Üdv mindenkinek!
Úgy gondoltam, hogy kirakom ebbe a témába az Assassin's Creed: Rózsák háborúja c. fiktív történetemet!
Remélem, mindenkinek tetszeni fog
.
Kezdésképpen, leírom a történetét:
Assassin's Creed: Rózsák háborúja egy fiktív történet, amely bemutatja a York-ház és Lancaster-ház között zajló háborút, amelyet a trón megszerzéséért vívtak. 1455-ben, Galmar Almond egy öreg londoni nemesember, aki a százéves háború idején katona volt, fellázad az asszaszinok és a templomosok ellen; elárulva ezzel az Asszaszin Rendet, valamint átáll a Lancaster-ház oldalára. Nem sokkal ezután, a fiával, Eddard Almonddal megtámadják Plantagenet Richárd yorki herceget az első Saint Albans-i csatában, azonban a herceg elmenekül.
Emellett, készítettem egy borítót is! Sok munkám volt benne!
http://kepfeltoltes.hu/130726/ACR_zs_k_ ... es.hu_.png
(Aki még nem látta volna az előzőt, az most megtekintheti)
http://kepfeltoltes.hu/130719/SnowDLC_w ... es.hu_.png
Akkor, kezdjük is! Enjoy
I. Fejezet: A Gerberoy-i csata
Ültem a kocsmában egy asztal mellett. A sört már éppen átnyújtották nekem, mikor belekortyoltam. S gondolkodtam. Nem sokkal ezután, már megittam az italt, és legnagyobb bánatomban, megeredt az eső -
hiszen ez London - mondtam magamban. Azonban nem riadtam vissza, felvettem a csuklyámat a rejtett pengémmel együtt, és kiléptem az ajtón.
Hazafelé menvén a fiamra gondoltam, akiből hamarosan asszaszin lesz. Bár ennek a ténynek nem örültem, mivel a háború után, meggyűlöltem őket, semmivel sem különbek a templomosoknál. Ennek ellenére mégis buzdítottam őt, hogy csatlakozzon a Rendhez - lehet, hogy rosszul tettem -. Mindazonáltal, felfigyeltem egy csoport asszaszinra, akik egy nemesembert üldöztek. Természetesen, én is csatlakoztam a testvéreimhez, majd mikor elkapták a suhancot, szólt nekem az egyik társam.
- Galmar, nézd csak, ez Ulfric Lancaster, VI. Henrik fattya.
- Mit követett el? - kérdeztem egyhangúan
- Kihallgatott bennünket, amikor a templomosok elleni tervről beszéltünk. - válaszolta mérgesen, viszont én ezzel nem foglalkoztam.
- Mi lesz a büntetése? - úgy tettem fel ezt a kérdést, mintha felkiáltottam volna, mindazonáltal tudtam, hogy a fiú halállal fog lakolni; így megfordult a fejemben, hogy mentsem meg az életét.
- Halál. Vállalod? - vágta rá a választ, s nyújtotta át a kardot.
A fiúhoz léptem, belenéztem a szemébe, félelmet láttam rajta; így biztos voltam benne, hogy ő nem a templomosoknak dolgozik. Pár perces gondolkodás után, előrántottam a kardot; és úgy tettem, mintha le akarnám fejezni, azonban egy gyors és váratlan mozdulattal hátrafordultam és levágtam a társam fejét.
Az esemény után, éreztem a vért; kiszabadult bennem a gyilkos; ennek eredményeként, megtámadtam a testvéreimet; szinte meg sem tudtak mozdulni, annyira sokkolta őket az árulásom. Tehát, hidegvérrel megöltem mindegyiket; és felsegítettem a herceget.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, hálás vagyok. - köszönte meg
- Szóra sem érdemes; már régóta el akartam árulni őket. - mosolyodtam el - Milyen udvariatlan vagyok, hadd mutatkozzak be; Galmar Almond. - nyújtottam neki a kezemet
- Galmar Almond? Ki a franciákkal harcolt a Százéves háborúban? - kiáltott fel meglepődve
- Igen, én vagyok az.
