volt, a többiben nem – kortyoltam bele a borba. – Mindenféle faszságot beszéltek rólam, aztán elküldtek egy pszichológushoz, mikor hatéves voltam. Apám kint várt minket, miközben anyámmal beszélgettünk a pszichológussal. Egy kövér, szőke hajú nő volt, aki kiküldte anyámat. Beszélgettem vele, majd játékokat adott. Voltak ott katonák, állatok meg barbibabák. Én a katonákat és az állatokat választottam. Azt játszottam, hogy a katonákkal lelövöm az állatokat. Ő erre kérdezte, hogy minek választottam a katonákat, és hogy mit csinálnék az állatokkal. Én mondtam, hogy megenném őket, és hogy a katonákkal kinyírnám őket. Erre az a ribanc kiküldött, és visszahívta anyámat. Anyámnak megmondta, hogy bolond vagyok. Engem vernek otthon, és hogy én a katonákhoz meg a gyilkoláshoz vonzódom. Sőt, intézetbe akart engem záratni. Anyum idegesen megmondta neki, hogy én nem vagyok bolond, és nem vernek engem, majd azonnal otthagytuk azt a nőt, és leszartuk az óvónőket – meséltem neki tragikusan.
– Ez durva. Nagyon sajnálom – érzett velem együtt bánatosan.
– Nem tehetsz róla. Engem azért utáltak, mert élénk volt a fantáziám. Én hatévesen sokat tudtam a bűnözésről. Tudtam, hogy vannak terroristák meg maffiózók, és ezért mondták, hogy bolond vagyok. Pedig ez hülyeség. Én csak érdeklődtem ezekért a dolgokért, de azért embert nem akartam ölni. A sors hozta, hogy embert öljek. Megérted, ugye?
– Megértem. Azért az a nő sem volt százas! Azért intézetbe küldeni egy gyereket, mert élénk volt a fantáziája... Nos, kapja be!
– Tőlem sok mindent megtiltottak otthon a b*zi óvónők miatt. Nem beszélhettem többet a fegyverekről és a katonákról... Szar volt! – A mondat végére elfogyasztottam az italt, de a helyzet miatt megint megtöltöttem a poharat. – A bor segíti levezetni az indulatot. Mindegy.
– Milyen volt neked a gimnáziumban?
– Szar. Azért jobb volt, mint az általános, mert ott tényleg köcsög osztálytársaim voltak, de a gimnáziumot nagyon megutáltam kilencedikben. Jó osztálytársaim voltak a gimiben, de tavaszra megutáltam őket. Lassacskán kezdtem feldolgozni a depressziómat, de 2013 márciusában ez újra visszajött. Volt egy másik évfolyam, ők voltak az A-sok. Az A-sok hatosztályosba mentek, míg az én osztályom négybe. Mi voltunk a C-sek, ők meg az A-sok, illetve voltak a B-sek, de velük nem volt konfliktusom. Az A-ból ismertem egy fiút, Antal Donerót. Szemüveges és magas volt. Kicsivel volt nálam magasabb. Őt nyolcadikban ismertem meg, de miután odamentem a gimibe, bemutatott engem a haverjainak, a kövér Kristóf Pecáznak és a két ikerfivérnek, György és Richárd Petersonnak. György kivételével egyikkel sem szimpatizáltam, de Gyuri más volt. Én... én... rajongtam érte, érted? Bébi, én kedveltem Gyurit. Szőke haja volt, és laza srác volt. Kedveltem őt. Olyan akartam lenni, mint ő, de sajnos nem tudtam velük sokat beszélgetni, mindig csak köszöntünk egymásnak. Aztán 2013 januárjában Achilles mesterem – aki tegnap halt meg –, elmondta nekem, hogy kihasználnak Gyuriék. Megmutattam neki Lifeinvaderen Gyuri profilképét, és ő azonnal látta, hogy nem szeret engem az a kölyök. Én leblokkoltam. Nem akartam hinni neki, de később igaza lett. Achilles elutazott hosszú időre Srí Lankába, én meg megpróbáltam hinni neki, de nem tudtam. Február 21-én pedig megőrültem a fájdalomtól, ugyanis láttam, hogy Gyuri csókolózik egy lánnyal, Flóra Hajdúval a helyi ebédlő ajtajánál, mikor én kijöttem a mosdóból. Ott szétnyalták egymás száját. – Lehúztam rögvest az innivalót. – Irigy voltam rájuk. Tudtam, hogy Gyuri többet fog Flórával foglalkozni, mint velem. Nem vagyok b*zi, ne érts félre, csak nekem nem voltak barátaim, nem volt önbizalmam és az önértékelésem rossz volt. Gyuriban kerestem a barátot. Egy hónappal ezután megváltozott minden. Rájöttem, kik az igazi barátaim. Az egyik osztálytársam, Patrik lett a legjobb barátom, meg voltak még páran. Patrik megtudta Gyuri egyik osztálytársától, a mitugrász Márk Keménytől, vagy