Négy hét késéssel megírtam a következő részt! 6 oldalas lett, könnyen tudjátok „megemészteni”. Csak akciókat raktam az álomháborúba! Tele van lövöldözéssel, no meg „WTF?!”-vel.
7. Fejezet: Álomháború – 2. rész
Lesétáltunk óvatosan a lépcsőn, várva támadóinkat. Nem is kellett sokat várakoznunk, mivel a Bratvának a tagjai hamar megérkeztek a területre. Öt sárga bőrdzsekis férfi lépett ki az előttünk lévő liftből, indulva a keresésünkre. Az ajtó mögül előkészítettem az SXY69-es lézersörétesemet, és gondolkodás nélkül berontottam. Lövések dördültek el, szerencsére az én fegyveremből. Első lövéseim egyből sikert arattak: a lézer áthatolt az öt orosz testén, és azonnal meghaltak.
Már éppen indultunk volna a következő helyszínre, míg bele nem botlottunk egy újabb csoportba. Mindhárman fedezékbe bújtunk a bútorok mögé, és onnét tüzet eresztettünk. Az ellenségek csak hullottak a halálba, a padlót pedig ellepte a vér. Lyonel kivetődött az egyik fotelből, lelőve három smasszert két kisebb Makarov-lézerpisztollyal. Riley pedig elérkezettnek látta az időt arra, hogy leszámoljon a maradék gengszterrel. Közelebb ment egy bárpulthoz, ahonnét leszedett egy gondosan bebugyolált üveget, letéve maga mellé. Sietve elhajította a tömeg közé, majd célzott és lőtt. Az üveg széttört, tüzet bocsátva a Bratva tagjaira. Az emberek lángolva rohantak el a halálba.
Kifutottunk a teremből, és eltorlaszoltuk az ajtót egy szekrénnyel, majd öles léptekkel vágtáztunk a hálószobába. Miután benyitottunk az egyik kapun, egy bajuszos férfi rám szegezett egy MEC 6876 sörétest, azonban Riley fejbe dobta egy késsel a fickót, aki holtan kifeküdt a földre. Az ifjonc kivette az ürge koponyájából a kést, és eltette, majd egy fal mögé húzódtunk, mert egy maffiózó cammogott felénk. Megvártam az érkezését, és egy gyors mozdulattal elkaptam és megfojtottam, majd behúztam az ott heverő pult alá.
Időközben kifigyeltem egy járőröző pasast, aki éppen belépett egy mellékhelyiségbe. Mindannyian követtük csendesen, és bent, a lakosztályban megpróbáltuk likvidálni, mindazonáltal észrevett bennünket. Megfordult és elővette a lézerpisztolyát, ám Lyonel mérgében nekifutott, elvette a fegyverét és brutálisan agyonverte a bűnözőt. A látvány teljesen meglepett. Nem gondoltam volna, hogy a középső fiam ennyire agresszív, bár ezt Trevornak köszönhette.
A hangok hallatán sajnos ránk bukkantak az áldozatnak a társai. Az ajtó előtt felemelték puskáikat, majd hirtelen fegyverek kattogására és lövedékek becsapódására figyeltünk fel. Hál’ Istennek pontatlan lövések voltak. Hevesen viszonoztuk a tüzet, és ezek a lövedékek már pontosabbak voltak: legalább öten-hatan elestek, kezükben M16-os és AK-74u-s lézergépkarabélyokkal. A fegyverek nem törtek szilánkosra az ütközéstől. Nem volt ok az aggodalomra, mert még dupla tár is volt az ellenséges karabélyokban.
- Ezt neked, te seggfej! Azt gondoltad, hogy szórakozhatsz Lyonel Snow-val?! Én vagyok Chicago, Los Santos és Vice City legnagyobb gengsztere és stricije, te pedig egy kibebaszott ruszki vagy! – káromkodott, ütlegelve és rugdosva a szerencsétlen hulláját.
- Lyonel, hagyd már békén! Meghalt, ne gyalázd már! – szóltam rá ingerülten, de ez nem segített, hanem csak jobban megutált.
- Tűnj innét, vagy téged is elintézlek, mint ezt a gyökeret!
- Az apád vagyok! Velem nem beszélhetsz így! – ordítottam.
- Azzal beszélek így, akivel csak akarok! – óbégatott nagy ajakmozgással, miközben kifolyt szájából a nyál.