- Az apám nagy csodálója, a nevében is köszönetet szeretnék mondani, hogy az életét is kockáztatta az angol népért. - kezet nyújtott
- Csak kötelességből tettem, bár nagyon bánom. - szomorodtam el
- Hogyhogy?
- Elvesztettem a feleségemet; a templomosok voltak. Megölték.
- Részvétem, ezt nem tudtam. - lehajtotta a fejét
- Semmi baj. Tényleg; meghívlak a házamba, beszélgetünk egy kicsit, s közben elmesélem a kalandjaimat. - rukkoltam fel vele
- Az nagyon jó lenne, köszönöm.
Ezt követően, hazaértem, és megkínáltam Ulfricet egy forró teával.
- Megérkeztünk! Fiam, hadd mutassam be neked VI. Henrik királyunk fiát, Ulfricet. - mutattam be neki a herceget.
- Helló, Eddard vagyok, de szólíthatsz Nednek is. - mosolygott rá
- Örvendek a találkozásnak, én pedig Ulfric.
A bemutatkozás után, elküldtem a fiamat a szobájába, és arra kértem, hogy csukja be az ablakokat.
- Fiam, kérlek, most menj fel a szobádba, és csukd be az ablakokat! - kiáltottam fel, majd megtöröltem a homlokomat
- De miért? - kérdezte tőlem tudatlanul
- Majd később elmondom, siess! - parancsolgattam
- Rendben. - szólt egyhangúan és felment az emeletre.
- Ez is az én hibám, ne haljatok meg énmiattam! - vigasztalt
- Ez nem a te hibád, én árultam el őket, neked nem kell félned. - biztattam őt, majd átnyújtottam neki a teát
- Az asszaszinok bármelyik pillanatban lecsaphatnak! - figyelmeztetett és belekortyolt az italába
- Tudom, ezért is menned kell! Hazaviszlek a Towerbe.
- Kérem, elsőnek mondja el nekem a kalandjait. - könyörgött nekem
- Na, végre! Valaki kíváncsi rám, persze elmesélem, de akkor előbb dőlj hátra, mert hosszú lesz. - kacsintottam, majd elkezdtem mesélni a történetemet.
- 1435-öt írtunk, fiatal voltam; ennek ellenére tele voltam ambíciókkal; s megfogalmazódott bennem Gerberoy megmentése. Így beálltam katonának; elbúcsúztam a fiamtól és a feleségemtől, bár a fiam nem értett semmit; mivel alig volt három éves. Nem sokkal ezután, apám nyomdokaiba léptem, ellátogattam a régi házába, ahol megtaláltam az asszaszin ruháját és a rejtett pengéjét. Ezt követően, magamra öltöttem a felszerelést; így csatlakoztam az asszaszinokhoz. Egy héttel később, elhajóztam a testvéreimmel Gerberoyba, ahol már vártak minket az angolok, s a kapitány üdvözölt engemet.
- Kapitány, én Galmar Almond vagyok. - mutatkoztam be szerényen
- Galmar Almond... Csaknem Rickard fia? - kételkedett
- Pontosan, én vagyok Rickard fia. - letérdeltem előtte
- Állj fel! Nem vagyok király, nem kell letérdelned, az apád jó barátom volt; így te is az vagy. - vidámodott meg a parancsnok
- Felség, mi lenne a feladatom? - kérdeztem, mivel csak ez volt az egyetlen dolgom, kérdezni.
- Ne felségezzél! Szólíts Johnnak vagy Talbotnak, de ne felségnek! - méltatlankodott
- Akkor maradok a Talbotnál, ha az megfelel. - Bólintott, majd folytatta. - A kémeim szerint, La Hire csapatai felénk tartanak egy zsoldossal, Beric Dondarrionnal. Azt akarom, hogy az asszaszinjaiddal öld meg őket! Hamarosan ideérnek, tehát készüljetek fel. Vezényeld őket, én is ezt fogom tenni az enyéimmel, rendben? - parancsolgatott, majd elővett egy rejtélyes készítményt a zsebéből.