ismertebb néven Szilárdtól, hogy Gyuriék kinevetnek engem és kihasználnak. Patrik és Szilárd elmondták ezt nekem. Ideges lettem, ezért Antalt bezavartam az egyik WC-be, ahol leordítottam őt és Kristófot. Később Gyuri is bejött, de őt kizavartam. Majd elmentem. Otthagytam őket, és írtam erről egy rövid novellát az osztályomnak a Lifeinvaderes csoportjában. Mindenkinek tetszett. Az osztálytársaim mondták, hogy jó író vagyok, és hogy szeretnek. Boldog voltam, csakhogy valaki elküldte a regényemet Gyurinak, aki visszaírt nekem a chaten. Mérges volt rám, és megmondta, hogy erre ő nem számított tőlem, mert kedvel engem – álltam meg egy picit. – Gyurival másnap beszéltem. Megbeszéltük a dolgot, és kibékültünk, de közölte velem, hogy ezt elmondták az osztályfőnöküknek, Gabriella Budavárinak, aki tanított engem történelemből, nyelvtanból és irodalomból. Annak a tanárnőnek én voltam a kedvence! Büszke volt rám, mi több az egyik versemet betette a népújságba. El tudod te ezt hinni? Betette a népújságba, és mindig ötös voltam nála, de mikor Gyuriék megmutatták neki a történetemet, csalódott bennem! – zokogtam. – Csak barátokat akartam, erre mindent elkúrtam! Szerencsére a tanárnő nem bántott engem. Vele is megbeszéltem mindent, de utána már nem tekintett rám úgy, mint régen...
– Robi... – osztozott az érzelmeimben. – Sajnálom. Ez tényleg szemétség volt tőlük, de már nem jársz iskolába. Nem kell őket látnod.
– Igen, pont ez vigasztal egyedül – töröltem meg könnyeimet. – Pár héttel ezután rájöttem, hogy kik az igazi barátaim, csak az A-sok utáltak. Egyedül Jozsó szeretett az A-ból. Jozsó a barátom. Ővele még Lifeinvaderen ismerkedtem meg. Ő nem olyan, mint az osztálytársai. Őneki mindig kiöntöttem a szívemet, és ő sohasem árulta el a dolgaimat másoknak... Ő az én igazi barátom! Kedves, aranyos és vidám fiú. Sokan kedvelik, ellentétben az osztálytársaival. Az A-sokat sokan utálták. Sok osztály verekedett már velük. Azt mondták ők, hogy az A-sok nagyképűek, és én ezzel egyetértettem. Örültem, hogy nemcsak én gondoltam így! – nevettem el magam. – Gyönyörűm, ezután még annyit szenvedtem. Elmentem Németországba, és az utazás alatt elfelejtettem Gyuriékat. Megváltoztam. Nem voltam már depressziós, sőt nem éreztem már semmit sem Gyuriék iránt. Mégis tetszett nekem egy lány az A-ból, Anita Ribanocz. Vettem neki egy csokit meg egy képeslapot Németországból, melyre ráírtam az egyik versemet, és odaadtam neki. Két nappal később visszautasított. Elmondott engem mindennek Lifeinvaderen, és megparancsolta, hogy hagyjam őt békén, mert van már barátja. Szerinted ez milyen érzés volt nekem? Ja, és a legjobbat még nem mondtam! Ez a k**va megmutatta az osztálytársainak a képeslapot, melyre ráírtam a versemet, és kiröhögtek. Jozsó mondta, hogy Anita Gyurinak is megmutatta. Mindegy – vettem mély levegőt. – Ez történt 2013 áprilisában. 2013 májusában megint elbasztam mindent. Néhány osztálytársam, Eszter Folyósi, Petra Pila, Fruzsina Bulen, Alexandra Szemetes és Redzsio Kalabria szórakozott velem. Bántottak és kigúnyoltak, ezért írtam Eszternek Lifeinvaderen, aki másnap kibeszélt engem az összes lánnyal tesiórán. Majd szünetben szajháknak neveztem őket, így Eszter és Petra letámadott. Veszekedtem velük. Kiabáltunk és elmondtuk egymást mindennek. Végül annyira elfajult a dolog, hogy szólni akartak az osztályfőnökömnek és az igazgatónőnek, mert anyám be akart jönni az iskolába. Kibékültem velük. Megbeszéltük a dolgokat, mégis hallottam, ahogyan az összes kibaszott-leány-ribancok kibeszélnek engem. Én az ebédlő vécéjében voltam, ők meg a folyóson. Gúnyolódtak és csúfolódtak rajtam, illetve Eszter annyira nagy b*zi volt, hogy beköpött Gyurinak, hogy irigy voltam rá Flóra miatt, és hogy folyton kérdezősködtem utánuk. Gyuri megutált. Nem beszélt velem többet! – Mérgemben a poharat nekivágtam a földnek, Liza erre felriadt. – BASZD MEG, TE SZAROS PÁVA! Kívánom, hogy dögölj meg Flórával együtt!