Eléggé undorító volt. Az egész arcát ellepte a váladék, emellett csak úgy foszlott belőle a rosszindulat. Őszintén bevallom, hogy nagyon megijedtem tőle, pedig huszonnégy év volt közöttünk a korkülönbség, de mégis erősebbnek tűnt nálam. Izmai alapján nagyon erős ember lehetett. Gáborral sokat járt gyúrni.
- Jó, bocs. Ne haragudj. Igazad van, fiam... - adtam neki igazat a teátrálisság kedvéért. Riley vigasztalásképpen a vállamra tette kezét, míg Lyonel a dühtől kirontott az ajtón.
Elhagytuk a hálószobát, eltrappolva a nappaliba, ahol egy nagy meglepetés várt minket. Amíg sétálgattunk az épületben, véletlenül belebotlottunk az egyik katonatársamba, Charlesba, akit megsebesített a Vörös Maffia. Csodálkozott arccal átöleltem egykori barátomat, aki tájékoztatott bennünket a fejleményekről, miközben az ott lévő elsősegélydobozból kivettem egy kötszert, és le is fertőtlenítettem a lőtt sebet.
- Sevcsenko volt, Sevcsenko elárult minket! – kiáltott fel drámaian.
- Tudtam, hogy készül valamire a rohadék! – mérgelődtem szomorúan, mialatt bekötöztem Charles kezét.
- Trevor hol van? – kérdezte aggódva Lyonel.
- Sikerült elmenekülnie még időben Mamiékkal.
- Hála az égnek – könnyebbült meg. Lyonel már egyáltalán nem volt ideges.
- Charles, figyelj rám! – szakítottam félbe a mesélését. – Ki kell innét jutnunk! Körülbelül hányan tartózkodnak a földszinten?
- Harmincan. Körülbelül harminc férfit láttam.
- Hmmm... az nagyon sok. Biztosan van egy hátsó kijárat is.
- Nem, sajnos nincsen.
- Értem – vettem nagy levegőt. – Fiaim, menjetek el Charlessal, én megadom magam Sevcsenkónak. Ma nekem kell meghalnom, nem pedig nektek! – Erőteljes hangon közöltem velük a helyzetet.
- Apám, veled megyünk! Nem hagyunk magadra! Ha meg kell halnunk, akkor veled fogunk! – felelte Riley tisztelettel, azonban Lyonel megint elkezdett tiszteletlenkedni.
- Ugyan, felőlem meghalhat, engem nem érdekel... - ábrándított ki Lyonel.
- Seggbe rúgjalak? – kérdezte cinikusan Riley az öccsétől, ennek eredményeként kitört közöttük egy kisebb vita.
- Próbáld meg, és meghalsz!
- Jaj, de félek! Ne feledd, hogy az öcsém vagy, és légy tisztelettudóbb apánkkal!
- Ez engem meg hol érdekel?! Baszd meg! – káromkodott, bemutatva középső ujjával a bátyjának. Természetesen nagyon idegesített a veszekedésük, ezért közbeavatkoztam.
- Ebből elég legyen! Mindannyian lemegyünk, és ígérem, ma senki sem fog meghalni! Gyerünk! – szóltam rájuk ordibálva.
- Felejtsd el! – tiltakozott Lyonel, majd odalépett egy mellette lévő Sprunk automatához, amelybe bedobott egy dollárt. Nem értettem, hogy ennek most mi értelme volt, irgalmatlanul bosszantott a viselkedése, úgyhogy rászóltam.
- Ne most igyál! Dobd azt el!
- Hagyjál már békén! – Indulatosan belekortyolt egy nagyot az üdítőbe. Szerencsére annyira érősen incselkedtem vele, hogy eldobta az üveget, fejbe találva vele egy csirkefogót, aki eszméletét vesztette. A kifeküdt személynek a cimboráit annyira sokkolta társuk eszméletlensége, hogy megijedtek Lyoneltől, így kénytelenek voltak elfutni. - Most mi van? Mit néztek ennyire? Nem csináltam vele semmit! – értetlenkedett a fiú csodálkozva, miután elmenekültek az orosz bérgyilkosok.
Tartottunk egy kis szünetet, hogy felkészüljünk a mindent eldöntő küzdelemre. Sprunk üdítőket ittunk, míg Charlessal meséltük a kalandjainkat a srácoknak.