- Rendben. És ez mi? - mutattam rá a tárgyra
- Ez? Ez itt az Éden Almája, az Első Civilizáció egyik találmánya, apád adta nekem, hogy helyezzem biztonságba, de úgy gondolom, hogy ez téged illett, szóval tedd el. - adta át nekem az Almát, majd megindult az egyik toronyba.
- Galmar, a Mentor beszélni szeretne veled. - szólt hozzám halkan a társam
- Megyek.
Ezt követően, beléptem a szállásunkra, ahol a Mentor már várt rám.
- Mentor, mi ügyben hívattál? - kérdeztem illedelmesen
- Galmar, add ide az Almát, amit Talbottól kaptál! - ordított fel, majd elvette az Almát. - De ezt az apám hagyta rám! - meglepődtem; így mérgemben kiáltottam fel
- Ez nem játékszer! Nem vagy rá alkalmas, hogy a tiéd legyen! Beric Dondarrion veszélyes ember, csak ezzel lehet megölni őt!
- Akkor majd én megölöm. - megpróbáltam felidegesíteni, mindazonáltal ez nem sikerült, mivel egy ágyúgolyó eltalálta a bunkert; így a mesterem elejtette a készítményt, amit én egy szempillantás alatt felszedtem, majd lefutottam a katonákhoz.
Mikor leértem, a falat már áttörték a franciák; akik lendületesen gyilkolták a társaimat. Talbot pedig csak nyalta a sebeit, nagy volt a gyávasága; így átvettem az irányítást és megostromoltuk a betolakodókat. Ez követően, lóra szálltam és bevetettem magamat a csata sűrűjébe, szerencsére kiszorítottam a támadókat a várból, akik visszavonultak. Azonban, tudtam, hogy a csata nem ért véget, ezért folytattuk a támadást; egyre jobban haladtunk La Hire táborához, aki bevetette a zsoldosait, köztünk Dondarriont is. Pár perccel később, lóhátról ráugrottam az egyik harcosra, akit egy gyors mozdulattal leszúrtam a késemmel; a társait pedig megöltem az Alma erejével. A harc közepe felé, megtaláltam La Hire búvóhelyét, betörtem az ajtót, azonban senki sem volt ott; ezáltal rájöttem, hogy csapda volt és míg én La Hire felé haladtam, addigra Dondarrion már elfoglalta a várost.
Az eseményt követően, felfutottam egy toronyra, ahol láttam a várost lángokban állni. Megeredt rajtam a könny, és éreztem, hogy végleg összetörtek, s a Mentoromra kellett volna hallgatnom, aki lehetséges, hogy meghalhatott az ostrom alatt. Egy hosszas gondolkodás után, visszaszálltam a lóra és elindultam az elfoglalt városba. Mikor odaértem, a franciák körbevettek, s észrevettem az asszaszinoknak a fejeit a földön; a látványtól összeestem, azonban felfigyeltem Talbotra, aki behódolt La Hirének és Dondarrionnak.
- Nahát, kit látnak szemeim, Galmar Almond; a néhai Rickard fia. - lepődött meg La Hire
- Becstelen! Csapdába csaltál! Te pedig, elárultad az országot, elárultad Angliát! - kiáltottam, majd nekifutottam az árulónak, azonban a Mentorom, Reginald hátba szúrt. - Mi a? - kiáltottam fel és kifeküdtem a földre.
- Galmar..., Galmar..., Galmar... Mondtam neked, hogy nem játékszer az Alma, de te nem hallgattál rám, te aztán tényleg hűséges vagy a Rendhez.
- De hiszen, te vagy a Rend mentora, ezt nem teheted. - kételkedtem haldokolva
- Tudod, én már nem vagyok asszaszin, sőt csak megjátszottam magamat, titokban én vagyok a Templomos Rend Nagymestere. A Megértés Atyja vezessen bennünket! - mondták egyszerre a templomosok, majd Reginald elvette tőlem az Almát.
- Ezért még megfizetsz! - megpróbáltam felállni, azonban az áruló Reginald az apám kardjával hasba szúrt, aki csak annyit mondott: "
Jobb félni, mint megijedni". Majd leeresztettem a szemeimet, a halálom előtti pillanatban Talbot sunyi mosolyára lettem figyelmes.