– Robi, nyugi – csillapította indulataimat.
– Bocs. Ideges lettem. Ne haragudj. – Megtöröltem izzadt homlokomat, mely verejtékezett az idegességtől. – Végül idegroncs lettem, de ugyebár kellett még egy kenet június 14-én, az utolsó tanítási napon. Énekóra volt, és az Electrictitről tettünk be zenéket. A tanár úr megengedte, hogy én is betegyek egy zenét, mert a lányok sok szarságot nyomattak. Én a Trónok harca főcímdalát és abból a Castemere-i esőket tettem be. A tanár úrnak tetszett, viszont az osztálytársaimnak nem. Azok a seggarc lányok kinevettek, és megmondták, hogy kössem fel magam, mert hogy mertem egy ilyen szar zenét betenni. Mit éreztem szerinted akkor, amikor ezt közölték velem? Leszarozták a világ legjobb sorozatát, a Trónok harcát!
– Az tényleg jó sorozat. Az ismerőseim is szeretik.
– Persze, hogy az, csak ezt nem lehet megértetni a mai lányokkal. Mindegy. Ennyi volt, bébi. Elbasztam mindent kilencedikben, ezért tizedikben, tizenegyedikben és tizenkettedikben elkerültem Gyuriékat, és nem foglalkoztam az osztálytársaimmal. Azért jó hír, hogy tizedikben lettek új tanáraim. Történelemből egy fiatal férfi tanított, aki korábban játszott az ATG-vel és szerette ő is a Trónok harcát. Ő nekem négyeseket és ötösöket adott. Én örültem neki, hogy leváltották Budavárit, mert ez az új tanár úr és az új nyelvtan- és irodalomtanárom jobban tanított. A tanárnőt Evelin Kocboklernének hívták, a töritanáromat meg Péternek. Jól tanítottak mindketten. Na, jól van. Szerintem ennyi elég lesz. Menjünk a férjedhez. És bocs a pohár miatt. Én örülök, hogy elmondhattam ezeket neked. Őszinte vagyok mindenkihez, látod? Én tényleg nem vagyok ilyen, csak az élet kurvára szar, bébi!
– Nem haragszom. Örülök, hogy egy ilyen őszinte pasit fogtam ki. Megértem, hogy eleged lett Gyuriékból, viszont nem kell már többet látnod őket. Minden jobb lesz, meglátod – mondta, majd csókolóztunk egyet.
Liza is felöltözködött. Visszahúzta a rózsaszín pólóját, a kék farmerjét és a tűsarkúját is. Csinos volt. Szerelmes voltam belé is. Furcsa, hogy akkoriban egyszerre két nő iránt vonzódtam, de hát kanos voltam, és a kamaszkorom elején és a közepén nem is volt senkim.
Beszálltam Liza pasijának, Jasonnek a fekete limuzinjába, mellyel elsuhantunk a célállomáshoz.
– Nos, a férjed már vár, egy szót se a kapcsolatunkról! – mondtam bizalmasan.
– Nem mondok semmit, nem vagyok hülye.
– Akkor jó. De tényleg óvatos legyél! Szeretlek, és nem akarlak elveszteni, ugye érted? – Miután befejeztem a mondatot, átölelve megcsókoltuk egymást.