- Aztán én és Axel áthajóztunk egy motorcsónakkal a Helmand folyón, miközben a terroristák el akartak minket kapni... - meséltem nekik visszaemlékezve.
- Jaj, senkit sem érdekel az a gyökér Axel... - undorodott el Lyonel.
- Tudod te, hogy az a „gyökér” Axel mit tett értem? Elfogadott olyannak, amilyen valójában vagyok! A legjobb barátom lett, és szerettük is egymást!
- Hah, buzik! - kiáltozta Lyonel nyerítve, habár egyedül csak ő nevetett.
- Mi ebben a buzis? Axelt barátként szerettem! Nem volt semmiféle buzis kapcsolatom vele, mert nem vagyok meleg!
- De te akkor is Axelbaszó maradsz!
- Te meg bránermaister...
- Aha, az biztos! - büszkélkedett vigyorogva.
- Ha tudnátok, hogy Axellel milyen jó kapcsolatom volt, és hogy mennyire szerette Felíciát, istenem... - kortyoltam egyet a Sprunkból. - Annyira szerette ezt a csajt, hogy vett neki egy jachtot, egy piros szuperautót, egy luxusházat és tengernyi drága ékszert és ruhát. Igazi szerelem volt az övéké...
- Ez nagyon megható, apám - értett egyet Riley bólogatva.
- Mi ebben a megható? Kit érdekel, hogy az a gazdag Axel mit vett annak a csajszinak? - hánykódott Lyonel.
- Te nem tudod, mi az igazi szerelem, Lyonel. Ők szerették egymást. Igaza van apádnak - állt ki Charles mellettem.
- Hülyék vagytok akkor is...
- Lyonel, ne beszélj így! Felíciának és Axelnek nagyon szép szerelme volt. És bevallom, hogy én is szerelmes voltam Felíciába - pirultam el.
- Ja, mert lefeküdtél vele...
- Igen, Lyonel, lefeküdtem vele. Annyira szép volt, de én nem akartam, mert tudtam, hogy Axel még él, de Felícia erősködött, hogy Axel már nem jön vissza, és ezért visszacsókoltam neki 2016. november 14-én. Én voltam tizenkilenc, ő meg huszonkilenc. Tíz év, és mégis...
- Volt nála idősebb barátnőd, apám? - kíváncsiskodott Riley.
- Nem, nem volt. Felícia volt a legidősebb, akivel csináltam. Szerintem Felícia és Juliet voltak a legszebb nők, akikkel szexeltem. Felíciának hosszú, fekete haja volt, Julietnek meg barna színű és félhosszú. Nem tudnék választani közülük. Mindketten nagyon szépek. Talán még most is szerelmes vagyok beléjük... Ki tudja, vannak hülye érzéseim - mosolyodtam el romantikusan.
- Jaj, hagyd már ezt a hülye témát! Senkit sem érdekelnek a hülye csajaid! - szólt le Lyonel neveletlenül.
- Jól van, akkor miről beszéljek, bránermaister?
- Semmiről! Menjünk le, azt csináljuk ki azokat a csicskákat!
- Várj, előbb ezt még végigmondom, mert hátha tanultok belőle.
- Mondjad... - Vállat vont unottan.
- Tudjátok, Axel egy tékozló fiú volt. Rengeteg hülyeséget vett magának. Az egész irodája videojátékokkal volt tele, sőt a gépére egy csomó pornófilm volt rátöltve, mert Axel nagyon kanos volt. Sokszor végzett önkielégítést magán, mert hát szüksége volt rá... Depressziós volt, és valahogyan könnyítenie kellett magán...
- Ja, azt kivertétek egymásnak, tudjuk! - kotnyeleskedett bele Lyonel.
- Engedd már meg, hogy befejezzem a mondatot! - vártam egy kicsit, mire befogta pofáját. - Tehát, Axel annyira tékozló és perverz volt, hogy megvette a Trónok harcából a Vastrónt és Eddard Stark kardját, meg lefeküdt George R. R. Martinnal, hogy megtudja, hogy mi lesz a Trónok harca végén. - A mondat végére mind a négyen elnevettük magunkat, még Lyonel is.
- És megtudta a Trónok harca végét? - kérdezte Charles vidáman.
- Nem. George R. R. Martin nem árulta el neki, ezért Axel beperelte őt szexuális zaklatás és pedofília miatt - ismertem be heherészve.
- Istenem, de bolond pasid van neked, fater - viccelődött Lyonel.
- És ha ez még nem lett volna elég, akkor egyfolytában Felícia seggét fogdosta, meg az arcát csókolgatta, pedig ekkor még nem voltak együtt! Akárhányszor csak meglátta őt a munkahelyén kora reggel, mindig átölelte, majd a seggét megmarkolta, de Felícia feltolta Axel kezét a csípőjére, mert ez nem illő egy munkahelyi kapcsolatban. Komolyan mondom, Axel halálosan belezúgott az első pillanattól kezdve. Egyértelmű, hogy Felícia már a legelején tudta, hogy Axel szerelmes belé, köszönhetően a sok ajándéknak meg a seggfogásnak. Végül pedig annyira jó lett a viszonyuk, hogy Felícia minden reggel hozott neki otthoni kaját. Olyan ételeket csinált neki, mint például rakott krumpli, almás pite, túrógombóc, palacsinta, rétes, halászlé és egyéb pörköltök. Csupa adrwingtoni ételek. Axel szerette Felícia főztjeit, sőt rajongott az adrwingtoni konyháért! - sóhajtottam. - Aztán Axel elhívta Felíciát 2011 novemberében egy vacsorára, majd pedig megcsókolták egymást, utána pedig együtt aludtak. Hát nem romantikus?
- Együtt aludtak? Jézusom! Miért nem mondod ki egyszerűen, hogy basztak? - Lyonel majd’ elhányta magát az undortól.
- Mert az sokkal szebb, hogy együtt aludtak. Milyen az már, hogy basztak?! Lyonel, tartózkodj az efféle szavaktól! Ez nem illő!
- Tudod, mit? Megöljük azokat a gyökér ruszkikat, vagy arról a kanos hipszterről és arról a libáról fogunk beszélni egész este?! - Felállt, kezében a két Makarovval.
- Várj, akarok még mesélni az ikrekről és az iszlám fanatistákról! - tartottam vissza, de erre Riley és Charles is kezdte unni a meséimet, ezért felálltak ők is a helyükről.
- Ennyi vagy, öregember! Vége az esti mesének! Most jön Lyonel Snow, a The Lost MC egyik veteránja! Kinyírom az összes oroszt, mert én egy menő motoros vagyok, aki k**va jól tud énekelni és dugni! Yeah! - hencegett beképzelten.
- Ne, ne menjetek el! Beszélgessünk még. Végre olyanok vagyunk, mint egy igazi család! Olyan jó történeteim vannak még!
- Mondjak neked egy jó történetet, fater? Hallani akarsz egyet? - csúfolódott. - Pár hónapja történt ez. Úgy volt, hogy már három napja nem vertem ki, mert nem volt rá alkalmam és már nagyon kivoltam. Úgyhogy negyven perce csináltam, mikor már éreztem, hogy el fogok élvezni, és ekkor pont benyitott a nővérem. Már nem tudtam abbahagyni. Ezután pedig akkorát élveztem, hogy eltaláltam a karját meg a gép monitorjára is ment egy kicsi. Mindig nagyot szoktam élvezni meg sok spermám szokott jönni, de most még nagyobbat élveztem meg több spermám jött, mert sokáig csináltam. Jodie persze nem mondott semmit, hanem egyből kiment a szobámból, és egy jó darabig nem mertem beszélni vele.
- Úristen! De egy gusztustalan ember vagy! Undorító! - A végét már hisztérikusan ordítottam. Nem gondoltam volna, hogy Lyonel ennyire perverz lenne.
- Ez a jó történet, látod? Ez sokkal jobb, mint az Axelbaszós! Na, most pedig megindulsz, vagy itt fogsz állni, és várod, míg felkel a nap? - S azzal megindult a célállomáshoz Rileyval és Charlessal együtt, de én megállítottam őket, kezemben egy Spesk üdítővel.
- Kire verted ki amúgy? – faggatóztam kíváncsiságból.
- Anyára – válaszolta büszkén, míg én kiköptem az innivalót a számból.
- Mi van? - értetlenkedtem vehemensen, majd bedobtam a kukába az üveget és követtem őket.