– Tedd ezt el. Ha Jason bántani mer minket, csak öld meg! Ne habozzál! Húzd meg egyből a ravaszt, bármi is történjen – adta át a pisztolyt a piros kistáskájából.
– Örömmel.
Öles léptekkel beléptünk az ajtón. A lépcsőt őrök őrizték, akik átengedtek minket, és mikor benyitottunk az étkezdébe, nem mindennapi meglepetés várt bennünket. A helyiség gyönyörű volt. Szép, csempés falak bútorokkal és díszes székekkel díszítve, az ételek pedig nagyon ínycsiklandozóak voltak. Láthattunk ott pörkölteket, húsfogásokat, gyorsételeket és a vegetáriánusoknak zöldségféléket is.
Közben kifigyeltem a munkaadómat, aki egy asztal mögött állt, és épp az ablakon nézett ki. A férfi egy kék pulóverben, egy halványbarna nadrágban és egy sportcipőben tündökölt, hasonlóan énhozzám, annyi kivétellel, hogy az én kék pólómon egy fekete öltöny is volt. Tüskés és barnásfekete haja, zöldeskék szemei és dús szőrzete volt. Udvariasnak és illemtudónak tűnt első látásra, azonban tudtam, hogy ő egy gazember, ezért megpróbáltam óvatosabb maradni. Jason Brown különben kigyúrt volt. Kidolgozott kockái voltak, velem ellentétben. Én nem voltam izmos. Nem voltam egy görög isten. Mégis szívem az volt. Én csak egy depressziós fiúcska voltam, aki barátokra és családra vágyott, amely hiányzott előző életéből. Nagyanyámat szerettem a legjobban. Ő volt nekem a mindenem, és sohasem tudtam neki elmondani, hogy őt szeretem legjobban az egész világon, mert meghalt. A rák vitte el... Ma sem bocsátottam meg magamnak, hogy megbántottam őt harmadikosként. Elmondtam őt mindennek, pedig nem tudtam, hogy megbántottam őt ezzel. Nem is értettem, hogy minek mondtam rá olyan szavakat, amelyeket nem is érdemelt meg. Ő finom ételeket csinált nekem. Én voltam a mindene, és mégis meghalt 2010-ben. Sokan mondják, hogy az élet jó, pedig ez egy rohadt nagy baromság! Az élet kurvára nem jó! Mindenki meghal egyszer, akit szerettél valaha is, és előbb-utóbb teneked is meg kell halnod. A fiatalságból öregség lesz. A kockás has semmit sem ér, mert öregkorodra úgyis elveszted! Mindenkinek tisztában kell vele lennie, hogy az élet mulandó! Ezért mondom mindig, hogy
az idő a legnagyobb ellenfél,
az idő csak robog, az élet temető és hogy
az idő megy tovább, semmi sem változik.
Egy fehér szakácsruhát viselő ipse jött be, aki zöldségféléket és rákokat hozott egy tányéron. Jason odalépett hozzám, és jobban szemügyre vett engem.
– Nem mondtam, hogy tizenkettőre hozd ide az asszonyomat?! Te pedig kettőre hoztad! – köpte oda rikácsolva. Ezzel mutatta meg igazi arcát. Ő valójában egy idegbeteg gyilkos volt.
– Főnök, elnézést a késésért! Dugóba tévedtünk, útközben pedig leállt a kocsi – mentegetőztem szerényen. – Nagyon sajnálom... őszinte bocsánatkéréssel tartozom! – Meghajoltam előtte, de ő annyira tuskó volt, hogy nevetni kezdett.
– Azt hiszed, hogy ezt el is hiszem?! NEM! Tudom, hogy basztatok! – ordibált az arcomba, majd Lizához fordult. – Megcsaltál! Érzem a pasidon a parfüm illatát, és az izzadságot is! Hát így hálálod meg a férjed? Hülye ribanc! – Az ingerült hapsi megfogta az asztalt, és felborította, Lisának pedig bevágott egy pofont.
Mikor megláttam, hogy a második szerelmemet bántalmazza, az öklöm megtalálta az arcát. Jason kifeküdt, és rugdosni, majd ütni kezdtem. Ő csak ordítozott a fájdalomtól. Ideges és dühös voltam rá. Hasonló helyzet volt például, mikor Juliet elrablóit, a cigány maffia vezetőit öltem meg.
Ebben a pillanatban hátulról megtámadtak a szakácsok. Az egyik egy poroltóval fejbe akart vágni, de én lehajoltam, és tökön rúgtam. A másodiknak kiütöttem a fogait, a harmadikat kidobtam az ablakon, a negyediket megdobtam egy vázával, a végén pedig csak az undok férj maradt, aki pajzsnak használta szeretőmet, és egy Colt Python pisztolyt szegezett rá.
– Add fel, ha akarod még dugni a kurvát! – Galambom szeméről leolvastam a félelmet. Jelenleg úgy látszódott, hogy feladom. Éppen letettem a földre a fegyveremet, mikor a fickó közelebb hajolt, és egy pontnál fogva visszavettem, és lőttem. Támadóm kifeküdt, Liza pedig átölelt engem, és lassan odasétáltam a földön fekvő ellenfelemhez, megszólítva őt.
– Öld meg! – biztatott Liza, miközben szorosan belém karolt.
– Ölj meg, és nem leszel különb nálam – röhögött. – Annyiszor megcsaltam már a te Lizádat. Milyen jó is volt. Ó, istenem!
– ELÉG! – kiabáltam. – Ne kritizáld Lizát! Mától ő az enyém; én veszem el feleségül, és tőlem lesznek gyerekei. Ha életben akarsz maradni, szépen békén hagysz minket, és visszamész Vice Citybe, oké?
– Ennyire bénának hiszel? Rengeteg embert öltem már! Kapcsolatom van az öt maffiacsaláddal! Kinyírunk téged! A Cosa Nostra vadászni fog rád, cimbi!
– Neked kapcsolatod van a maffiával? Baszd ki!
– Pontosan, Robika. Az embereim mind a maffiától vannak! Megölünk téged, a csajodat és a gyökér, paraszt apádat is!
– Ne beszélj így az apámról, te f*sz! Ő többet ért el az életben, mint te valaha is el fogsz érni!
– Leszarom! Köpök a gyökér parasztokra!
– A k**va anyád! – Annyira eluralkodott rajtam a hév, hogy becéloztam a mocskos pofáját. Eldördült egy lövés, de nem az én pisztolyomból, hanem hátulról Mami sokkolójából. Elsötétült körülöttem minden, és Liza sikítására lettem figyelmes.
Órák teltek el. Egy székhez kötözve tértem magamhoz, de Lizát nem találtam sehol, csak Mamit meg pár öltönyös maffiózót az egyik maffiacsaládból. Nem tudtam egyáltalán, hogy melyik családhoz tartoztak. Nem ismertem még akkor őket. Díszes kalapjuk, öltönynadrágjuk és szmokingjaik is voltak.
– Hol van Liza?! HOL?! – kiáltoztam feltüzelten. A banya kezeiben egy baseballütő hevert. Gyengéd karjai megfeszültek, ahogyan megrántotta az ütőt. Három fogammal kevesebb lett. Felordítottam a gyötrelemtől, és vért köptem. Utána annyira nagy volt bennem az adrenalin, hogy mérgesen néztem bele szemeibe. – Utoljára kérdezem, hol van?! – vártam a választ, de ő nem volt hajlandó válaszolni. – Elvitte a cica a nyelvedet? Vagy tán süket lettél?
– Mindjárt elviszem én a nyelvedet, ha nem hagyod ezt abba! Fent van az IGAZI férjénél! Te csak egy kolonc vagy, nincs rád szükség, de nekem szükségem van rád. – Mami becsukta szemeit, aztán lassacskán megpróbált megcsókolni. Nagyon förtelmes volt, ezért arcon köptem. – Ezért most nagyon megfizetsz! – Megtörölte pofikáját egy zsebkendővel, majd felegyenesedett és az embereihez fordult. – Hozzatok ide egy villamosszéket! – szólította fel az olasz smasszereket, csakhogy az egyik szakács kijelentette, hogy kész az élet.
– Mami királynő, készen van az ebéd, tálalhatom? – kotyogott bele a krapek, bár elképedtem a királynő szó hallatán.
– Persze, drágám.
– Királynő? Mi van? – esett le az állam.
– Jól hallottad. Radomił Emánuel lemondott, így én lettem Adrwington új miniszterelnöke, bár vicces módon úgy akartam, hogy királynő legyek, így az lettem! Tehát térdre, és parancsold: Mami királynő.