Folytattuk utunkat a földszintig, ahol már vártak minket a maffiatagok. Ugyanakkor Lyonel megint elkezdett esztelenkedni az elájult ipsével. A középső ujját mutogatta neki, bár sikerült leállítanom.
Leértünk az oroszokhoz, akik körbevettek mindenkit az épületben. A fegyvereinket elvették, és a vezetőjükhöz vezettek a csapatommal együtt. A kopasz, hosszú, ősszakállas Sevcsenko csinosan öltözött, ahhoz képest, hogy orosz volt. Ezen kívül Sevcsenko ötvennyolc éves volt már.
- Charles Thompson, Riley Snow, Lyonel Snow és végezetül az én ősellenségem, Róbert Bock – sorolta fel nevünket derűsen.
- Mit akar tőlünk, Sevcsenko? – kérdeztem zsörtölődve.
- Tudod, Róbert, megszegted az ígéretedet. A háború idején átverted Oroszországot, pedig mi segítettünk megnyerni neked a csatát – mondta begyakorolva.
- Lemondtam a címeimről, mert szabad emberként akartam élni! Családom volt, éppen a negyedik gyerekem született meg akkoriban. Nem tehettem mást. APA vagyok! – Szembeköptem.
- Ezt nagyon rosszul tetted! – törölte meg vérben forgó szemeit egy ronggyal. – Öljétek meg őket! – adta ki a parancsot, de nem számított rá, hogy titokban erősítést hívattam Matthew-val.
A Snow bűnügyi család tagjai berontottak a házba, és könyörtelenül meggyilkolták a bennlévőket, megbosszulva ezzel a lemészárolt társaikat. Az áruló legnagyobb félelmében menekülésre fogta a dolgot, futkározott mindenfelé, ám a halál utolérte. Megpróbált megszökni, de én utána rohantam, nem törődve az ellenfelekkel.
- Sevcsenko, álljon meg! - Egyre gyorsabban szedtem lábaimat, majd felvettem a földről egy kést.
- Menj a francba! - kiáltott rám.
- Az idő megy tovább, semmi sem változik...
Felértünk mindketten az emeletre. Sevcsenko már izzadni kezdett, és nem is nagyon tudott bárhová is menni, ezért még eljutott az erkélyre, de ott már kénytelen volt szembeszállni velem. Ökölviadalba keveredtünk. Megszámlálhatatlan sérülés ért bennünket. Az ütések csak dördültek. Én az arcát céloztam meg, ő pedig a hasamat. Elkerültem csapását, bemosva egyet pofájába, majd sorozatban három taslit még leadtam a homlokába, melytől rögvest összeesett. Kifeküdt a padlózatra, ekképpen hat nyaklevessel jutalmaztam meg. Nem volt valami nagy kihívás, mert sokkal magasabb voltam nála, hiába volt nálam idősebb tizenhárom évvel. Csak a fiaim voltak nálam termetesebbek és erősebbek. Riley, Lyonel és Matthew egy magasak voltak. Kétszáztíz centiméter volt a magasságuk, nekem meg egy tízessel kevesebb, ezzel szemben Sevcsenko úgy száznyolcvan lehetett.
Az állhatatlanon láttam a kimerültséget. Úgy gondoltam, hogy utolsó kenetként ledobom az erkélyről, csakhogy nem sikerült, mivelhogy felegyenesedett és ellökött magától, majd visszainalt az emeleti folyosóra. Végső elkeseredésemben utánaeredtem, és levetettem vele magam. Leestünk az emeleti lépcsőről. Körülöttem belassult az idő. Volt egyfajta különleges adottságom a jó reflexeim miatt, mégpedig be tudtam lassítani az időt. Zuhanás alatt a nyakába döftem az éles kést, megölve ezzel őt. Arra viszont nem számítottam, hogy mire a földre érek, a hasüregemet átszúrja egy vasrúd.
A fájdalomtól felordítottam. Olyannyira hangosan jajgattam, hogy a fiaim Charles társaságával rám találtak. Nem láttunk más megoldást a megmentésemre, csakis egy módja volt az életben maradásomnak. Egyszóval ki kellett húzniuk a rúdból. Mindhárman megfogtak, és három másodperc elteltével kiemeltek a halálból, majd bevittek egy kék izomautóba, egy Buffalóba az épület kijáratánál. Lyonel ült a kormánynál, Charles az anyósülésen, én és Riley pedig a hátsó ülésen tartózkodtunk.