– Hogyan boruljak térdre, mikor egy kibaszott székhez vagyok kötözve, ha? – káromkodtam most már hangosabban.
– Jó, nem bántalak. Jöhetsz ebédelni velünk, de akkor viselkedj jól, és talán Jason neked adja Lizát, rendben? – Bólintottam a javaslatra, minek köszönhetően elengedtek, és felmehettem Jasonhöz, aki molesztálta drágaságomat. Noha Mami megtiltotta, mégis beleavatkoztam az ügybe.
– Jason, engedje el Lizát! Engem megölhet, őt ne! Ő nem tehet semmiről! Egyedül az én hibám volt, hogy összejöttem a jegyesével! Kérem, öljön meg, de Lizának ne essen bántódása!
– Nem, Mr. Bock. Tudom, hogy az asszonyom csókolta le magát. Igazam van, Elvis? Jöjjetek be! – hívatta be Elvist és a Rascalsok többi tagját.
– Mi a franc? De hát tegnap segítettem nektek megszerezni az irányítást, és ti erre így háláljátok meg?! Hálátlan dögök! Tűzzel fizettek meg ezért! Felégetek mindenkit! Jason, meg foglak ölni!
Az idő megy tovább, semmi sem változik, seggfejek!
– Róbert... Róbert... Róbert... nem kell senkit sem megölnöd. Odaadom neked Lizát, cserébe meg kell valamit tenned. – Kacsintott, és megvakarta kecskeszakállát.
– Mit akarsz?
– E pillanatban megkapod Lizát, hogy érezd, hogy nem verlek át. Menj a pasidhoz! – Liza sebesen elinalt hozzám. Édes csókok csattantak el közöttünk, miközben szorosan magamhoz öleltem.
– Milyen furcsa dolog a szerelem – undorodott el a kövér Elvis.
– Most pedig mit akar, seggfej?
– Srácok, hozzátok a kaját! – intett az embereinek a főgonosz, akik behoztak egy megsütött embert tálcán kínálva.
– Reni? Megöltétek Renit? – ámultam el a látványtól, és úgy éreztem, hogy elhányom magam.
– Igen! Szórakozott, így megöltem, aztán Jason felajánlotta, hogy megsüti, de csak akkor, ha eláruljuk az igazat arról, hogy Liza csókolt meg téged előbb. Mellesleg kiírtam az Epsilon Program oldalára, hogy minden epszilonistának kötelező embert ennie évente egyszer – mutatta fel a kiírt bejegyzést a mobilkészülékével a vénasszony. Tele volt helyesírási hibákkal. Például a hülyét pontossal írta, valamint a jót röviddel. Borzasztóan írt ez a Mami! – Tessék, edd meg! Ha megeszed, tiéd a csaj.
– Nem, nem vagyok kannibál! Undorító! – iszonyodtam el, miközben a hányinger kerülgetett.
– Hmmm... várj, megkóstolom előbb én. Trevor, hozd ide a bauxitfőzeléket, azzal szaftosabb lesz – rendelte el Trevornak, aki egy szakácsingben belépett, és cipelte a gusztustalan moslékot.
– Trevor? Már te is? Ne! Azt gondoltam, hogy te normálisabb vagy, de tévedtem – szégyenkeztem, mivel tudtam, hogy Trevor egy őrült, de nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes lesz.
– Nyugi, én csak az ételt hozom, mert jó pénzt ígértek nekem, de még sehol semmi! Mami, kérem ide a lóvét!
– Nincsen!
– Akkor menj a pokolba! – Trevor letette a lábost az asztalra, és távozott.
– Mindegy, hülye volt. Na, most megkóstolom. – Mami levett az asztalról egy kést, és ráöntötte a főzeléket. – A farkát kivágom. – A késsel kivágta Reni ropogós péniszét, és bekapta. Gusztusos, finom, ízletes és ínycsiklandozó volt. Csak foszlott a hímvessző íze Mami szájában. Csúszósnak, ropogósnak, szaftosnak és egészségesnek tűnt. Ízlett neki nagyon. Egy kis mártással, esetleg hagymapaprikával jobban mutatott volna. Egy igazi sült pöcs jó a szervezet számára. És ezt Mami is tudta, főleg, hogy a kukik fenséges eledel a prostituáltak számára, és megsütve maga a mennyország! – Finom, szaftos és nagyon omlós – vallotta be a nyanya böfögve, mialatt megitta rá Reni vérét egy pohárkából.