Elhagytuk a helyszínt, de a bal oldali úttestről belénk jött egy páncélozott Securicar. Felborultunk, és valószínűleg mindnyájan meghalhattunk. A halálunk előtti pillanatban azonban figyelmes lettem a teherautó vezetőjére: Axelre. A legjobb barátom elárult. Megbocsátottam neki, erre ő a halálomat akarta. Az ember, aki elnevezte rólam a fiát, Julietről pedig a lányát, elárult. Én voltam a keresztapja Robert és Juliet Osborne-nak, erre Axel mégis meg akart engem ölni. Tudtam, hogy ha ezt túlélem, Axel úgy fog járni, mint György Peterson, mert Györgyöt évekkel ezelőtt öltem még meg...
Az idő csak robog, az élet temető, Axel Osborne...
Felkeltem a „rémálomból” telefonom csörgése végett. Ronald keresett. Fáradtan felvettem és beleszóltam.
- Helló? – szóltam bele a mobilba ásítozva, közben már Liza is felkelt.
- Ciao, Rob! - nevetett fel.
- Mit akarsz hajnali hatkor? - mérgelődtem, tudniillik nem esett jól, hogy ilyen korán zaklatott.
- Jössz bowlingozni?
- Nem! - vágtam rá a választ idegesen.
- Pusztulj meg! Ezzel a cselekményeddel tíz százalékot levettél a hetven százalékos barátságunkból! Nem adok neked speciális jutalmat!
- Milyen speciális jutalom? Az időlassítás már nem volt elég?! - dühöngtem stresszesen.
- Mi van?! Te is Payne Max rajongó vagy? Zsír! Elmehetnénk a moziba megnézni, és ha elviszel a premierre, akkor visszakapod a tíz százalékot, plusz megjutalmazlak egy helikopteres fuvarozással - tette fel az ajánlatot gyerekesen.
- Rohadtul nem érdekel Payne Max kalandjai, már megbocsáss! - utasítottam vissza morcosan.
- Akkor kérlek, legalább vedd meg nekem a Payne Max 3-at, mert már nagyon szeretnék São Paulóban garázdálkodni. És PS3-ra szerezd be nekem, oké?
- Nem! Ennyi erővel magamnak veszem meg! Mindegy, ajánlom neked az ATG V-öt, abban úgyis három karakterrel „garázdálkodhatsz” - próbáltam lekoppintani magamról, ám nem sikerült.
- Akkor inkább a Flag Black: Creed Assassin’s IV-et!
- Na, most fejezzük be a beszélgetést!
- Ne, ne tedd le! Ha leteszed, ötven százalékosan foglak csak szeretni! - könyörgött, elsírva magát.
- Előbb még hatvan százalék volt! Na jó, nekem erre nincs időm! Szevasz! - bontottam a vonalat zabosan.
- Ki volt az? - kérdezősködött a párom fáradtan.
- Csak az egyik munkaadóm szórakozott - böktem ki, mire megpróbáltam visszafeküdni, ugyanakkor valahogyan bekapcsolódott magától a TV és megszólalt újra Ronald. Furcsa, hogy a TV dugója ki volt húzva!
- ANYÁD! Harminc százalékot elvesztettél a hetven százalékból! - rikoltozott. - Axelbaszó vagy! Meg fogod baszni Axelt, majd kiveritek egymásnak a Camp Bastionben! 69, 69, 69!
- Menj a picsába! - A düh annyira eluralkodott rajtam, hogy elővettem pisztolyomat, mellyel kilőttem a TV-t.
- Fejezzétek már be, így nem tudok jógázni! - üvöltötte a szomszédszobából Amanda.
Kimentem a konyhába, hogy egy kicsit kiszellőzzön a fejem.
Más-más játékból válogattam a karaktereket. 
Éppen tegnap, mikor megöltem Ray Boccinót, Jacob felhívott. Azonnal kinyomtam a telefont, mert Ray hullája a kocsimban volt, és szerettem volna bedobni a vízbe a holttestét. Szerencsére sikerült, de nem jött be az a bug, amit akartam. Amúgy örülök, hogy tetszett a rész. 