Mikor ezt megláttam, szó szerint hányni kezdtem. Hál’ Istennek mindenki Mamira figyelt, így angyalommal megpróbáltunk kiosonni az étkezdéből, mindazonáltal észrevettek bennünket. Pár perces gondolkodást követően meglöktem Mamit, aki ráesett az asztalra, kiborítva ezzel a moslékot, és már vágtattunk is.
– Mindkettőt öljétek meg! MINDKETTŐT! – kiáltotta Jason idegesen. Üldözőbe vettek minket a Rascalsok és a maffiatagok.
A folyosónál azonban az utunkban állt egy néger csóka. Liza előresietett, és eldobta a tűsarkúját, én pedig behúztam a színes bőrű támadómnak, ugyanakkor elölről elkapta egy gengszter a szeretőmet. Megálltam, majd nagy levegővétellel fejbe rúgtam negyvennyolcas cipőmmel a Rascalsot, aki hátrafelé legurult a lépcsőn.
Biztos, hogy eltörhette a bordáit – futott át agyamon a gondolat.
Miután eltávolítottam mindegyik őrt a kijáratnál, véletlenül kidobtam Trevort a barna, pickup típusú Bodhijából, és rátapostam a gázra.
– Idióta! – kiáltott fel Trevor. – Szerencsére bomba van benne. Aktiválom – mondta a férfi röhögve, azonban egy rövid időn belül rájött a szörnyű igazságra. – k**va életbe, Róbert és Liza van a kocsiban, Michael megöl engem!
– Bébi, vedd át a kormányt! Én hátramegyek, és lelövöm őket. Kérlek, gyorsan vezess, és siess, mert bomba van a kocsiban!
Liza lesokkolt, de tudta, hogy ha nem indulunk, akkor mindketten meghalunk, ezért átvette a volánt, és már repesztettünk is. Átmásztam a hátsó ülésre, ahol találtam egy AK-47-et, amellyel lőni kezdtem az üldözőket. Négy Baller és nyolc Patriot terepjáró próbálta felrobbantani a lassú járműt. A karabéllyal sikerült kilőnöm az egyik Patriot sofőrjét, aki keresztben nekicsapódott a rendőröknek, ekképpen a zsaruk is beleavatkoztak a hajszába.
Már csak ez hiányzott – mondtam magamban. Eközben kilőttem egy Ballernek a hátsó kerekeit, amely végül azt eredményezte, hogy a dzsip irányíthatatlanná vált, és úgy csapódott neki egy oszlopnak, mint víz a tengerpartnak. Az ütközés egyértelműen megölte őket.
Sóhajtottam egyet, majd soroztam tovább az ellenfeleket a lövedékek záporával. Felrobbantottam két Patritot és két Ballert. A végén pedig csak hat gazfickót kellett megölnöm a rendnek az őreivel együtt. Mindenképpen nagy szerencsénk volt, hogy egy benzinkúthoz érkeztünk, mikor is elhaladtunk mellette. Céloztam és lőttem. Nagy robbanással megsemmisült a maradék bűnöző is.
Már majdnem sikerült megmenekülnünk, csak egy gond volt, mégpedig a bomba egy percet mutatott, tehát ki kellett valahogy ugornunk.
– Vezess gyorsabban! És ugrasd át azt az épülő hidat.
Természetesen nem érthette, hogy mire készülök, de megnyugtattam, hogy tudom, mit csinálok.
Sajnálatosan kifogyott a lőszerem, és a NOOSE egyik kommandósa ráugrott a verda hátuljára. Felmászott, és ökölviadalba keveredtem vele. Ütöttük egymást, míg Liza el nem érte a hidat.
– Ugrass!
A leánygyermek ugratott. Belassult körülöttem az idő. Láttam, ahogyan a pokolgép eléri az öt másodpercet, és azt is, hogy Lizával együtt kiugrunk a járgányból, sőt mi több a tiszt a robbanás áldozatává vált. Mikor a híd teljesen szétrobbant, egyetlenemmel leestünk az Anud folyóba. Fáradtan kiúsztunk, és smároltunk.
– Végre! Vége van a rémálomnak – mondta Liza megnyugodva, miután ráfeküdt a testemre.
– Igen, most már az enyém vagy, én pedig a tiéd vagyok, szerelmem – leheltem nyelves csókot ajkára. Már egyáltalán nem törődtem Juliettel.